Chapter 1: Kneeling Before the Green Goddess
A Gotham Botanikus Kert levegője elég sűrű volt ahhoz, hogy meg lehessen érezni az ízét. Nem csak páratartalom volt; egymillió éjszaka virágzó virág édes, fülledt illata, amelyek mind a szívverésével lüktettek. Bruce Wayne csizmája mohába süllyedt, ami tegnap még nem volt ott. Karjával megegyező vastag indák kígyóztak a kavicsos ösvényeken, ragacsos, foszforeszkáló nedvtől csillogva.
Azért jött, hogy megállítsa. Ez volt a küldetése. Pamela Isley. Mérges szömörce.
Most a saját köpenye ólomsúlynak érződött, és elméje racionális része – az a része, ami Batman volt – egy gyönyörűen illatosított üvegfal mögül sikoltozott. Minden lélegzetvétel árulás volt. Tüdeje megtelt a nővel.
– Elkéstél, drágám.
A hangja mindenhonnan jött, halk mormogásként vibrált a csontjaiban. Megfordult, és ott volt a lány, egy fonott tövisekkel és virágzó orchideákkal díszített trónon heverve. A holdfény lehetetlen dolgokat művelt a bőrével, az a halvány, éteri zöld derengés ősi jádéból faragottnak láttatta. Haja élő rézzuhatagként ragyogott, apró fehér virágokkal pettyezve. A ruhája, ha annak lehet nevezni, sötét, bársonyos levelek és csillogó szirmok zuhataga volt, amelyek minden ívhez tapadtak, és szétnyílva felfedték combja hosszú, kecses vonalát.
– Ivy – morogta, de a szó fojtottan jött ki. Lépett egyet előre. Fenyegetésnek szánták. De könyörgésnek tűnt.
– Mm. Olyan hivatalos. – Lassan keresztbe tette a lábát, a lombozat susogása fülsiketítő volt a csendes kertben. Egy tövisekkel tűzdelt inda csusszant le a trónja karfájáról, és birtoklóan a bokája köré tekeredt. – Jobban szeretem, ha azt mondom, hogy „szerelmem”. Vagy „bajnokom”. Már túl vagyunk a címeken, Bruce.
A nevének kimondása nem volt botlás. Fegyver volt. Intimnek, mocskosnak érződött a szájában. Az állkapcsa olyan erősen összeszorult, hogy belefájdult a foga.
– Ennek ma este vége – mondta, erőlködve kimondva a szavakat. Nyúlt egy batarang után. Ujjai a sima fémen tapogattak.
Halk, gonosz nevetéssel csengett. „Nézd csak! Reszketsz. Az a sok fegyelem, az a vas… elolvad, mint a viasz.” Előrehajolt, smaragdzöld szemei megörökítették a megtört holdfényt. „Térdelj le!”
Nem kiáltás volt. Egy javaslat, amit a datura és a vágy illatától teli szellő suttogott. Egyenesen elhaladt a füle mellett, elhaladt az agya mellett, és körbefonta a gerincét.
A teste engedelmeskedett.
Térdének a puha, nedves földre csapódása olyan megaláztatás volt, ami forróbban égetett, mint bármilyen tűz. Megpróbált felállni. Izmai, amelyek egy tonna fekvenyomást is elbírtak volna, megfeszültek, remegtek, de ellenálltak. Egy halk nyögés hagyta el a száját, részben dühből, részben valami egészen másból.
– Látod? Nem jobb így? – dorombolta Ivy. Kinyújtotta az egyik mezítlábas lábát, és a lábujjaival a férfi csuklyájának a tetejét súrolta. – Az a sok páncél. Az a sok harag. Annyi súlyt cipelsz. Hadd vigyem én.
Újabb indák bukkantak elő, kúsztak a vállán. Nem voltak durvák. Alattomosak voltak, simogatták ruhája bevonatát, varratokat és réseket keresve. Az egyik megtalálta a nyakánál lévő illesztést, becsúszott, hűvösen és simán lázas bőrén. Borzongott.
– Meg foglak… megállítani! – csikorgatta, minden szó herkulészi erőfeszítéssel.
– Nem fogod. – Felállt, a trónját alkotó növények élő kíséretként rendeződtek át körülötte. Felé sétált, minden egyes lépésnél virágok virágoztak és hervadtak el a lábnyomában. Megállt, ruhájának bíbor szirmai a férfi szemével egy vonalban voltak. – Eljöttél hozzám. Követted a szagot. A kis detektív elméd tudta, hogy csapda. És besétáltál. Mert egy részed ezt akarta.
Hűvös, sima keze az álla alá téve a férfit felemelte, felemelve a fejét. Hüvelykujjával végigsimított az alsó ajkán, szétválasztva őket. „Mert eleged van a harcból, Bruce. Elege van a szürkéből, a koszból és a vérből. Életet kínálok neked. Igazi, lüktető, zöld életet. És magamat.”
Feromonjai friss hullámként csapódtak rá. Ilyen közelről nem virágillatú volt. Olyan illata volt, mint az eső utáni földnek, mint egy erdő mély, titokzatos szívének, mint a szexnek és a feledésnek. Az utolsó ellenállása sem omlott össze – feloldódott.
Lehajolt, ajkai egy leheletnyire voltak az övétől. – Mondd ki!
„Én…” Kiszáradt a szája. Ez a szó a végső megadás volt. Nem tudta.
A lány megértően elmosolyodott, és azért megcsókolta.
Semmi sem volt olyan, amilyet el tudott volna képzelni. Nem volt lágy. Egy követelés volt. Ajkai vadul csengtek, nyelve a férfi szájába hasított, túlérett bogyók és méreg ízével. Egy inda fonódott szorosan a tarkója köré, és tartotta a helyén. Tehetetlen volt, és a tehetetlenség sokkoló, sötét izgalma egyenesen az ágyékába csapott. Kemény volt, sajgott, csapdába esve ruhája könyörtelen anyagába.
Megszakította a csókot, egy nyálcsík – vagy nedv – kötötte össze az ajkaikat. – Bűntudat íze van – suttogta, miközben a saját lélegzete is elakadt. – Tönkretegyük azt is.
Egyetlen akaratmozdulattal a kúszónövények munkához láttak. Rémisztő hatékonysággal húzták ki a páncélból. Pántok engedtek. Lemezek emelkedtek fel. A nehéz köpenyt elvonszolták az aljnövényzetbe. Pillanatok alatt térdre rogyott, meztelenül, leszámítva a nadrágját, a hűvös éjszakai levegő sokkolta a bőrét. A kúszónövények csupasz törzse köré tekeredtek, nem azért, hogy korlátozzák, hanem hogy díszítsék, birtokolják. Egyetlen vastag, virágzó kúszónövény tekergett a torka körül, mint egy gallér.
Ivy lenézett rá, szeme hódítóan csillogott, és éhes, birtokló vágy áradt belőle. „Az enyém.”
Hátralépett, és hagyta, hogy az élő ruha lehulljon róla. Nem előadás volt. Ez egy felismerés volt. Teste tökéletes, áramló vonalak topográfiája volt, bőrének halvány zöld fénye pettyes árnyékokat vetett. Teljesen, lenyűgözően gyönyörű volt, és tudta is ezt.
– Gyere ide! – mondta, miközben hátradőlt egy új, mohából és páfrányból készült ágyáson, ami elé magasodott.
Odakúszott hozzá. Nem volt más választása. A kényszer fizikailag is belefúródott az idegeibe. De a szégyen most szörnyű, mohó vággyal vegyült. Odaért hozzá, lebegett fölötte, teste forrósága mámorító volt.
Átkarolta a csípőjét, és lehúzta magához. A bőre hűvös volt, de ahol hozzáértek, égett. Vezetette, kezével átölelte, egyszer, kétszer simogatta, hüvelykujjával végigsimítva a nedvességcseppet a hüvelykujja hegyén. Elállt a lélegzete, a vágy őszinte, kiszámíthatatlan hangjaként.
– Baszd meg az istennődet, Bruce – lehelte a fülébe rekedt hangon. – Addig bassz meg, amíg a saját neved sem felejted el!
Beletolta magát, aki hihetetlenül szoros, nedves és hívogató volt. Egy zihálás szakadt fel a torkából, a feje hátrabukott, felfedve nyaka hosszú vonalát. Egy pillanatra elillant az irányítás; a szeme elkerekedett, csak a tiszta érzés volt. Aztán a smaragdzöld tűz visszatért, élesebben.
– Ennyi – nyögte, miközben csípője felgörbült, hogy fogadja az első, bizonytalan lökést. – Ne gondolkodj. Csak érezz. Érezd az életet. Érezd engem.
Elveszett az érzés. A ritmus lassan indult, a lány suttogott parancsai táplálták, de gyorsan nyerssé és őrültté vált. Lökései egyre mélyebbre taszították a mohás ágyba. Minden mozdulatot megszakított az egyesülésük sima, obszcén hangja, a lány éles, elégedett kiáltásai, és a férfi saját, rekedtes, legyőzött nyögései. Indák kúsztak fel a hátán, nem hogy fájjanak, hanem hogy mélyebbre húzzák, hogy összekötözzék őket.
Körmeivel végigsimított a férfi hátán, halvány, csípős vonalakat húzva. „Igen! Látod? Erre volt szükséged. Arra, hogy ne legyél őr. Hogy csak… legyél. Hogy elvegyél.”
Közel volt, egy olyan peremén billegett, ami már kevésbé tűnt gyönyörnek, inkább megsemmisülésnek. A lány érezte, karjaival és lábaival még szorosabban fonódott köré, és magához ölelte.
„Gyere értem!” – parancsolta, hangja olyan volt, mint egy drog. „Tölts meg! Hadd eresszen gyökeret a magod! Alkossunk együtt valami újat!”
Ez volt a végső perverzió, céljának legvégső megrontása. Az orgazmus úgy hasított belé, mint egy roham, erőszakos és teljesen megadást parancsoló. Felkiáltott, egy fájdalomnál mélyebbről feltörő hangon, ahogy átadta magát a nőben, teste görcsben rándult, ahogy az indák egyenesen tartották.
Kimerülten, izzadságtól és nedvektől csöpögve rogyott rá. A nő karjai átölelték, most már gyengéden, simogatva a haját. Dübörgött, elégedett, vegetatív hangon.
Hosszú csend után elméje, széttöredezve és újra összeállva, újra ketyegni kezdett. A feromonok és a gyönyör ködje még mindig ott volt, de a szélein Batman már katalogizálta magát. A lélegzete enyhe felgyorsulása, amikor először belépett. Ahogy a növényei egy pillanatra megálltak a csúcspontján. A halvány, szinte észrevehetetlen lüktetés a torka alján, ahol egy inda szeretetteljesen tekergett.
Gyengeségek. Az irányításában mutatkozó törések. Nem az erejében, hanem benne rejlőben.
Kompromisszumot vallott. Szerelmes volt belé. Hideg, lesújtó bizonyossággal tudta ezt, ami az ereiben még mindig érződő melegséggel párosult.
És ezt a szerelmet arra fogja használni, hogy elpusztítsa őt.
Mintha a légzésében bekövetkezett változást olvasta volna, felemelte a fejét. Csókja ezúttal gyengédebb volt, szinte megbánás. – Üdvözöllek az új világban, sötét lovagom – mormolta. – Olyan nagyon zöld lesz.
Felkelt, alakját már felöltöztették a kúszó, virágzó dolgok. Ott hagyta őt, meztelenül, dideregve a mohán, a lány és az egyesülésük illata nehéz volt a bőrén. Nézte, ahogy eltűnik kertje szívében, mint egy királynő, aki visszatér a királyságába.
Lassan feltápászkodott. Az indák vonakodva elengedték. Idegennek érezte a ruháit. Gépiesen öltözködött.
Még soha nem vesztett csatát ilyen teljesen. Még soha nem volt ennyire összetörve. És ahogy végre kitántorgott a kertből, a hajnal első szürke fénye beterítette az eget, egy dolgot teljesen tisztán tudott.
Vissza kellene mennie.