Chapter 2: Amora's Dreamscape Lair
Az égett poliészter és a kétségbeesés szaga sosem változott, birodalomtól függetlenül. Thor a megfeketedett homokon állt, Mjolnir becsapódásának visszhangja még mindig remegett alatta a földben. Azért jött, hogy megküzdjön egy tűzsárkány ellen, akiről a falu vénei számoltak be. Egy füstölgő játszótéri eszköz romjaira bukkant, egy elszenesedett láncokon lógó műanyag sárkányra, amelynek feje néma sikolyra olvadt. Egy gyerekcsapda, olcsó gyorsítóval felhúzva, hogy a mennydörgés istenét a semmibe csalja.
Egy láb kavicsokat súrolt mögötte. Nem fordult meg, egyre erősebben szorította Mjolnir bőrszíját.
– Kiszámítható – mondta Amora hangja, de mindenhonnan jött – a tengerből, a füstből, a nehéz levegőből. – A félelmük szaga, a szánalmas, mocskos kis válságuk… nem lehet ellenállni neki. Tisztává tesz.
Megpördült, kalapácsa egyre erősödött, de a parti alkonyat már szétfoszlott. A füstölgő falu úgy olvadt felfelé, mint a tinta a vízben, a sötét tenger és az ég lehetetlen színű örvénylé olvadt össze. A lába alatt a talaj folyékonnyá vált, majd megszilárdult valami meleg és bordázott dologgá, mint egy kolosszális, élő geóda belseje. Zuhant, majd mozdulatlanul állt.
Először hang tért vissza: egy halk, kristályos zümmögés, ami az őrlőfogaiban vibrált, sóhajok kórusa közvetlenül a hallás alatt. Aztán látás. Egy barlangban állt, de nem a természet faragta barlangban. Ez egy üreg volt valami másban, a valóság húsában. A falak irizáló indák labirintusaként lüktettek, lassú, folyékony fénnyel, vastagok, mint a combja, érző lustasággal tekergőzve és kitekeredve. Közöttük kristályok nőttek, mint lázálomszerű virágok, mindegyik más ékszerhangon – zafír, ametiszt, smaragd, citrin. Nem verték vissza a fényt. Belülről izzottak, és mindegyik egy halvány, kísérteties dallamot bocsátott ki, egyetlen hangot, amely együtt egy mindent ígérő, de semmit sem jelentő akkordot alkotott. Magának a levegőnek is volt textúrája, suttogott ígéretek vékony szövevénye, amely pókselyemként súrolta a bőrét. Az izzadsága, az ózon és a villámcsapás utáni nedves föld illata áradt belőle.
A barlang túlsó felén állt, most a hely fényében világította meg, egy változó lila és arany színű köntösbe burkolózott, ami kevésbé volt anyag, mint fogságba esett árnyék. A diadalmas mosoly eltűnt, helyét elemző éhség vette át. „Olyan sietve mentél el! Félbeszakítottak minket.”
– Ez erőpocsékolás, Varázslónő! – morogta, de hangja halk volt, elnyelték a zümmögő kristályok. – Engedd el ezt az illúziót. A mi… ügyünk lezárva.
– Befejezve? – nevetett, mire a hozzá legközelebb álló indák válaszul megremegtek. – Még el sem kezdtük. A hús csak az aperitif volt, Thor. Egy kis előétel, hogy beindítsa a vérkeringést. Az igazi lakoma… – Lassan intett az egyik kezével. A világító fal egy része csillogott, és tökéletesen tükröződővé vált, egy tükörként magasabbra, mint ők ketten együttvéve. – …az elmében van.
Látta benne önmagát. Nem csak önmagát. Végtelen változatok, ahogy elnyúlnak egy ezüstös folyosón. Több száz Thor, mind feszülten, mind Mjölnirt tartva, mindannyian száz Amorával néznek szembe.
– Azt hiszed, egyetlen pillanatnyi gyengeség jellemez engem? – kérdezte a tükörképétől, miközben próbálta visszafojtani magát a dühében.
„Tudom, hogy így van. De ne hagyatkozzunk a memóriánkra. Inkább… kísérletezzünk.”
Csettintett az ujjaival.
A közvetlenül előtte lévő tükörben lévő Thor megmozdult. Nem ő, hanem a tükörképe. Mjölnirt a földre zuhant. A kalapács a kristálypadlónak csapódott, de a hang nem visszhangzott, hanem megsokszorozódott, ezernyi fémes puffanás ezernyi tükörből. Aztán a tükörkép az ő Amorája felé sétált, és a Thor melletti igazi Amora egy halk, elégedett sóhajt hallatott, mintha érezné.
Megpróbált elfordulni a tükörtől, de a feje nem fordult felé. A lába melletti indák gyengéden tekeregtek a bokája körül, nem kötözve, de a helyén tartva.
A tükörben a tükörképe megragadta a lány tükörképét, a csók erőszakos és emésztő volt. Az érintéssel egy érzéshullám hasított belé. Nem emlék. Élő közvetítés. A lány íze, mellei zúzó puhasága a férfi mellkasán, az őrületes forróság a lábai között – úgy érte, mint egy fizikai ütés, friss és szörnyűen azonnali.
Felnyögött, farka árulóan rángatózott a nadrágjában.
– Á – dorombolta az igazi Amora, miközben az arcát figyelte. – Íme a kapcsolat. Most figyelj!
A tükörben a tükörkép letépte róla a ruháját. A férfi kezei a meztelen fenekén voltak, ujjai belemélyedtek, és felemelték. A lány átölelte a derekát, mire a férfi a tükörfalhoz szorította. A lány vállának roppanása az üvegen egy újabb, megsokszorozott hangzás szimfóniája volt. És akkor a férfi benne termett.
Thor felnyögött. Az érzés kettős volt – a vizuális élmény végtelenül megsokszorozódott, és a lökés nyers, fizikai visszhangja mennydörgött a csípőjén keresztül. Nem ő tette, hanem a teste, az idegei tiltott gyönyörűségtől sikoltoztak. Érezte a lehetetlenül szoros, nedves szorítást a pinájában, a belső izmai elektromos súrlódását, ahogy a tükörképe brutális, dugattyúszerű simogatásokkal kefélte.
– Lásd magad, istenem – suttogta, miközben elakadt a lélegzete. – Lásd, mi vagy!
A tükörképek elkezdtek szétszóródni. Az egyik tükörben a férfi térdelt, a nő tükörképének lába a nyakán, a nő ujjai a férfi hajába temették, miközben az arcát a combjai közé kényszerítette. A nő pézsmás, sós íze elöntötte a valódi száját. Megfulladt.
Egy másikon élő indák kötözték meg, széttárt kézzel lovagolt rajta, hátát ívbe húzva, arcát az extatikus önuralom maszkjaként ábrázolva. A lovaglás nyomása, a mély, őrlő ütés égette a saját ágyékát is.
Egy harmadik pillanatban már hátulról ragadta meg, keze a hajába túrt, és hátrahúzta a fejét. Az állatias bőr csapódása a bőrön, ahogy farkának töve a nő fenekének csapódik, ütős ritmussá vált, ami a koponyájában dübörgött.
Minden variáció egy újabb érzékszervi támadás hulláma volt. Nem csak nézte. Mindent érzett, egyszerre. A szégyenteljes behódolást, az uralkodó agressziót, a nyers, mocskos mechanikát. Minden egyes tükörbe döfés megfelelő rázkódást váltott ki a saját, keményedő húsában. Nadrágja fájdalmasan szoros volt, az orgazmus előtti nedves folt a szégyen perzselő fajtája. Megpróbálta megidézni a vihart, mennydörgéssel összetörni a tükröket, de itt csak az elektromosság volt, amit a nő vezetett fel, zümmögve fel a padlóról, és sercegve a lábai közötti forró térben.
– Ez te vagy – lihegte, miközben a melléhez nyúlt, és az árnyékköpenyén keresztül egy mellbimbót tépkedve figyelte a látványosságot. – Nem egy férfi. Száz. Ezer. Egy tiszta, dicsőséges ellentmondás lénye. A nemes düh és a romlott éhség ugyanaz a kibaszott dolog.
Az elsődleges tükörkép, amelyet először kényszerítettek arra, hogy nézzen, elérte a tetőpontját. Látta, ahogy tükrözött arca eltorzul egy üvöltésben, amit nem hallott, látta, ahogy a háta meggörnyed, miközben mélyen belé üríti magát. Az orgazmus, ami végigsöpört rajta, katasztrofális volt. Nem csupán egy megkönnyebbülés volt. Tiszta, hígítatlan érzés rohama volt. Felszaggatta a gerincét, és a szemei mögött robbant szét, fehéren és fülsiketítően. Lábai megroggyantak, az indák voltak az egyetlen dolog, ami félig-meddig függőlegesen tartotta. Rábukott a saját ruháira, a teljes vereség forró, átázó hullámaként, valódi teste egy fantompengésre reagált.
Mielőtt még az utolsó borzongás is elült volna rajta, a kép az összes tükrben megváltozott. Az utóhatás volt az. Mindegyikben a saját tükörképe feküdt hanyatt, lihegve, kimerülten. És mindegyikben a nő tükörképe állt felette, hatalomtól izzón, győzedelmesen.
De az érzés nem szűnt meg. Most a lány diadalmas mosolyának szellemét érezte a bőrén. Ezer szögből érezte a hűvös levegőt fedetlen, sebezhető testén. A birtoklás mély, kielégítő fájdalmát érezte a lány tükörképében.
Az igazi Amora végül odalépett hozzá, átlépve Mjolniron, mintha egy törmelék lenne. Hűvös kezét nedves, remegő arcára helyezte. A férfi összerezzent, de az érintés horgonyként oltotta el az érzékszervi tájfunt.
„Emlékszel arra a leégett falura? A műanyag sárkányra?” A hangja gyengéd, bensőséges volt. „Azért rohantál oda, hogy hős legyél. Hogy lerázd rólam az illatomat valaki más tragédiájával. De magaddal hoztad az illatomat, Thor. Teljesen átitat. És valahányszor megpróbálod tisztára mosni… csak mélyebbre húzod a foltot az ő világukba.”
A lány közelebb hajolt, ajkai a férfi fülét súrolták. A férfi érezte az illatát, az igaziét, a kristály és az ózon alatt.
„Amikor legközelebb meglátod a halandó szerelmedet” – suttogta, a szavak mérgezett dárdaként mélyedtek bele –, „amikor megérinted, amikor megpróbálsz gyengéd lenni… ez lesz a fejedben. Ez. A hang, ahogy belém dörömbölsz. Az arckifejezésed, amikor jöttél. Ez lesz a szellem az ágyadban. Az íz a szádban, amikor megcsókolod. Most már a véredben van.”
Hátralépett. A tükörbarlang kezdett feloldódni, a kristályok elhalványultak, az indák visszahúzódtak. A világ újra összefonódott a füstös, éjféli partvonallal. Az illúzió véget ért.
De a benne lévő érzés, az üreges, szennyezett fájdalom valóságosabb volt, mint a homok vagy a tenger. Térden állt, Mjölnir hidege mellette, a tenger illata próbálta, de nem sikerült elmosnia a szex és a kristály illatát. A falu még mindig füstölgő romként terült szét a távolban. Egy csapda. Egy ostoba, üres csapda.
És egy sokkal mélyebbbe sétált bele. Nem az égő műanyagba, hanem önmagába.
Amora eltűnt. Csak az utolsó szavai maradtak meg, lebegve a sós levegőben, miközben az utolsó varázslat is elszállt.
„Üdvözlünk a labirintusban, Odinson. Nincs kijárat. Csak mélyebb szintek vannak.”
Saját tükörképét bámulta egy sekély árapály-medencében, eltorzítva a hullámoktól. Alig ismerte fel az arcát.