Chapter 1: The Transfer of Souls, A Final Act of Vengeance
A kórházi szoba levegője steril volt, sűrű, a fertőtlenítőszer fülledt illatától, ami alig tudta elfedni a bomlás mögöttes szagát. Gépek zümmögtek és kattogtak, ritmikus sípoló hangjaik csak ellensúlyozták az ágyból érkező sekély, nedves recsegést. Nagymama Magda párnákon feküdt, amelyek mintha elnyelték volna csontvázszerű testét. Minden lélegzetvétel látható erőfeszítés volt, egy remegő borzongás, amely végigfutott törékeny testén. Áttetsző és papírszerű bőre feszült éles arccsontjaira. De sötét és beesett szemei nyugtalanító intenzitással égettek.
Eszter az ágy melletti kemény műanyag széken ült, fiatal arca sápadt volt az aggodalomtól és az alváshiánytól. Előrehajolt, édes hangja alig hallatszott túl a gépek zúgásán. „Nagymama? Hozhatok valamit? Egy kis vizet? A nővér azt mondta…”
Magda feje lassan, fájdalmasan fordult a párnán. Tekintete, éles, mint a kovakő, Eszter tágra nyílt, együttérző szemébe szegeződött. Szánalom úszott az ártatlan kék mélységben. Szánalom. Ez volt az utolsó sértés. Ez a vigyorgó, ízetlen lány, olcsó parfümjével és haszontalan kedvességével, ott ült Tamás mellett a helyén. Ez… ez a semmi sem merte sajnálni őt, Varga Magdát, aki életet épített, családot alapított, nehézségeket viselt el… csak hogy szeretett unokája ilyen középszerűségre áldozza magát.
Egy újabb keserűséghullám öntötte el Magdát, keserűen, mint az epe. Tamást. Az ő gyönyörű, ragyogó Tamását. Sokkal többet érdemelt volna, mint ez a felnőttkort játszó, őzikeszemű gyerek. Erőre, tűzre, kifinomultságra volt szüksége… nem erre a tejcsésze odaadásra. A puszta igazságtalanság szorította össze a mellkasát, jobban, mint a tüdejét felemésztő rák.
Eszter kissé összerezzent a tekintet intenzitása alatt, fájdalomnak értelmezve azt. Kinyújtotta a kezét, puha és meleg, hogy gyengéden megigazítsa a vékony takarót Magda csuklóján. „Semmi baj, Nagymama. Csak pihenj. Tamás mindjárt visszajön. Csak kávézni jött ki.”
Az érintés, mely vigasztalni szánta magát, olyan volt, mint egy benzin Magda neheztelésének tüzén. A lány sima, makulátlan bőre a saját rothadó húsához simulva. Az élénk fiatalság, ami belőle sugárzott. A puszta élet, amit birtokolt, az élet, amit Magdától oly kegyetlenül megtagadtak, miközben ez a méltatlan teremtmény élhette, megérinthette Tamást, birtokolhatta őt.
Méltatlan. A szó visszhangzott Magda elméjének üreges kamrájában. Tolvaj. Ellopja az unokámat. Ellopja az életemet, amit elveszítek. A gépek gyorsabban sípoltak, tükrözve növekvő dühét.
Gyengülő testében még megmaradt akaraterővel Magda összpontosított. Nem a fájdalomra, nem a tolakodó sötétségre, hanem arra az arcra, amely centiméterekre volt tőle. A szánalomra. A dühítő édességre. A fiatalság és az életerő edényére, amelyet annyira kétségbeesetten áhított, amelyet annyira hevesen megvetett.
Reszketve vette a lélegzetet, talán az utolsót, amikor tudatosan lélegzett. Ajkai megmozdultak, néma, mérgező káromkodást formálva, egy tiszta, hamisítatlan gyűlöletből fakadó parancsot: Enyém.
Tekintete meg sem rezzent, keserű lelkének minden cseppjét, kétségbeesett vágyakozását, dühös irigységét Eszter ártatlan szemébe vetette abba a végső, gyűlöletes gondolatba: Azt hiszed, győztél? Azt hiszed, megkaptad őt? Azt az életet? Azt a testet? NEM. Elfogadom. MOST MÁR ENYÉM.
A monitor egy magas hangú figyelmeztetést sikított. Magda teste még egyszer utoljára, hevesen megremegett. Szeme, a rosszindulat sötét ablaka, mintha egy utolsó, szentségtelen fénysugárral villant volna fel, pislogás nélkül Eszterre szegezve. Aztán csend lett. Hosszú, remegő sóhajjal hagyta el a tüdejét. A gépek lelassultak, egyetlen, folyamatos, fülsiketítő hangot adva ki.
Egyszerre zihált Eszter.
Éles, önkéntelen lélegzetvétel, mintha valaki jeges vízbe zuhant volna. Teste hátrarándult a műanyag székben, keze lecsúszott az ágyon hűlő csuklóról. Tágra nyílt, kék szeme gyorsan pislogott, majd… megváltozott.
A lágyság, a szelíd aggodalom elpárolgott. Olyan volt, mint amikor egy redőny becsapódik. Az íriszek sötétebbnek, élesebbnek tűntek. Az arckifejezés a meglepett zavarodottságból a… számításba csapódott. Hideg, felmérő tudatosságba, ami még soha nem volt jelen Eszter arcán. Telt ajkai egyik sarka megrándult, majd lassan, megfontoltan felfelé kunkorodott.
Sem örömteli, sem megkönnyebbült mosoly. Egy vigyor. Diadalmas. Rosszindulatú. Teljesen idegen Eszter vonásain.
Lenézett, lassan behajlította az ujjait, saját keze sima, makulátlan bőrét bámulta. Forgatta őket, vizsgálgatta a tenyereket, a bőr fiatalos rugalmasságát. Egy halk, lélegzetelállító hang hagyta el a száját – nem Eszter halk sóhaja, hanem valami halkabb, rekedtebb, sötét derültséggel szegélyezett hang. Majdnem egy kuncogás.
A steril levegő hirtelen feltöltődött. Élőnek tűnt. Nem a gyásztól, hanem a ragadozó energiától. Felemelte a fejét, a vigyor egyre mélyült, miközben végignézett a szobán – az élettelen héjon az ágyon, a sípoló lapos vonalon, az eldobott orvosi eszközökön. Mindez hirtelen jelentéktelennek tűnt. Apróságnak.
Feltápászkodott a székből. A mozdulat szokatlan volt, mégis erőteljes. Folyékony. Tagadhatatlanul fiatal. Kissé nyújtózkodott, megmozgatta a vállát, érezte a könnyedséget, a fájdalom hiányát, a végtagjaiban érzett könnyed erőt, ami pillanatokkal ezelőtt még valaki másé volt. Valakié, aki gyengének tűnt. Valakié, aki eltűnt.
A rohanás leírhatatlan volt. Nemcsak fiatalság, hanem erő. Ennek az egészséges testnek az ereje. A hatalom birtoklása. A láthatatlanság, a gyanútlanság ereje. Az életerő kohója zúgott ott, ahol azelőtt csak pislákolt. Kábító, mámorító drogként áramlott az ereiben. Tekintete elsiklott az ágyon fekvő holttest mellett, a steril falak mellett, egy távoli pontra szegeződött, amit csak ő láthatott. Sötét és izgalmas várakozás csillant azokban az újonnan megkeményedett szemekben.
A vigyor szélesebbre húzódott, felfedve tökéletes fogsorát. Felemelte a kezét, megérintette a saját arcát, és gyönyörködött a sima melegben. Amikor végre megszólalt a csöndben, melyet csak a lapos vonal monoton moraja tört meg, Eszter hangja volt, de a hangszíne mélyebb, rekedtebb volt, egy életre szóló keserűséggel és egy rémisztő, új éhséggel terhelt.
– Nos hát – mormolta, a szavak furcsa és ízletes ízűek voltak új nyelvén. – Lássuk, mit tud ez. Tekintete élesebbé vált, ragadozó intenzitással szegeződött az ajtóra, amelyen keresztül Tamás visszatért. Tiszta, sötét gyönyörűség borzongása futott végig ellopott testén. Ajkai kimondták a nevet, egy ígéretet, egy igényt: „Tamás”.
A lapos vonal éles monotonitása még mindig vibrált a levegőben, sűrűn fertőtlenítőszerrel és az élet hirtelen, mély hiányával. Eszter – nem, Magda – teljesen mozdulatlanul állt, új, vibráló testén keresztül elnyelve a lélegzet, a vér és a potenciális ének ellopott szimfóniáját. A steril fehér falak, a vegyszerek által pillanatnyilag elfedett rothadás szaga, az ágyon lévő héj… mindez jelentéktelen háttérzajjá zsugorodott. Íme, a díj: rugalmas bőr, erős végtagok, fájdalom nélkül mélyre szívó tüdő, egy heves, egyenletes ritmusban dobogó szív a törékenynek nem érzett bordákon. Erő, tiszta és mámorító, árasztotta el.
Éles, önkéntelen reccsenés tört elő a nyakából, ahogy oldalra billentette a fejét, egy rideg hang a hirtelen beállt csendben, melyet csak a kérlelhetetlen, lapos vonal tört meg. Jóleső érzés volt. Felszabadító. Éles és felmérő tekintete egy hajszállal a túl sokáig időzött a lepedő alatt összezsugorodott alakon. Nem bánattal, hanem hideg, megvető véglegességgel. Kész. Aztán tekintete az ajtó felé siklott, éppen amikor a kilincs elfordult.
Tamás kinyitotta, arcán a hosszú virrasztás kimerültsége látszott. Két vékony papírpohárban lógott a kezében az automatából készült kávé, az olcsó gőz gyengén gomolygott felfelé. Vállai meggörnyedtek, a közelgő veszteség terhe nehezedett rá. Vörös szegélyű, nehéz szeme automatikusan végigpásztázta a szobát.
Leültek az ágyra.
A csészék kicsúsztak a kezéből, tompa puffanással a linóleumra csapódva. Forró, barna folyadék lövellt szét a padlón. Meg sem rezzent. Tett egy tántorgó lépést előre, majd még egyet, tekintete a mozdulatlan alakra szegeződött, a monitoron húzódó ijesztően egyenes vonal véglegessé tette a jelenetet.
„Nagyi…?” A szó rekedten, törötten tört elő. Megtorpant az ágytól, keze hasztalanul lebegett a levegőben, mintha félne megérinteni a csendet. Elfojtott zokogás tört fel belőle, egy hirtelen árva gyermek hangja. Térdre rogyott az ágy mellett, ujjai végre remegtek, ahogy végigsúrolták a hűvös csuklóját, pulzusát nem találva, csak a szörnyű csendet. Vállai néma bánattól remegtek, fejét lehajtotta.
Magda figyelte. Az ablak közeléből, kissé mögötte, klinikai távolságtartással figyelte a nyers látványt, mint egy ragadozó, amely egy sebezhető pillanatban méri fel a zsákmányát. Valami villanás – nem együttérzés, hanem talán kegyetlen elégedettség a férfi fájdalmának mélysége, a még halálban is felette gyakorolt hatalma miatt – suhant át az arcán, amely valaha Eszteré volt. De eltűnt, egy pillanat alatt mély bánat álarca borította be.
Akkor mozdult. Nem Eszter szokásos könnyed, szinte tétova lépteivel, hanem újonnan talált magabiztossággal, ami még mindig idegen volt a testétől. Minden egyes lépés megfontoltnak érződött, elfoglalva a teret. Letérdelt mellé a hideg padlóra, szoknyája olcsó anyaga magába szívta a kiömlött kávét, amiről tudomást sem vett. A kávé csípős és olcsó illata keveredett a kórházi szagokkal.
– Tamás – mormolta, hangja rekedt volt a ki nem oltott könnyektől. Eszter gyengéd hangja ott csengett, de rekedtebb csengés csengett mögötte, egy olyan mélység, ami korábban nem létezett. Majdnem gyásznak hangzott. Gyengéden a férfi ziháló vállára tette a kezét. – Ó, Tamás… Nagyon sajnálom. Én… Én csak beszéltem vele. Olyan… békésnek tűnt a végén. – A hazugság simán kicsúszott a szájából, mézes aggodalommal burkolózva.
Kissé összerezzent az érintésére, de nem húzódott el, túlságosan emésztette saját gyötrelme. Könnyáztatta arcát felé fordította, tekintete az övébe fürkészett, kétségbeesetten vágyott a közös fájdalomra, a lehetetlen veszteség megerősítésére. Látta Eszter ismerős vonásait, arcának lágy ívét, szeme kékjét – bár talán most sötétebbnek tűntek, pupillái tágak és mélyek.
„Elment…” – nyögte ki elcsukló hangon. „Csak… elment. Elmentem kávéért… Csak tíz percre voltam távol!” A bűntudat kézzelfogható volt, éles és fojtogató.
– Pszt – nyugtatta Magda, közelebb húzódva. Testének melege átáradt vékony ingén. Érezte izmai feszültségét, remegő lélegzetvételeit. Odahajolt, ajkaival vigasztaló mozdulattal súrolta halántékát. Eszter is megtette volna. De az illata – izzadság, olcsó kávé és az egyedi, meleg pézsma, ami eredendően Tamásé volt – fizikai ütésként érte el lopott érzékeit. Nem egy unoka nosztalgikus illata volt. Ősi, életerős, túlnyomórészt férfias volt. Valami vad és birtokló érzés, ami teljesen elszakadt Eszter gyengéd vonzalmától, hullámzott végig Magdán.
A keze, ami még mindig a férfi vállán nyugodott, felfelé csúszott. Az ujjak, amelyek pillanatokkal ezelőtt még saját sima erejükön csodálkoztak, most a férfi feszült vonalát, a tövében lévő sebezhető pulzuspontot követték. Hüvelykujja végigsimított a füle alatti meleg bőrön, lassú, megfontolt simogatásként, amely egy kicsit túl sokáig tartott. Nem egy gyászoló barátnő vigasztaló érintése volt. Felfedező volt. Birtokló. Éhes.
Tamás megdermedt. A bánat nyers éle egy pillanatra zavarodottsággá élesedett. Nem húzódott el, de elakadt a lélegzete. Érezte a mellette lévő ismerős testből sugárzó intenzitást, az érintés furcsa súlyát. Könnyektől elmosódott tekintetét ismét Eszterre emelte, Esztert keresve a hirtelen felfoghatatlan kék mélységben. A megnyugtató jelenlét… másnak érződött. Közelebbinek, mégis furcsán idegennek. A bánat sújtotta levegő megnevezhetetlen, új feszültséggel teli volt.
A bánat sújtotta levegő megnevezhetetlen, új feszültséggel teli volt. Tamás még mindig térdelt az ágy mellett, arcát a lepedőbe temetve, vállai húzódtak össze a zokogás rángatózása alatt. Magda, Eszter sima bőrét érezve a sajátja alatt, nem vette le a kezét. Az ujjai tovább kúsztak a férfi nyakának izzadt melegen, felfelé, a hajlat keményebb vonalához. A hüvelykujja még mindig az állkapcsa alatt játszott, lassú, körkörös mozdulatokkal.
– Olyan hideg lett... – suttogta Tamás, szavai tompán, az anyagba fojtva. – Még az utolsó pillanatban is... egyedül volt.
– Nem volt egyedül – korrigálta Magda gyengéden, de a hangja mögött egy élesebb, rézfúvós hangszer rekedt hangja csengett. – Én itt voltam. Láttam az utolsó pillanatot. Szép volt. Szilárd. – Hazugság, mint egy gömbölyű kövek. – Olyan nyugodtnak tűnt, mintha csak... elaludna. – A keze most már a férfi koponyájának hátsó részét érintette, ujjai finoman masszírozták a tarkóját. Nem Eszter szokásos gyengéd simogatása volt, hanem erősebb, határozottabb. Egy nyomás, egy visszafogott erő.
Tamás kissé megemelte a fejét, könnyektől nedves, zavartan tátogó szemmel nézett rá. A fájdalom és a fáradtság homályosította el a vonásait. – Ezt... ezt mondta? – kérdezte rekedten.
Magda mélyen a szemébe nézett. Eszter kék szemében most egy sötét, ragadozó mélység uralkodott. – Nem mondott szavakat, Tamás. De az arca... azt mondta. Elfogadta. Megnyugodott. – Közelebb hajolt, ajka már csak centiméterekre volt a füléhez. A melege, az Eszter testéből áradó friss életerő, keveredett a saját, idegen éhségével. – Nem kell bűntudatod legyen. Megérdemelte... a békét. – A keze lecsúszott a válláról, lassan végig a gerincén, a póló vékony anyagán át érezve az izmok feszülését, a csontok vonalát. Megállt a derék alján. Ott maradt, nyomást gyakorolva.
Tamás összerezzen. Nem élesen, inkább mint aki mély álomból riadt fel. Egy pillanatig tágra nyílt szemei látszott a zavarodottság, mintha a bánat ködén át valami zavaró fényt látott volna a szemében. – Ez... – kezdte, de nem találta a szavakat. Lélegzete elakadt.
– Ssshhh – intett Magda, újból közelebb húzódva. Csípője már érintette a térdén álló férfi combját. Az arcát nagyon közel tartotta Tamáséhoz, úgy hogy a levegőjüket keverhették. Az illat – az Eszter testének friss illata keveredve a kávé keserűjével és Tamás férfias énjével – még intenzívebben lett. – Csak fáradt vagy. Mindketten. Annira fáradtak vagyunk. – Hangja alig több volt egy suttogásnál, de minden szó szándékosan nehezebben esett, mint Eszternek szokott. Egy lassú, mérgező csábítás volt.
Az ajka most már nem csak a halántékát érintette. Finoman, alig észrevehetően végigsimított a fülcimpáján, majd az állkapcsa kemény vonalán. A simogatás túl érzékinek, túl céltudatosnak érződött ahhoz, hogy csak vigasz legyen. A fülcimpánál egy pillanatra megállt, lágyan körbeölelve azt. Érezte, amint a férfi teste megfeszül alatta, nem elutasítással, hanem a váratlan érintés megdöbbenésével, a gyásztól és a fizikai ingertől összezavarodott idegek reakciójával. Nem tudja mit érezzen, gondolta Magda diadalmásan. A fájdalom és ez... ez zavarja. És a zavar... az érdekes.
A keze, amely a derékán pihent, most felfelé csúszott. Lassan, észrevétlenül, a póló felső szélétől csaknem egy tenyérnyire. Az ujjak hegyei megérintették a csupasz bőrt a hátának a gerincnél, ott ahol izmai kifeszültek. Egy gyors, izgatott lehelet hagyta el Magda ajkait. Ez. Ez a fesztelen izomerő. Ez az élet. Ez Tamás. Az enyém.
– Eszter? – Tamás hangja rekedt volt, minősíthetetlenül. Nem húzódott el, de teste merev volt, mintha világra szóló belső harcot folytatna. Keze mozdulatlanul a lepedőn feküdt. – Mi... mi ez?
Magda nem válaszolt azonnal. Végre visszahúzta az ajkát, csak hogy néhány centiméterrel távolabb, jobban láthassa az arcát. Vigyorgott. Nem Eszter sugaras mosolya volt, hanem egy keskeny, kielégüléstől csillogó ív. Ujjai még mindig ott játszottak a háta felső részén, lassú köröket írva, nyomva. – Mit érzel, drágám? – kérdezte finoman, a "drágám" szusszanása olyan idegen volt Eszter ajkairól, hogy Tamás végre egyértelműen összerezzent. – Fáj a szíved. Üres. Hideg. – A keze megállt. – De nem kell, hogy így legyen. Én itt vagyok. Meleg vagyok, ugye? – Az utolsó szókat egy alacsony, mélyebb rekedtességgel súgta, miközben teste végigsimult a férfi karján, úgy hogy a mellkasa pillanatra érintette a vállát.
A mozdulat túl nyilvánvaló volt. Túl sok. Végre elmozdult Tamás. Nem ugrott fel, de hátratántorodott a térdelésből, hátrébb húzódva az ágytól, még mindig a padlón ülve. Szemei tágra nyíltak, nem csupán gyász, hanem őszinte, zavart rémület tükröződött bennük, miközben először igazán figyelmesen nézett az arcára, amelyet Eszternek hitt. Látta a kék szemek sötét, kiszámító ragyogását, az ajkak kegyetlenül kanyargó mosolyát, a vonások megkeményedett feszülését. Ez nem volt az Eszter, akit ismert. Ez valami más volt. Valami rémisztő.
– Te... te ki vagy? – suttogta, hangja megtört, a gyász elvesztette a hatalmát egy idegen, nyers félelem előtt.
Magda nem vesztette el a mosolyát. Lassan, majdnem lazán felállt, új testének rugalmasságát élvezve, miközben ránézett. Nem sértődött. A félelem, a zavar... az is izgalmas volt. Új tét az asztalon. Új játék. Kinyújtotta a kezét felé, tenyerével felfelé, egy finom, de vitathatatlan parancsként.
– Gyere – mondta simán. A hangja nem volt se gyengéd, se erőszakos. Egyszerűen csak végrehajthatatlan. – Felkell állnod. Itt hideg van a padlón. És piszkos. – Szemei nem engedtek, a sötét mélység ragadta a tekintetét, megfosztva bármilyen menekülési úttól. – Gyere, Tamás. Add ide a kezed.