Chapter 2: Shiva rides Batman raw on the Batmobile hood, her nails carving bloody trails down his chest as she bounces violently - the vehicle rocking from their savage coupling while Alfred watches unseen from the shadows.
A barlang hűvöse élőlény volt, nedves kő, ózon és hideg fém illatát árasztotta. Semmi sem hasonlított a dodzsója langyos, füstölőtől nehéz levegőjéhez. Itt minden kemény élekkel és zümmögő céltudatossággal telt. Sandra úgy mozgott az árnyékokban a szörnyű cseppkövek és a villódzó monitorok sorai között, mint egy lélegzetvétel, lábai nem kopogtak a durva kőpadlón.
Ott volt, háttal neki, egy széles, sötét kevlár és grafit páncélzattal ellátott sziluett, félig a ruhájában. Szinte bensőséges rituálé volt. Figyelte az izmok a vállán, ismét megigazította a kesztyűjét, a csuklyás fejének célzott oldalra billentését. Ez volt az a kontroll, aminek a megtöréséről fantáziált. Nem valami ambiciózus makaói bűnöző. Maga a Rend.
Megdermedt. Egy finom feszítő drót feszítette át a testet. Hallott valamit – a súlypont elmozdulását, a gi suttogását a combján. Fordulni kezdett, egy kiszámított, védekező fordulatot.
Nem hagyta, hogy befejezze.
Az utolsó tíz métert elmosódott, kontrollált mozdulatokkal tette meg. A férfi gyors volt, hihetetlenül gyors, máris felemelte a karját, hogy blokkoljon. De a nő nem ütésre célzott. Lehajolt, kirántotta alóla a férfi támasztólábát, és a saját fordulópontját használta fel ellene. A férfi nem csattanással, hanem egy nehéz, súlyos puffanással esett el, ami a nő csontjaiban visszhangzott. Mielőtt a levegő visszaáramolhatott volna a tüdejébe, a nő rajta termett.
A térde a rekeszizmába fúródott, és a hideg barlang padlójához szegezte. Az egyik keze a feje mögé nyúlt, ujjai a tarkójánál rövidre nyírt hajba túrtak, hátrarántva azt, felfedve a torka sebezhető vonalát. A másikkal egy tanto – nem a dodzsóból való, hanem egy másik, hidegebb – hegyét tartotta az állkapcsa alatt. Egy közeli konzol piros vészjelző fényei pokoli ecsetvonásokkal festették meg mindkettőjüket.
Szeme, mely a csuklya réseiből látszott, nem a rémülettől tágra nyílt. Dühös, csapdába esett értelem égett bennük. Nem küzdött hasztalanul. Felmérte a helyzetet.
– Woosan – morogta, a hangmodulátor rekedt hangot adott neki.
– Bruce – suttogta vissza, a név egy fegyvert jelentett. Érezte, ahogy a pillanat megrándul alatta. Jó. – Figyeltél. Éreztem. Mint egy huzat.
„Pusztító erő vagy. Figyelemmel kellett kísérni téged.”
– És te egy monumentális emlékmű vagy – mondta, közelebb hajolva, ajkai majdnem súrolták a férfi fülkagylóját. Az illata más volt: tiszta izzadság, a ruha polimerje, valami halványan fémes. – Lássuk, mi van alatta.
Egyetlen folyékony, brutális mozdulattal elengedte a fejét, és tenyerével az állkapcsának oldalába csapott. Nem annyira, hogy eltörje, csak hogy elkábítsa. Félig páncélozott ruhája gallérjánál fogva felhúzta. Nehezebb volt, mint bármelyik férfi, akit valaha felemelt, egy tömör, edzett izomzatú és akaraterős tömeg. Nem vitte messzire. Csak a számítógépek fő bankjához, a rend szívéhez.
Hátralökte. A férfi tiltakozó billentyűzetek csattanásával és fém meghajlításával csapódott a konzolnak, a monitorok imbolyogtak, vadul fényt vetettek rá. Felnyögött, hátralökte magát, de a nő már a lábai között volt, keze pontosan egy idegcsomót súrolt a combja belső oldalán. A férfi lába görcsbe rándult, megfeszítve az ellenállást. A nő elkapta a férfi övét, széttépte, kezei sebészi gyorsasággal dolgoztak a testhezálló ruhája bonyolult kapcsain.
Megragadta a csuklóját. Vasmarokkal szorította, mintha csontokat akarna összeroppantani. A lány nem húzódott el tőle. Ehelyett egy éles, megrázó fejjel előrenyomta a homlokát az orrnyergén. A csuklya elnyelte a sugárzás nagy részét, de egy kritikus pillanatra megzavarta a férfi végleges. A keze a ruha nyílásába hatolt, áthaladva a hőszigetelő rétegen, megtalálva alatta a forró, kemény húst.
Teljesen mozdulatlanná dermedt.
Nem meghódolva. Mélységes, ingatag sokkállapotban. Olyan sokkállapotban, ami megelőzi a földrengést.
Megszorította, ujjai a férfi farkát simogatták, amely máris árulóan megkeményedett akarata ellenére hideg, könyörtelen kezében. Megszorította, nem gyengéden, hanem tulajdonosi igényként. Egy éles, fájdalmas sziszegés hagyta el a férfit.
– Látod? – mormolta, a férfi szemét figyelve. A düh még mindig ott volt, de most valami mással keveredett – egy rémült felismeréssel. Vele. Ettel. – Mindez a fegyelem. Erre való. Hogy édesebb legyen a törés.
Másik kezével a saját nadrágja bő anyagát tépte le, éppen annyira letolva azt a csípőjéről. Már vizes volt, a csúszós, forró elkerülhetetlenség szégyent keltett a barlang hidegében. Az üresség, ami Chen távozása óta, a makaói férfi vérzése óta fortyogott benne, üvöltött benne. Ez volt az egyetlen dolog, ami kitölthette.
Nem vezette be. Felpattant rá.
Egyetlen vad, olyannyira van zuhanással elkapta, és markolatig magába zárta, erővel, hogy mindkettőjük kiütötte a levegőt. Egy nyers, torokhang szakadt fel a torkából, részben kínzó, részben valami teljesen ősi hang. Belső falai összeszorultak körülötte, egy érzékeny, üdvözlő szorítással.
– Így – vicsorgott, arca centikre volt az övétől, teste nyomasztó súlyként nehezedett a csípőjére –, egy igazi ragadozó így ragadja el a zsákmányát.
Mozdulni kezdett. Nem ritmusosan, hanem büntető, dugattyúszerű lendülettel. Minden emelkedett és bukás erőszakos cselekedet, egy hódítás volt. A konzol a hátába fúródott, a berendezések megroggyantak és recsegtek az egyesített súlyuk alatt. Ujjai a vállán lévő páncéllemezekbe mélyedtek, körmei a tartást keresték.
Most már hallgatott, de a teste nem. Válaszolt az övére. Csípője felfelé rádult, hogy találkozzon lefelé mozdulataival, egy időtlen reflexként, ahogy a tempóért küzdött. Kezei felemelkedtek, nem azért, hogy eltaszítsa magától, hanem hogy megragadja a csípőjét, kesztyűs ujjai olyan erősen haraptak a húsába, hogy szinte zúzódásokat okoztak. Ez egyfajta küzdelem volt a morgások olvasztótégélyében, az összeillesztésük nedves, mocskos hangján és a feszülő fém nyikorgásán.
– Kihívást akartál – erősebben, gyorsabban lovagolt rajta, a gyomrában egyre szorosabbra húzódott a gyomra a gyomrában, másfajta küzdelemben. – Érzékeket küldtél. Kaptál is egyet.
Válasza egy nyers, összeszorított fogú vicsorgás volt. Felpattant, és hirtelen erővel megfordították a helyzetüket. Most a lány a törött konzolnak dőlt, az élek a gerincébe vájtak. A férfi még mindig benne volt, most már mélyebben, súlya a testet szorította. Szeme sötét üregekként tátongott a motorháztető alatt.
– Erre van szükséged? – rekedten, modulátor nélküli hangon, csak egy férfi rekedt, dühös hangján. Egyszer, kétszer, pusztító ütésekkel sújtott a nőre. – Hogy legyőzd?
– Engem nem tudsz legyőzni – nevetett a lány vadul, tört hangon, akkor egy lábaival átölelte a férfi derekát, és bokáját összekulcsolta, hogy még mélyebbre húzza. – Csak engem tudsz megdugni. És csak azért, mert én hagyom.
Akkor darabokra hullott, egy párbaj utolsó színlelése. Csak egy kétségbeesett és nyers kefés volt. Belevágott, mindegyik dühös írásjelet fűzött egy olyan mondathoz, amit egyikük sem tudott befejezni. A lány mindegyikkel találkozott, sarkai a derekán doboltak, kiáltásai rövidek, élesek voltak, elvesztek a barlang hatalmas terében. A világ a bőr csapódására, a fojtott lélegzetekre, a vakító, fehéren izzó súrlódásra szűkült.
A csúcspontja néma robbanásként ért, a brutális gyönyör hulláma megfeszítette az izmait, és egy néma sikoly tört fel a torkából. A lány lüktetett körülötte, erőszakos, ritmikus fejésként. Ez elég volt ahhoz, hogy beindítsa az övét. Egy végső, mély, remegő lökéssel a férfi beleöntötte magát, egy forró áradatként, ami mintha véget nem érőnek tűnt volna, egész teste megmerevedett, homloka egy megremegő nyögés kíséretében a vállára rogyott.
Egy hosszú pillanatig csak a Barlang zümmögése és lélegzettük szaggatott szimfóniája hallatszott. A vörös fények folytatták lassú suhanásukat a konzol roncsain, összekuszálódott, izzadó testeiken.
Lassan ellökte magát a nőtől. Visszahúzódott, a különválás megdöbbentően bensőséges volt. Elfordult, hirtelen, gépies mozdulatokkal megcsatolta a ruháját, háta páncélozott feszültséggel teli falként húzódott magára.
Remegő lábakkal lecsúszott a konzolról, majd rendbe szedte a ruháit. Az üresség még mindig ott volt. De most más volt. Feszült. Törékeny. Nem ő töltötte be. Új, veszélyesebb pontossággal határozta meg a széleit.
Végre megszólalt, hangja visszanyerte eredeti, modulált morgását, de most már vékonyabb és erőltetettebb volt. – Takarodj a városomból!
Elmosolyodott, és valahonnan vér ízét érezte az ajkán. „Vagy mi? Megállítasz?” Az árnyék felé indult, amelyből előbukkant, és járása visszanyerte folyékony kecsességét. „Nincs vége, Bruce. A ragadozó most ízelítette meg a denevért. Vissza fog térni.”
Épp akkor tűnt el az alagút sötétjében, amikor egy másodlagos monitor villant fel az összetört konzolon, Oracle riasztása villogott kitartóan, válasz nélkül.
A riasztás egy több járműből álló karambolra szólt a Sprang hídon, egy figyelemelterelésre, amit a nő szervezett. A férfi a villogó fényre meredt, teste egy katalógus volt az új fájdalmakról. A nő izzadság- és valami gyógynövény illata ott motoszkált benne saját erőnek és a barlang ásványi nedvességének bűze alatt.
Kilépett a riadóból. Remegő lábakkal indul az orvosi részleg felé, mezítláb hideg volt a fényes padló. Átfuttatott magán egy szkennert, a kék fény végigkövette a csípőjén kialakuló zúzódásokat, a vállán a nő körmei okozta sekély karcolásokat. Az adatok tiszták, nem volt maradandó sérülések voltak. A diagnózis hazugságnak tűnt.
Három nappal később megtalálta a borítékot. A Bentley vezetőülésén feküdt, a belvárosban, fényes nappal. Vastag pergamen, egyetlen csepp fekete viasz lepecsételésével. Sehol ujjlenyomat, sehol szálnyom. Belül egyetlen kulcs és egy Coventry kerületi cím. A papír hátulján egyetlen karakter állt, brutális pontossággal tintával: 死. Si. Halál.
Nem fenyegetés volt. Ez egy meghívás.
A cím egy keskeny, barna kőházhoz vezetett, amely egy zárt könyvesbolt és egy üres telek közé szorult. A kulcs hatalmas puffanással fordult a zárbetétben. A belső tér félhomályos, spártai volt, szantálfa és a csiszolt acél halvány, fémes illatával. Várakozóhely volt. A folyosó végén egy szobában csak egy nagy, alacsony, fekete ágyneművel letakart ágy és egyetlen szék állt. A nő a székben ült, az ajtóval szemben.
Egyszerű fekete nadrágot és ujjatlan felsőt viselt, karja fedetlen. Számított mozdulatlansága nyugtalanítóbb volt, mint bármilyen harci póz. Tekintete követte a férfit, ahogy belépett, felidézve testtartást, feszes állkapcsát.
– Eljöttél – mondta. Hangja kifejezéstelen volt, egy ténymegállapítás.
„Tudd meg, hogy megteszem.”
„Tudtam, hogy újra kell kalibrálnod magad. Hogy megértsd a változót.” Felállt, a potenciális energia zökkenőmentes kibontakozásaként. „Elemeztél. Szimulációkat futtattál. Megpróbálható besorolni egy kategóriába – bérgyilkos, gazember, pszichopata.”
Nem szólt semmit. A nőnek igaza volt.
– Nem illek ide. – Közelebb lépett. – Te irányítod az éjszakát. Tea irányítja a félelemet, a színházzal. Én irányítok az igazsággal. A törés igazságával. Az izzadság, a vér és a pusztulás igazságával. – Karnyújtásnyira megállt. – Érezted. Azt az igazságot. Egy barlangban.
Az elméje újra lejátszotta a hátába fúródó konzol érzést, a nő döbbenetes forróságát, saját testének dühös, szégyenteljes beleegyezését. „Ez nem igazság volt. Ez erőszak volt.”
– Ugyanaz a nyelv – suttogta. – Csak egy dialektust beszélsz folyékonyan. – Felemelte a kezét, de nem azért, hogy megüsse, hanem hogy az ujjbegyeit a férfi mellkasának közepéhez érintse. A férfi érezte a bőrkeményedéseket. – A denevér egy páncél. Beszéljünk a benne lévő férfival. Lássuk, érti-e.
Másik keze az övére nyúlt. Nem volt sietség, nem teátrális tépkedés. Csak egy szándékos, kérlelhetetlen kicsatolás, a bőr kattanása hangos volt a csendes szobában. Nem állította meg. Az a része, aminek kellett volna, távolról kiabált, elnyomva egy üvöltőt, gyötrő vágyban, amit már nem tudott elutasítani. Már kemény volt, előző áru a nő még hozzáért volna, lüktetés válaszol, amit a jelenléte felidézett.
Letolta a nadrágot a csípőjére, tekintetét egy pillanatra sem vette le róla. „Az ágyon. A hátadon.”
A parancs tiszta, hígítatlan volt. A férfi engedelmeskedett, a fekete vászon hűvösen simogatta a bőrét. A nő követte lefelé, terpeszállásban a combjain, de nem vitte be azonnal. A fejére húzta a felsőjét, apró mellei fedetlenek voltak, mellbimbói feszültek. Előrehajolt, és a férfi fejének két oldalára tette a kezét, ha sötét függönyként ölelte körül őket.
– Figyelj rám! – lehelte, majd leült.
Lassú, pusztító karószúrás volt. A lány puncija sikamlós és feszes volt, mint egy kemence, ami centiméterről centiméterre elnyelte. A férfi felnyögött, kezei a csípőjére repültek, ujjai az éles csontba vájtak. A lány teljesen leült, teljesen befogadva a férfit, egy mély, birtokló sóhaj hagyta el a száját. Olyan mély volt, hogy a férfi szédült tőle.
Aztán mozogni kezdett.
Ő LOVAGLJA RAJTA.
Ez egyáltalán nem hasonlított a barlangban zajló őrült, harcias szexhez. Ez egy brutális, szándékos birtoklási demonstráció volt. Felemelkedett, amíg a férfi már majdnem ki nem szabadult belőle, lassú, gyötrelmes emelkedés volt, majd olyan is dobta le a testsúlyát, hogy kiszorította a tüdejéből a levegőt. Újra. És újra. Egy kérlelhetetlen, dugattyúszerű ritmus, ami nem tűrte a vitát, minden lefelé csapódás egy kijelentés volt.
„Ez…” – morogta, hasizmai megfeszültek a feszültségtől – „…a változó.” Csapás. „Ez az a lényeg…” Csapás. „…a modelljeid nem tudnak megjósolni.” Csapás.
Teljesen tehetetlen volt alatta, remegő, érző edényré zsugorodott. Csípője próbált megrándulni, hogy találkozzon vele, de a nő irányította a tempót, a mélységet, mindent. Belső izmai lassú, fejős ritmusban szorították körülötte, egy gonosz, begyakorolt szorítással, hogy kibontsa. Összeolvadásuk mocskos, nedves hangja betöltötte a szobát.
– Egy francba! – nyögte ki a nyers, megadásból fakadó szótagként.
– Igen – sziszegte, és gyorsította a lépteit. Lélegzete rövid, éles széllökésként csapott meg a férfi száján. – Ez a megfelelő szó. Ez az egyetlen szó rá. Nincs kód. Nincs küldetés. Csak ez. Csak én baszom szét.
Saját önuralmának megtört a hatása. A tökéletes ritmus megakadt, szakadozottá és kétségbeesetté vált. Körmei a mellkasát súrolták. Egy éles, törött hang tört elő a torkából. Ő is ezt akarta, döbbent rá a férfi megrendítő tisztasággal – nemcsak összetörni őt, hanem szakítani vele, megtalálni azt a határt, ahol még a legfelsőbbrendű fegyelme is megtört.
Érezte, ahogy a gyomrában lévő spirál annyira megfeszül, hogy elszakad. – Sandra…
– Most! – parancsolta a nő torokhangon vicsorgó hangon. Rádőlt, csípőjét csavarva, hihetetlenül mélyre kényszerítve, miközben saját teste heves, lüktető görcsbe rándult. Orgazmusának perzselő szorítása kitépte az övét. A férfi egy majdnem zokogásként felkiáltott, a látvány fehérré vált, mély, tehetetlen sugarakban ömlött a nőbe.
Előredőlt, izzadságtól csúszós bőre az övéhez simult, szíve a férfi mellkasában vert, a saját vad, disszonáns visszhangjaként. Így feküdtek, egymáshoz simulva, sokáig. A csend már nem volt üres. A csendet elfojtotta a következmények nyoma.
Amikor végre feltápászkodott és levált róla, a szakítás fizikailag fájdalmas volt. Az ágy mellett állt, és lenézett rá, ahol a férfi kimerülten és csupaszon feküdt. Arckifejezése megfejthetetlen volt, ismét maszk volt, de a szemében sötét, elégedett tudás csillant.
– A kulcs a tiéd – mondta, miközben hatékony mozdulatokkal visszahúzta magára a ruháit. – A hídon a riasztás civileket érintett. Két halálos áldozat. Egy igazi. A városodnak szüksége van a saját Batmanjére. – Az ajtóhoz sétált, és hátra sem nézett. – Most két igazságot kell megértened. Az egyiket odakint – mondta, bizonytalanul a falakon túli világ felé intve –, és az egyiket ebben a szobában. Nézd meg, melyiket tudod irányítani.