Chapter 1: The Waterfall's Whisper
A víz kalapácsként csapkodott a vállára, a hátára, a görnyedt nyakára, ezernyi jeges ököl csapkodott. Thor a vízesés szívében állt, ahol a Fátyol elvékonyodott, a morajlás elnyomott minden gondolatot, minden megbánást. Itt, ahol Yggdrasil gyökerei csókolóztak Asgard vizével, jutott el az emlékezésig. És a feledésig.
Kísérteties ujjakként gomolygott a lába előtt kavargó tócsából a köd, nedves kő illatát és az elfeledett dolgok mély, földalatti hidegét hozva magával. Szeme csukva volt, vastag szőke haja sebekkel teli bőrhöz tapadt – trófeák és kudarcok egyaránt. A hideg balzsam volt. Vagy legalábbis az volt, amíg a levegő meg nem változott. Nem a hőmérséklet. Az állag.
A vízesés mennydörgése nem halkult el, de egy új hang suhant át rajta, egy rezonancia, ami vibrált a fogaiban, a szeme mögött. Tudta. A francba, tudta. A levegő megédesedett, sűrűvé vált az éjféli orchideák és a romlott méz fülledt illatától. A hidegtől megnyugtatott vére egyetlen, kemény löketet adott a bordáinak, mint egy dob, amely egy olyan háborút hirdetett, amelyet ma nem akart megvívni.
„Ostorozd magad, ahogy csak akarod, Odinson. A bűn nem a bőrödön van. A velődben.”
A hangja áthatolt az üvöltésen, nem hangerővel, hanem pontossággal. Beleférkőzött a férfi szívverése közötti térbe. Nem fordult meg. Csukva tartotta a szemét, izmai rugókként feszültek a szüntelen özönvíz alatt.
„Menj el, Amora.” Hangja recsegő kőként zengett, elveszett a víz káoszában.
– Felnevetett, tiszta, kristálytiszta rosszindulattal. – Hol ebben a móka? A hatalmas Thor, amint egy vízesés alatt rejtőzik. A halandók dalokat írnak a bátorságodról. Most már látniuk kellene téged. Egy aranyisten, aki egy puszta emléktől is összerezzen.
Végül megfordult, a víz lepte el. A nő a mohapermetező parton állt, a permet azonban milliónyi csillogó gyémántként lógott a levegőben. Az elvarázsolt ruha, amit viselt, kevésbé volt ruhadarab, inkább egy sugalmazás, egy mély smaragdzöld köd, ami minden pusztító ívre rátapadt, majd eltűnt az árnyékban, hogy aztán egy incselkedő örvénnyel újra materializálódjon. Régi arany színű haja az egyik csupasz vállára hullott. Mosolya ragadozóé volt – mindentudó, éhes.
– Az emlékeim a sajátjaim – mondta, és nehéz lépést tett előre. A víz most a combja körül örvénylett. A hideg teljesen elmúlt, helyét a gyomrában egyre terjedő, halvány forróság vette át. – És téged nem látnak szívesen bennük.
„Hazug.” A szó egy varázslat volt. Érezte, mintha fizikailag megrándult volna a köldöke mögött. „Álmodsz róla. Az ízéről. A forróságról. Ahogy maga az Üresség sikoltott, amikor egyesültünk. Összerezzensz az emléktől, mert szégyent hoz rád. Hogy vágyott a nemes lelked a romlottságomra.”
Most már a parton volt, testéből patakokban ömlött a víz, lába előtt a sötét mohán gyűlt a tócsa. A levegő körülötte vibrált, eltorzította az ősi köveket és a mögötte hömpölygő ezüstös zuhatagot. Ez volt az ő művészete, a csapdája. Nem csupán az elme, hanem a vágy varázslata is, ami addig csavarta el a valóságot, amíg csak a szükséglet maradt.
– A „romlottságod” majdnem lerombolta az egész csillagrendszert – morogta, és egy lépésnyire megállt tőle. Érezte a belőle áradó meleget, nemcsak a parfümjét, hanem erejének forró, fémes illatát is. – Ez egy betegség.
– És te vagy a gyógymód? – dorombolta, miközben megtette az egyetlen lépést, amivel csökkentette a távolságot. Nem érte hozzá. Nem a kezével. A mágiája igen. Egy tiszta, pszichikai érzés szála, láthatatlanul, kúszott fel a vádliján, tekeredett a combja köré – egy fantom, selymes érintés. Elállt a lélegzete.
"Stop."
– Vagy mi? – A lány tekintete lesütötte, és a fantom érintés határozott, szándékos nyomássá vált, végigsimítva a már keményedő farkán, elárulva őt, brutális, ősi őszinteséggel válaszolva az ellenségnek. – Megidézed Mjölnirt? A fának támaszkodik, Thor. Nehezebbnek érzed magad a szokásosnál?
Még csak nem is hallotta. Teljesen a lányra szegezte tekintetét, átkozott, gyenge tekintetét. A fantomkéz megszorult, tökéletes, kínzó ritmusban. Éles és bűntudatos élvezet hasított fel a gerincén. Összeszorította a fogát, és egy halk nyögés tört fel belőle.
– Látod? – suttogta, ajkai most egy hüvelyknyire voltak a férfi mellkasától. Forró leheletet árasztott. – Nincsenek átkok. Nincsenek villámlások. Csak hús. Őszinte, lüktető hús. – A varázslatos kéz eltűnt, helyét átvette az igazi, kicsi és megdöbbentően hűvös, ahogy ujjaival átölelte, és egyetlen lassú, határozott csapást mért rá. – A nemeslelkűség egy palást, Mennydörgő. A kalapácsoddal akasztottad fel.
A férfi felemelte a kezét, és a csuklója köré fonódott. Nem azért, hogy elhúzza. Hogy ott tartsa. Saját árulása teljes volt. „Ez semmin sem változtat.”
„Ez mindent megváltoztat a következő órában” – lehelte, és a másik kezét is felemelte, ujjai a levegőben cikáztak. Ruhája smaragdzöld párája feloldódott, de nem a semmibe, hanem ezernyi apró, izzó porszemcsévé, amelyek úgy kavarogtak körülöttük, mint egy elfogott galaxis. Meztelen volt, hibátlan, egy holdfényből és bűnből faragott, éhes hús szobra.
Thor önuralmának, akaratának hatalmas, feszülő gátja összetört.
Száját az övéhez szorította. Nem csók volt, hanem követelés, egy csata. A lány ajkai méregből és borból álltak, és ő mélyeket ivott belőle. Hatalmas, kérges kezei lecsúsztak hátának lehetetlen selymein, megragadták a fenekét, és felemelték. A lány a dereka köré fonta a lábait, teste forrósága perzselően hatott a gyomrára. Botladozva vitte a víz széléről oda, ahol a Világfa vastag, ősi gyökere egy védett üreget alkotott, mély, száraz mohával borított.
Leengedte, de a lány már húzta is lefelé, körmei vörös vonalakat véstek a vállán. – Nincs ilyen szelíd isten – vicsorgott a szájába. – Mutasd meg nekem az állatot. Azt, amelyik rólam álmodik.
Nem kellett több sürgetés. Rajta volt, a lábai között, széles farkának hegye a forró, sikamlós belépőhöz simult. A lány teljesen átázott, készen állt, teste ívben feszült, hogy találkozzon vele. A férfi lenézett, diadalmas tekintetbe nézett, és egyetlen brutális, elásó döféssel belé döfte magát.
Éles, tiszta elégedettséggel kiáltott fel, belső izmai satuként szorították körül. „Igen! Végre!”
Nem volt gyengéd ritmus, nem volt édes testtartás. Vihar volt. Könyörtelen, hajtóerővel kefélte, minden lökés a testét a puha mohába csapta, a hátán lévő gyökér remegett az erőtől. Egyesülésük nedves, mocskos hangja betöltötte a kis teret, szinkopálva szakadozott lélegzetükkel. Belefutott, heréi nekicsapódtak, a gyönyör fehéren izzó kovácsként hevült a gyomrában, elhamvasztva a gondolatokat, elhamvasztva a kötelességet.
– Ez – zihálta, miközben sarkai a férfi derekába fúródtak, egyre mélyebbre kényszerítve őt. – Ez a te igazságod! Ez a te hatalmad!
Erőteljesebben baszta meg, egyik kezével a hajába túrt, hátrahúzta a fejét. Arcát a torkába temette, beleharapott a gyengéd bőrbe, ízlelve a testét. A lány felsikoltott, az orgazmusa beindult körülötte, egy sor erőszakos, lüktető szorítás fejtette ki a férfit. A szakadék szélére lökte.
Egy ordítással, ami megremegtette a láthatatlan ágak leveleit, előbukkant, saját kitörése olvadt áradatként ömlött mélyen belé, kiáradva ott, ahol össze voltak kötve. Összeesett, súlya a mohához nyomta, teste megremegett az utolsó hullámoktól.
Egy hosszú pillanatig csak a távoli vízesés hangja és a lélegzetük lassulása hallatszott.
Aztán a keze, immár gyengéden, simogatta a nedves haját a homlokából. Hangja, amikor megszólalt, lágy, társalgási volt. „A halandó, Jane Foster. Ő okozza ezt az érzést? Az ő törékeny, halandó teste magával viszi az egész lényedet, az összes isteni dühödet és éhségedet? Vagy… vissza kell fognod magad?”
A szavak hidegebb áztatást jelentettek, mint bármilyen vízesés. Az áldott köd elpárolgott, és rideg, csúnya tisztaságot hagyott maga után. Feltápászkodott, lemászott a nőről, teste hirtelen nehéznek, mérgezettnek érződött. Lenézett az árulásának síkos bizonyítékára, amely a bőrén csillogott, a lány bőrén.
– Ne ejtsd ki a nevét! – mondta üresen.
Amora diadalmasan feküdt, lustán mosolygott duzzadt ajkán. – Miért? Ez csak egy név. Ez – mondta, a lábai között mutatva, hogy milyen roncsot csinált belőle a férfi – tény.
Thor felállt, elfordult tőle, lelkében mély rosszullét telepedett. Odanyúlt, ahol a páncélja és a kalapácsa feküdt. Zekéjének ismerős, kopott bőre idegen bőrére emlékeztetett.
– Visszajössz majd! – kiáltotta utána, fel sem kelve. – Az éhség már beléd szövődött. Ma este nem varázsoltalak el, Thor. Csak… emlékeztettelek, hogy ki vagy.
Nem nézett hátra. Kilépett a mélyedésből, elhaladt az ezüstös vízesés mellett, be a mélyebb erdőbe. A győzelem, amiről a lány beszélt, valóságos volt. Még mindig érezte, érezte az illatát, ízét a nyelvén. A szégyen hidegebb, mélyebb áramlatként húzta magával.
De ahogy átlépte az erdő szélét, Mjolnir ismét nehéz és megnyugtató markában egy új illat csapta meg. Nem orchideák vagy méz illata. Nem moha vagy köd illata.
Füst.
Sűrű, fekete, vegyszerektől és égő műanyagtól bűzlő. Halálos füst. A közeli tengerparti falu felől.
Szünetet tartott, és felemelte a fejét. Figyelemelterelés. Felhívás fegyverbe. Valami egyszerű, valami világos. Valami, amit egy hősnek tennie kell.
Vissza sem pillantva az égbe lőtt, távozásának mennydörgése megremegtette a szent medence körüli fák leveleit. Lent Amora végre felkelt, és nézte, ahogy a villámcsapás eltűnik a halandók világa felé. Mosolya nem halványult el, hanem élesebbé vált.
„Fuss a kis tüzedhez, Mennydörgés Istene!” – suttogta a semmibe. „Vedd fel a köpenyed! De most már a szádban érzed az ízét. És újra éhezni fogsz rá.”
Megfordult, a smaragdzöld köd visszakavargott körülötte, majd eltűnt a gyökér mélyebb árnyékában, csak a szex és a bűn illatát, és az áruló gyönyör lassan elhalványuló visszhangját hagyva maga után.