Chapter 1: The Duel at Dawn
Sandra ujjpercei sajogtak, édes, ismerős lüktetésként. A lábánál álló férfi, valami makaói feltörekvő, aki hallott már suttogásokat a hírnevéről, vérrel teli szájjal és törött fogakkal bugyborékolt. A dojo padlójának csiszolt fája, ami általában a nyugalom tükre volt, most a harc káoszától volt bekenve.
Letérdelt, egyik térdét a férfi szegycsontjának nyomta, érezve a szíve őrült, nyúlverésű hangját, ahogy próbál kiszabadulni a bordái közül. A csend most teljes volt, csak a férfi nedves, küszködő lélegzete és a csap távoli csöpögése törte meg, amit folyton meg akart javítani. Tömjénfüst gomolygott a lámpafényben, próbálva elnyomni a vér rézszagát, de nem sikerült.
– Azt hitted, kihívhatsz? – A hangja halk, sima alt volt, szinte társalgási. Nem emelte fel. Soha nem volt rá szüksége. – Szegény bolond.
Biztos és lassú keze a derekán lévő övre vándorolt. Előhúzta a tantót, a rövid penge hideg villanással világította meg a lámpás fényét. A férfi szeme, amely már amúgy is tágra nyílt a fájdalomtól, most állati rémülettel tágult ki. Megpróbálta megrázni a fejét, ami egy szánalmas, apró mozdulat volt.
– Pszt – mormolta, olyan hangon, amit egy nyugtalan gyerekkel lehetne kiadni.
Hagyta, hogy az acél jeges, borotvaéles csókja megpihenjen az állkapcsa vonala alatt. Nem vágott. Még nem. Csak pihent ott, egy ígéretként. Nézte, ahogy ádámcsutkája hevesen rázkódik a penge lapjához. Egy verejtékcsík rajzolódott ki tiszta ösvényen a halántékán lévő koszon. Tanulmányozta az arcát, ahogy a félelem új vonalakat vésett bele, ahogy a büszkesége teljesen szertefoszlott. Ezt a pillanatot élvezte. A győzelem előre eldöntött dolog volt attól a pillanattól kezdve, hogy meghajolt. Ez volt a művészete. Egy ember abszolút lerendeződése a leglényegesebb, remegő állapotába.
Egyetlen csuklómozdulattal, szinte túl gyorsan ahhoz, hogy láthassa, oldalra húzta a hegyét. Nem volt mély vágás. Csak egy karcolás. Egy vékony, vörös vonal rajzolódott ki azonnal a torkán. Egy festő első, bizonytalan vonala az üres vásznon. A férfi felnyögött, egy magas, férfiatlan hangon, amitől a lány ajka felkunkorodott.
Közelebb hajolt, fekete haja függönyként omlott az arcukba. „Csak azért nem fuldokoltok most a saját véretekben, mert nem éritek meg a padlómon lévő rendetlenséget” – suttogta, lehelete melegen simogatta a férfi fülét. „Mondd el a barátaidnak. Mondd el bárkinek, aki kérdezi. Siva úrnő végzett veled, aztán életben hagyott. Ez tovább fog kísérteni, mint bármelyik szellem.”
Egyetlen gördülékeny mozdulattal felállt, és a penge élét a férfi ingének szárába törölte, mielőtt visszatette volna a tokjába. Nem nézett vissza rá. „Tűnj el! Ha még egyszer meglátlak, a vonal egyre mélyebb lesz.”
Kapálózott, kúszott, majd megbotlott, a torkát kapaszkodva, mintha a kaparászás mindent elvágott volna. A nehéz ajtó hatalmas puffanással becsukódott, magára hagyva a lányt a hirtelen beállt csendben.
A harc energiája, az ördögi eufória apadni kezdett. Helyét egy ismerős, üres nyugtalanság váltotta fel az ereiben. A dodzsó túl nagynak, túl üresnek érződött. Fel-alá járkált a kerület mentén, mezítláb a fán. Az adrenalinnak valahová mennie kellett. Mindig kellett.
Nem hallotta a belépést – ami az ő javára szólt –, de érezte a levegőben zajló változást, a legkisebb zavart a szentélyben, amit ő teremtett. Megfordult.
Chen az ajtóban állt, az ajtófélfának támaszkodva. Ő volt a jelenlegi… figyelemelterelője. Tehetséges harcos a maga nemében, csempészek ravasz szemével és kezével, amelyek ugyanolyan biztosan tudták, hogyan kell egy pengét vagy egy nő csípőjét megfogni. Figyelte. A tekintetében izzó sötét forróságból meg tudta állapítani.
– Tiszta munka – mondta rekedtes hangon.
– Hanyag volt – felelte, de a szája sarka megrándult. – Úgy táviratozik a jobb horgával, mintha táviratot küldene.
Chen ellökte magát a faltól, és felé indult. A legtöbb ember által tartott tiszteletteljes távolság rá nem volt jellemző. Karnyújtásnyira megállt, tekintetével követte mellkasa enyhe emelkedését és süllyedését, kulcscsontján csillogó izzadságot. „Onnan, ahol álltam, elég véglegesnek tűnt.”
Nem szólt semmit, csak a tekintetét fogta. Ez egy másfajta kihívás volt. A szobában uralkodó feszültség átalakult, a harciasságból valami ősi és éhessé sűrűsödött. Az erőszak szaga nem halványult el; csak új partnerre lelt a bőre, a szantálfa és az izzadság illatában.
Kinyújtotta a kezét, de nem a lány keze után, hanem hogy végighúzza az ujját az állkapcsa vonalán, le a torkán, követve az utat, amelyet a tantója a férfin megtett. Egy másolat. Egy igény. A lánynak elállt a lélegzete, csak egyszer.
Aztán megmozdult.
Nem ölelés volt. Hanem elrablás. A lány keze felpattant, beletúrt a férfi tarkóján lévő hajba, és brutális, emésztő erővel magához húzta a száját. A csókban nem volt gyengédség, csak egy kétségbeesett, összecsapó vágy. Fogak, nyelv, a saját sójának és a férfi állott kávéjának az íze. Ez a harc folytatása volt más eszközökkel.
A férfi a szájába nyögött, kezeivel megragadta a derekát, a fenekét, magához húzva. A lány érezte, ahogy keményen és kitartóan nyomódik a nadrágján keresztül a gyomrához. A benne lévő üresség megrepedt, nem békévé, hanem egy mohó űrré, ami betöltetlen maradt.
– Tessék – morogta a férfi ajkaira, és hátralökte. – Most!
Nem jutottak el az eldobált edzőszőnyegekig. Hátratántorodott a falnak, ahol az ősi tekercsek lógtak, a papír zörgött a keretben. A lány ujjai a nadrágja kapcsát tépték, nem oldották ki, csak lerántották a csípőjére a bokszeralsójával együtt. A férfi a lány gi-je megkötőivel babrált, általában ügyes kezei ügyetlenek voltak.
– Tépd szét! – parancsolta rekedtes, nyers hangon.
Nem kellett kétszer mondania. Megragadta a sötét pamutot a gallérjánál, és erősen meghúzta. Az anyag, bármilyen erős is volt, kielégítő szakadás kíséretében engedett szabadon, fedetlenül hagyva a derekát. Tenyerébe fogta a mellét, hüvelykujjával durván dörzsölgette a mellbimbóját, amíg az egy feszülő, sajgó ponttá nem ért. A lány a vállába harapott, hogy elfojtson egy hangot, csípője az övéhez dőlt.
Aztán felemelte, a lány lábai a dereka köré fonódtak, hátát a hűvös falnak támasztotta. Nem volt több bevezető, nem volt több gyengéd keresés. Odavezette magát a bejárathoz, és a lány egyetlen vad, lefelé irányuló csapással ráesett, teljesen magába szívva a férfit.
Egy éles, elfojtott sikítás tört fel a torkán. A férfi nagydarab volt, és a nyújtás a legjobb értelemben égette, nyers, töltő ellenpontja volt az üres fájdalomnak. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, érezte a lüktetést benne, minden négyzetcentiméterét érezte. A férfi homloka az övére hanyatlott, lélegzete szaggatottan jött.
– Jézusom, Sandra! – nyögte ki fuldokolva.
Aztán mozogni kezdett. Büntető, könyörtelen ritmust állított fel, combjai erejét használva emelkedni és süllyedni, minden egyes cseppjével mélyen elsodorva őt. Testük összecsapódása nedves, piszkos hangként csengett a csendes dodzsóban, amit rekedt lélegzetük és morgásuk szakított meg. A csiszolt fafal simán simogatta a lapockáit.
– Erre volt szükséged? – csikorgatta, miközben a kezei a nő fenekébe mélyedtek, felsegítette, és még erősebben magára hajtotta. – Ezt kerested, miután feldaraboltad?
– Fogd be! – vicsorgott, miközben gyorsabban lovagolt rajta, a gyomrában egyre feszesebbre húzódott az ördög, vadul és sürgetően. – Csak bassz meg!
Engedelmeskedett, csípőjét megfordítva, és olyan erővel döfte belé, hogy kiütötte a tüdejéből a levegőt. Minden egyes döfés egy olyan pontot talált, ahol csillagokat látott, egy nyers, egyre növekvő súrlódást, ami egyszerre volt túl sok és túl kevés. A nő szorosan köré fonódott, mire a férfi káromkodott: mocskos, gyönyörű obszcén szavak özöne.
A tetőpontja nem hullámként, hanem robbanásként jött létre. Figyelmeztetés nélkül végigsöpört rajta, egy erőszakos, kínzó görcsként, amely minden izmát megfeszítette. Felkiáltott, nyers, szűretlen hangon, amely visszhangzott a dojo falairól, fejét hátravetette, körmei mélyvörös vonalakat véstek a férfi hátán.
Az érzés, ahogy a lány darabokra hullik, az övét is felvillantotta. Egy utolsó, brutális döféssel markolatig temette magát, saját kiáltását elfojtva a lány nyakába fojtotta, ahogy forrón és lüktetően kiömlött a testébe.
Hosszú pillanatokig csak a nyeldes, akadozó légzési kísérleteik zaja hallatszott. A lány csont nélkül maradt, lábai kioldódtak a férfi körül, és lecsúsztak, míg a padlót nem érte. Remegett, egy finom, erőszak utáni remegés futott végig a tagjain. A férfi továbbra is a nőhöz simult, benne volt, súlya a falhoz szegezte.
Ahogy a forróság enyhülni kezdett, az üresség érzése visszatért. Most már mélyebb. A harc nem töltötte be. Ez sem. Sőt, az átmeneti izgalom csak szélesebbé tette.
Chen végül elhúzódott, és egy fintorogva visszahúzta magát a nadrágjába. Ránézett – a szakadt ingére, a kipirult bőrére, a szemében már visszatérő távoli tekintetre. Tudta, hogyan kell csinálni.
„Jövő héten ugyanekkor?” – kérdezte olyan könnyedséggel teli hangon, amit nem érzett.
Nem válaszolt. Csak megfordult, maga köré húzta a gije szakadt széleit, és a kis mellékhelyiség felé indult, ahol egy zuhanyzó és egy priccs volt. Elbocsátás.
A forró, csak elviselhető vízsugár alatt állt, súrolva le a bőréről az izzadságot és a szex szagát. De a nyugtalanság megmaradt, mintha élő vezeték lógott volna a bőre alatt. A makaói férfi egy senki volt. Chen csak átmeneti megkönnyebbülést jelentett. Minden ismétlődő volt, egy sor gyakorlat, ami már nem hozta meg a vágyott tisztaságot, a tökéletes, csendes összpontosítást.
Igazi kihívásra volt szüksége. Valamire, vagy valakire, aki képes ránézni egy szobán – vagy egy csatatéren – keresztül, és meg sem rezzen. Valakire, aki talán, csak talán, valami mást tud éreztetni vele ezen a végtelen, gyötrő vágyon kívül.
Elzárta a vizet, és csöpögve állt a sötétben. A gondolat, ha egyszer megfogalmazódott benne, nem akart elmúlni. Veszélyes gondolat volt. Ez volt az egyetlen fajta, ami valaha is érdekelte.