Chapter 1: The Last Spider Standing
A levegő réz- és rozsdaízű volt. Peter tüdeje minden egyes kortynál égett, hálóvetőinek mechanikus ritmusa kétségbeesett fohász volt az alant tomboló rémálom súlya ellen. Nem a szokásos folyékony kecsességgel, hanem szaggatott, lázas sürgetéssel lendített. A város gennyes seb volt a beteges narancssárga ég alatt.
Testének minden ízülete sajgott. Mély, sejtszintű lüktetés lüktetett a bőre alatt, mint egy második szívverés, statikus elektromosságból és tűkből. A pókvírus nemcsak a levegőben vagy a fertőzöttek csípésében volt jelen – most már benne is volt, a saját ereiben úszott, sötét tükörként az évek óta magában hordozott hatalomhoz. Érzékei, amelyek általában éles eszközök voltak, tizenegyre voltak hangolva és zsírosak voltak. Érezte egy nő félelemtől függő verejtékének szagát harminc emelettel lejjebb, hallotta a kitinszerű végtagok nedves reccsenését, amint feltörnek valakinek a gerincét három háztömbnyire keletre. Megpróbálta kiszűrni, fókuszálni.
– Koncentrálj, Parker – motyogta összeszorított foggal, a szél kiszorította a szavakat a szájából. – Csak ne… ne gondolj rá.
De képtelen volt nem gondolni rá. A mászás érzésére a bőre alatt, az idegen éhségre, amitől a fogai túl élesek voltak a szájához képest. Egy vízköpőre landolt, karmai – a karmai – barázdákat vájtak a mállott kőbe. A kezeit bámulta. A bőr foltos volt, sötétebb az erek mentén, és finom, sötét szőrzet borította az ujjperceit. Megfeszítette az ujjait, és az ujjbegyek égettek a szúrás, a szorítás, a belemélyedés vágyától.
Egy nyers, hirtelen félbeszakadt sikoly lézerrel irányította magát a fülébe. Mozdult, mielőtt a visszhang elhalt volna, és a semmibe vetődött, a város neonfény és árnyék elmosódásává változott. Egy tűzlépcsőre landolt, a fém nyögött a súlya alatt. Lent, a sikátorban a helytelenség tablója terült el. Egy férfi, akinek a háta lehetetlen szögben ívelt, egy nőt szorított egy konténerhez. Négy új, csillogó, még mindig biológiai iszaptól nedves végtag nőtt ki szétszakadt ingéből. A téglákhoz csapódtak, oltalmat keresve.
– Hé! – vakkantotta Peter rekedtes hangon, amit alig ismert fel.
A fertőzött férfi feje teljes száznyolcvan fokkal elfordult. Emberi szemei eltűntek, helyüket kifürkészhetetlen fekete gömbök vették át, amelyek nem vertek vissza fényt. Torkából kattogó, csicsergő hang tört elő.
Péter nem várt. Két hálót lőtt ki, lerántva a férfit a nőről, és a szemközti falnak csapva. A becsapódásnak ki kellett volna ütnie. De nem így történt. A póklény ellökte magát a téglától, új végtagjai lyukakat ütöttek a habarcsba, és előrelendült. Péter a levegőben találkozott vele. Átcsapódtak egy ablakon, és ágak kuszaságában – túl sok ágban – gurultak át a poros padlástér padlóján.
A Péterben élő vírus énekelt, a rokonszenv és az undor éles hangjaként. Saját teste parancs nélkül reagált. Egy halk morgás dübörgött a mellkasában. Legyőzte a teremtményt, a torkát szorította, és egy pillanatra, csak egy pillanatra, legszívesebben addig szorította volna, amíg ki nem pattan. Hogy érezze, ahogy kimegy belőle az élet. Hogy bebizonyítsa, ő az erősebb.
A sikátorból kiszűrődő nő zokogása áthatolt a vörös ködön.
– A francba! – sziszegte, és megrázta a fejét. Pókhálójába hálózta a fertőzött, csapkodó tömeget a padlóra, sűrű, gyors puffanások sorozatát, míg végül egy vonagló fehér csomóvá nem változott. Visszazuhant a sikátorba. A nő megdermedt, kezei a szája elé kaptak.
„Jól vagy?” – kérdezte, miközben felsegítette. Érintése gyengéd és megfontolt volt, miközben küzdött az ujjai remegésével.
Csak bólintott, szeme tágra nyílt a látványtól – a megváltozott testalkattól, a sötét öltönytől, ami ráfeszült valamire, ami valami mássá vált. Aztán elszaladt.
Újra egyedül, a csend még rosszabb volt. A bőre alatti lüktetés most dobszóként hatott. Szüksége volt egy horgonyra. Szüksége volt…
Szüksége volt Mary Jane-re.
Az arca, a nevetése, a puszta emberi normalitás volt az egyetlen visszaútja önmagához. A lakásuk felé lendült, a mozgás egyre őrültebbé, egyre kevésbé kontrollálttá vált. Botladozva zuhant az erkélyükre, karmai mély barázdákat vájtak a betonba. Letépte a maszkot, és tiszta, nem létező levegő után kapkodott.
Az ajtó kinyílt. „Peter? Ó, te jó ég!”
MJ ott volt. Vörös haja színfolt volt a félelemmel egyszínűvé vált világban. Az illata – vanília, izzadság és ő maga – balzsamként és gyötrelemként öntötte el. Legszívesebben az arcát a lány nyakába temette volna, és el is lökte volna magától, rettegve attól, hogy mit tehet.
– Megsérültél? – kérdezte, miközben kezei végigsimítottak a karján, a mellkasán, kerülve azokat a helyeket, ahol a ruha természetellenes izmoktól duzzadt.
– Én… változom – krákogta. – Érzem, MJ. A fejemben. Éhes. Azt akarja…
„Mit akar?” – A hangja nyugodt volt, de a szeme rémült.
– Mindent – suttogta.
Aztán magához húzta, nem gyengédséggel, hanem kétségbeesett, birtokló vággyal. Szája találkozott az övével, és a csók nem volt lágy. Egy állítás volt. Egy megerősítés, hogy ő még mindig Peter Parker, egy férfi, aki szereti ezt a nőt, nem pedig egy sötét szörnyeteg. A nő visszacsókolta, vadul és félelemmel, ujjai a korábban durvábbnak érzett hajába gabalyodtak.
Betuszkolta a lakásba, és berúgta az ajtót. Semmi finomkodás nem volt benne. A szükségességtől ügyetlenül lökte fel a pulóverét a fejére. A lakás hűvös levegője csapta meg a bőrét, miközben a lány a kosztümjével birkózott, és lehúzta róla a nedves anyagot. Kemény vonásai és lázas izzadság borította, bőre csillogott az izzadságtól. Megfogta a mellét, hüvelykujjával a mellbimbóját dörzsölte, és egy hang szakadt fel a torkából – félig zihálás, félig zokogás.
„Péter, várj…”
Nem tette. Nem tudta. A vírus lázként tombolt a vérében, szabadulást követelt, kapcsolatot követelt, elvenni akart. Felemelte a lányt, a lábai a dereka köré fonódtak, és a falhoz vitte. Odaszegezte, teste izmok és elszántság ketrecévé változott. Babrált az övével, a farmerja gombjával, az anyag elszakadt a sietségben.
– Szükségem van rád – morogta a bőrébe, fogaival a kulcscsontját súrolva. – Éreznem kell téged. Szükségem van… a francba, MJ, szükségem van…
Egyetlen kemény, kétségbeesett döféssel hatolt belé. A lány felkiáltott, körmei a férfi sérült vállának bőrébe vájtak. Azonnal büntető ritmust állított be, csípőjének minden egyes rándulása egy harc volt a benne kúszó gonoszság ellen. A gyönyör ott volt, éles és elektromos, de csavaros volt, összefonódott a vírus állatias ösztönével. Emésztő volt, nyers, egy olyan kefélés, ami inkább a megsemmisítésről szólt, mint az intimitásról.
Úgy kefélte, mintha egy démont próbálna kiűzni, lehelete forró és szakadozott volt a lány nyakán. A lány hangjai elvesztek a fejében lévő kakofóniában – az utcák csicsergésében, saját megváltozott vérének zümmögésében. Újra és újra beleütközött, a bőr csapkodásában, a lány fuldokló nyögdécseléseiben, a fal nyikorgásában. Mocskos, brutális volt, és ez volt az egyetlen dolog, ami három egymást követő másodpercre elhallgattatta a zajt.
Remegő üvöltéssel érkezett, egész testében megrándult a lélegzete, a látása a szélein elhomályosult. Egy pillanatra semmi sem volt, csak az űr és a megkönnyebbülés.
Aztán lecsúszott, a falnak rogyott, és magával rántotta a lányt a padlóra. Teljesen kiürült, remegett. Az ereiben lévő statikus zúgás tompa zúgássá hűlt vissza. MJ-re nézett, akinek ajka fel volt zúzódva, szeme tágra nyílt a zavartságtól, ami tükrözte a saját szégyenét.
– Sajnálom – lehelte, a szavak hamuként csengtek a torkán. – Nagyon sajnálom.
Megérintette az arcát, hüvelykujjával letörölt egy koszcsíkot – vagy egy sötétedő eret? – A vírus – mondta halkan. – Nem te vagy az.
De így volt. Most már az életének a része volt. És ahogy ott ült a padlón, és a karjában tartotta, a rendőrségi szkenner ismerős jelzése életre kelt az eldobott maszkban. Egy új segélyhívás. Central Park. Tömeges megtérés.
A bőre alatti tompa zsibbadás éles, kitartó sikolyba csapott át. A műsorvezető nem bírta tovább. A benne lévő dolog nem volt elégedett; csak kapkodta a levegőt. MJ-re nézett, a gyönyörű, emberi arcára vésődött aggodalomra, és érezte, ahogy Peter Parker utolsó darabjai is kicsúsznak az ujjai közül.
Felállt, teste már a ruha, a maszk, a harc felé mozdult. A védekezés vágya még mindig ott volt, beleszőve az őrületbe. Ez volt az egyetlen szál, amit még húznia kellett.
– Mennem kell – mondta, és a szavak véglegesek voltak.
Ahogy visszalendült a vérnarancs éjszakába, egy új hang vegyült át a csipogás kórusán – egy sima, felerősített hang, amely a város minden képernyőjéről és hangszórójából visszhangzott. Adriana Soria.
„Érzed?” – dorombolta a hang csábító méregként. „A gyönyörű egység. A háló, amely mindannyiunkat összeköt. Ne küzdj ellene. Azzá válsz, aminek mindig is lenned kellett volna.”
Péter gyorsabban lendített, a szavak belevájtak az agyába, termékeny talajra lelve az ott lévő romlottságban. Küzdött a késztetés ellen, hogy meghallgassa, egyetértsen. El kellett jutnia a parkba. Meg kellett állítania ezt.
De egy apró, áruló része, egy tűfogú és selyemből készült része, úgy gondolta, hogy a hangnak valami rémisztő értelme van.