Chapter 1: The Watcher in the Shadows
A sikátor macskakövei síkos, fekete tükrökként tükrözték vissza a megviselt, lila alkonyatot. Az eső, ami korábban zuhogó eső volt, hideg, makacs köddé olvadt, amely Arthur Penhaligon ódon viaszos kabátjára tapadt, és a csontjaiba szivárgott. Hátát az egyetemi könyvtár durva, nyirkos alapfalának nyomta. Az impozáns gótikus homlokzat magasodott fölé, vízköpők bámultak vakon a homályba, közömbös őrszemekként a szégyenével szemben. A levegő nedves föld, az ereszcsatornába szorult korhadó levelek és valami élesebb ízét érezte – talán nedves betonét, vagy csak a saját félelmének fémes csípését.
Elállt a lélegzete, egy reszelős, felületes hang elveszett a két utcával odébb lévő diákkocsma távoli basszushangjában. A kövezett udvaron, melyet a színeket szürkére fakító, rikító sárga lámpák világítottak meg, Clara Davies lépett ki a könyvtár főbejáratán. Könyvzuhatag sorakozott az egyik karja alatt, tüzes vörösesbarna haja kibújt kócos kontyából. Nevetett, fejét hátravetette, a hang fényesen és tisztán hasított a tompa városi zümmögésbe, mint egy harang. Arthur mellkasába akadt, kegyetlen, ismerős fájdalomként. Fiatalság. Vitalitás. Teljesen elérhetetlen.
Egyre mélyebbre húzódott az árnyékba, a durva tégla súrolta kopott kabátját. Hetvennyolc év úgy érezte, mintha súly nehezedett volna a gerincére, a nedves föld felé hajlítva. A magány nem pusztán hiány volt; egy üreges, gyötrő valami volt benne, egy hatalmas, üres szoba, ahol Margaret hiánya szüntelenül visszhangzott. Öt év. Öt év csend ott, ahol a hangjának lennie kellene.
Az ízületi gyulladástól és az átható hidegtől elmerevedett ujjai kotorásztak kopott nadrágja zsebében. A zsebkendő a pamut ismerős puhaságát zárta össze. A zsebkendő. Egykor fehér volt. Most megszürkült, a szélein foltos a számtalan aggódó gyűrődéstől. Nem húzta elő, még nem. Csak tartotta, betegsége talizmánjaként, apró horgonyként saját hanyatló elméje viharában.
Nézte. Csak ennyit tett. Tudta, hogy helytelen. Mély, maró szégyen lüktetett benne minden egyes lopott pillantással. Úgy érezte, mintha elárulták volna – Margaret emlékét, magát a tisztességet. De a kényszer… erősebb volt az észnél, mostanában. Kétségbeesett, maró vágy, hogy valami mást érezzen ezen a zúzó ürességen kívül, még akkor is, ha ez az érzés perverz volt, bűntudattól elektromos. A fiatal nők, a gondtalan kecsességük, a könnyed nevetésük… egy elvesztett élet töredékei voltak, egy vibráló világ, amit csak az árnyékból figyelhetett. Néha látta Margaretet gyors mosolyukban, egy szellemet az arccsontjuk ívében, amitől elállt a lélegzete. Nem a vágyról szólt, nem teljesen. Hanem… a kapcsolatról. Egy szörnyű, megtört kísérlet, hogy megérintsen egy olyan melegséget, amit nem kaphatott meg.
Clara megállt a biciklitárolók közelében, és tologatta a könyveit. Elővett egy telefont, hüvelykujjaival hadonászva. A képernyő fénye megvilágította arcát, éles, intelligens és eleven volt. Arthur szíve kalapált a bordái között, mint egy kétségbeesett madár, akit törékeny csontokból álló ketrecben tartottak. Bütykei kifehéredtek a zsebében lévő zsebkendő körül. Állj! Nézz el! Menj haza, te vén bolond! A belső parancs gyenge volt, elnyomta a tomboló vágy.
Nem vette el a tekintetét. Tekintete végigkövette az állkapcsa vonalát, ahogy nedves haja a nyakára tapadt. Elképzelte a samponja illatát, valami tiszta és citrusos illatot, ahogy áthatol a sikátor romlott környezetén. Egy emlék, hirtelen és brutális: Margaret nevet, ahogy az esőcseppeket ráz ki a hajából, miután évtizedekkel ezelőtt elkapta egy zápor a Hampstead Heath-en. A fájdalom fizikai volt, mint egy ütés a szegycsontjába.
Felnyögött, a hang hangos volt a csendes sikátorban. Túl hangos. Clara felkapta a fejét. Éles, fürkésző tekintete a félhomályban végigpásztázta az árnyékokat. Áthaladtak a fülkéje felett, végigsöpörtek a könyvtár falához kapaszkodó csöpögő borostyánon, majd megálltak. Látta-e a sötétebb árnyékot az árnyékban? Egy öregember körvonalait, aki maga is vízköpőként görnyedt össze?
Arthur megdermedt. Hideg és tiszta rettegés öntötte el a szégyent. Teljesen elállt a lélegzete. A világ összeszűkült a fürkésző szemekre, a saját pulzusának dübörgésére a fülében. A zsebkendő olyan volt, mint az égő szén. Ha meglátná… ha tudná… A megaláztatás teljes lenne. Rosszabb, mint a halál. Elképzelte az undort a fiatal arcán, a biztonság utáni kiáltást, a villogó kék fényeket. Törékeny világa, amely már omladozott, teljesen darabokra hullik.
Tekintete egy lélegzetelállító pillanatig elidőzött. Arthur érezte, hogy a hideg ellenére is izzadság csiklandozza a homlokát. Kérlek! Kérlek, ne láss engem. Aztán megvonta a vállát, egy apró mozdulattal. Eltette a telefonját, szorosabbra húzta a kabátját, és fürgén elindult a főút felé, léptei élesen visszhangoztak a nedves járdán, mielőtt elhaltak volna.
Arthur a falnak rogyott, hevesen remegett. A térdei majdnem megroggyantak. Kapkodva, kétségbeesetten vette a levegőt, ami a torkát kapargatta. A közvetlen veszély elmúlt, csak az ismerős, fojtogató szégyen maradt utána, most egy újabb pánikrohammal fűszerezve. Végül előkotorta a zsebkendőt. Nem azért, hogy használja. Csak hogy a nedves homlokához szorítsa, a kendő átázott, szánalmas pajzsként védte. Halványan mosószappan és valami más szaga áradt belőle, valami régi és savanyú – a saját magányának illata.
Arra a helyre meredt, ahol Clara állt. Az udvar most üres volt, csak sárga fényfoltok a nedves kövön. A sziréna hangja elhalt, csak az üres visszhang maradt utána. Mit csinál? Sikátorokban ólálkodik, fiatal nőket kémlel, mint valami olcsó krimiből való elfajult szereplő? Margaret megdöbbenne. Ő is megdöbbent. Saját undorának tisztasága egy pillanatra elvakította. Ez nem vágyakozás volt. Ez betegség. Lassú, emésztő rothadás az elméjében, amit az elszigeteltség és a bánat táplál.
Ellökte magát a faltól, és összerándult az ízületeiben érzett tiltakozástól. Ki kellett jutnia ebből a sikátorból. Haza kellett mennie. Az üres házba, a ketyegő órába, a csendbe. A gondolat rosszabb volt, mint a szégyen. A sikátor bejárata felé csoszogott, kiérve az utca alig világosabb, nedves járdájára. Diákok siettek el mellette, a nedvességbe bújva, beszélgetve, mit sem sejtve. Láthatatlannak érezte magát, egy szellemként, amely vibráló világuk peremén kísért.
Aztán újra meglátta. Clarát. Egy buszmegálló közelében állt, a táskájában turkált, izgatottnak tűnt. Biztosan lekéste a buszt. Egy sötét kapucnis férfi állt a közelben, egy lámpaoszlopnak támaszkodva, és olyan intenzitással figyelte, hogy Arthurnak libabőr futott a hátán. Nem volt ez felületes megfigyelés. Ragadozó pillantás volt. Arthur felismerte a testtartást, a mozdulatlanságot, az éhes tekintetet – saját legutóbbi vétkének torz tükre, de felerősítve, veszélyesen.
Egy ösztön, ami ősibb volt a szégyennél, feltört benne. Védelmezni. Önkéntelenül előrelépett, kissé felemelte a kezét, mielőtt megállította volna magát. Ki ő, hogy közbeavatkozzon? Egy hátborzongató öregember, aki maga is kémkedett utána. A jelenléte valószínűleg jobban megijesztené, mint a csuklyás férfi. A konfliktus megbénította.
Clara felnézett, egyenesen a csuklyás férfira. Arckifejezése nem félelmet tükrözött, hanem éles bosszúságot. „Van valami problémád?” Hangja meglepően határozottan hasított át az utca zaján.
A férfi kiegyenesedett, meglepődve a nő közvetlenségén. Valami érthetetlent motyogott, zsebre dugta a kezét, és elindult az utcán.
Arthur nézte, ahogy elmegy, megkönnyebbülés remegése keveredett az önutálattal. Clarának nem volt rá szüksége. Erős volt. Töretlen. Körülnézett, tekintete végigpásztázta az utcát, és ezúttal Arthurra szegeződött, aki még mindig esetlenül lebegett a sikátor bejáratánál. Nem volt benne semmi gyanú, csak talán egy halvány felismerés, vagy egyszerű kíváncsiság az esőben álló öregember iránt.
„Rendben?” – kiáltotta, hangja elvesztette élét, szinte normálisnak és lazának tűnt.
A szó ott lebegett a párás levegőben. Rendben? Arthur kinyitotta a száját. Semmi sem jött ki a torkán. Csak egy száraz kattanás. Egy rángatózó, nem meggyőző bólintást sikerült kinyögnie. Szánalmas gesztus. A lány egy apró, rövid, teljesen személytelen mosolyt villantott – olyat, amilyet egy kóbor kutyának vagy egy eltévedt turistának adnál –, mielőtt visszafordult a táskájához, és elővett egy esernyőt.
Arthur gyökeret vert. Az eső felerősödött, átitatva a fejbőrén ritkuló hajszálakat. A lány egyszerű, közömbös kedvessége – reflexből, semmi több – váratlan erővel csapott meg. Nem szánalom volt. Csak… tudomásulvétel. Egy emberi lény lát egy másik emberi lényt, bármilyen rövid időre is. Az ellentéte volt a ragadozó tekintetnek, beleértve a sajátját is. Az a kicsi, személytelen „Rendben?” visszhangzott magánya barlangjában, mint egy apró kavics, ami egy hatalmas, sötét kútba esett.
Nézte, ahogy a nő kinyitja az esernyőt – élénk sárga foltként derengett a félhomályban –, és magabiztosan elindul a következő buszmegálló felé. Nem mozdult. Ujjai, amelyek még mindig a zsebében lévő nedves, gyűrött zsebkendőt szorongatták, lassan kioldódtak. A szégyen még mindig ott volt, nehéz kőként nyomta a gyomrát. A magány még mindig egy hatalmas, hideg szoba volt. De valami más is felvillant, törékeny és ismeretlen. Egy apró, lehetetlen szikra. Nem egészen remény. Inkább… egy kérdés. Egy szörnyű, szükséges kérdés, amit évek óta nem mert feltenni magának.
ARTHUR TESTE KEZD MEGVÁLTOZNI.