Chapter 3: Ivy sinks onto Bruce's cock with a satisfied moan, her tight cunt gripping him like a velvet vise as sunrise paints her sweat-slicked skin gold. 'This is your fate now,' she purrs, grinding her clit against him while feeder vines wrap around his balls, coaxing out thick ropes of cum. 'Every dawn you'll service your goddess - Gotham's protector reduced to my personal fucktoy.'
A győzelem üres, rozsdás valami volt. Egy hétig állandó fájdalomként lüktetett a testében, a gombás vályog és a hasadó moha kísértő emlékeként. Az íze fantom keserűségként ott motoszkált a torkában, nektár és kimerültség koktéljaként. Látta a hibát, érezte, ahogy az ereje megfogyatkozik. De a tudat nem hozott békét.
A vonzás bénította meg. Minden alkalommal, amikor lehunyta a szemét, nem látta a hervadó broméliákat. Látta a gerince ívét, csípője hipnotikus ringását, ahogy rajta lovagolt. Felszáll majd a Batcomputerre, és azon kapja majd magát, hogy ujjai a város alvilágának spektrumtérképeit kövezik, nem bandák útvonalait vagy vegyi anyagok kiömlését keresve, hanem a romos télikertbe vezető leghatékonyabb utat keresve. Addig üti majd a zsákot a Barlangban, amíg a bütykei ki nem repednek, miközben megpróbálja kiűzni a lány szagát az orrmelléküregéből. Haszontalan volt.
Egy összeomlóban lévő rendszer volt. Az irányítás, a fegyelem, minden mocsárrá vált, elmosta a lány áradatában. Nem Bruce Wayne volt. Nem Batman. Egy várakozó tartály volt.
Gotham maga is változóban volt. Furcsa jelentésekkel kezdődött Gordontól: egy Cauldronban lakó bérház lakói elhagyták otthonaikat, és csendes kábulatban betévedtek a Robinson Parkba; egy takarítócsapat a Sprang hídon a csatornarácsokat óriási, virágzó rózsák alakjára csavarodva találta. Aztán jött a köd.
Három nappal azután, hogy elhagyta, begördült az öböl felől, de nem volt természetes. Borsóleveshez hasonló sűrű volt, és illatot árasztott – összetört borostyánlevelek és nedves, gazdag föld illata. Az utcákra tapadt, önmaga szellemévé változtatva a várost. És a ködben a növények nőttek. Nem csak a parkokban. A fényes, háromlevelű mérges szömörce a pénzügyi negyed habarcsrepedéseiből tört elő, megmászta a Narrows tűzlépcsőit, gyökerei az aszfaltot rágták át, hogy menedéket találjanak. A várost nem támadták. Megemésztették.
A Monarch Színház tetején találta a meghívóját. Nem egy üzenet. Egy szobor. Vastag, tüskés indák fonódtak egy omladozó vízköpő köré, átformálva azt. A groteszk kőarc most az övé volt, ajkai néma hívásra voltak széttárva, üres szemüregeiben apró fehér virágok tolongtak. Alatta az indák szavakat írtak a mocsokba: GYERE A SÍROK FELÉ.
Ismerte a helyet. A régi Gotham Merchant Bank épülete, egy gótikus szörnyeteg, melyet kőőrök díszítettek, most pedig betolakodó zölddel borította be a tájat.
A mászás a kudarcban való elmélkedés volt. Mozdulatainak megszokott kecsessége eltűnt. Nehéz volt, az elméje az izmaira üvöltött, hogy forduljanak vissza, keressenek egy gyomirtót, hívjanak segítséget, amit soha nem tudna kérni. Teste felfelé vitte a savas ködön keresztül, mint egy marionett, amelyet egyetlen feszes zsinór húzott.
Várt, ahogy a férfi tudta, hogy várni fog. A tető egy liget volt. A szívós, alkalmazkodó városi gyomok groteszk, duzzadt formákba kényszerültek. Szemetesfedél méretű pitypangok izzottak lágy, sárga fénnyel. Az épület sarkaiban álló vízköpők már nem kőből voltak; lüktető, fonott lilaakác kalitkái voltak, formájuk gyötrődő emberi alakokra utalt. A köd itt ritkább volt, csak egy áttetsző fátyol a hajnalra utaló, véres, lila ég alatt.
A párkányon állt, háttal neki, és a munkáját nézte. Világító mérges szömörce levelekből készült ruhát viselt, egy élő ruhadarabot, amely a lélegzetvételével mozgott. Erősebbnek tűnt, mint a barlangja szívében. A fáradtság elmúlt, helyét félelmetes vitalitás vette át. Abbahagyta a helyi dzsungelt felfalni. Magával Gothammal táplálkozott.
– Nézd csak! – mondta, anélkül, hogy megfordult volna. – Betondzsungelnek hívták. Hazugság. A dzsungel lélegzik. Harcol. Alkalmazkodik. Ez… ez csak egy sírbolt volt. – Végül hátrapillantott a válla fölött. Smaragdzöld szeme lázas, földöntúli fénnyel csillogott. – Igazsággá teszem a hazugságukat.
Nem szólt semmit. Csak állt, és érezte, ahogy a köd lecsapódik a csuklyájára.
– Megadtad nekem, amire szükségem volt, Bruce – folytatta, most már teljesen megfordulva. Odalépett hozzá, borostyánszínű ruhája susogott. – Az az utolsó kis… megadás. Azt hiszed, nem éreztem, hogy visszatartottad magad? Azt hiszed, nem éreztem a stratégiát a nyelveden? De nem számított. A test elárulja az elmét. Te töltöttél fel. Te tápláltál. – Megállt egy lépéssel arrébb. – És amit adtál nekem… az gyökeret ereszt.
Kinyújtotta a kezét. Nem simogatásra, hanem parancsolásra.
A tetőtéri padlóról négy vastag, tüskés inda tört elő. Megdöbbentő sebességgel mozogtak, a csuklója és a bokája köré tekeredve. Lerántották a lábáról, és hátravitték, keményen a legnagyobb középső vízköpőnek csapva. A kőgriff hidegen és hajthatatlanul simult a hátához. Az indák megfeszítették a végtagjait, X alakban szétterítve a lény kőszárnyai között. Teljesen ki volt téve, a város mélysége fölé nyújtózva, köpenye a száz emelettel lejjebb elterülő utca felé lógott.
Küzdött. Ösztönös volt, Batman egy utolsó, szánalmas szikrája. Az indák csak feszültek, a tövisek átvágták az ízületeinél lévő kevlár szövést, tűszúrásnyi vért fakasztva, ami rézszagú volt a zöldes levegőben.
– Pszt – gügyögte, miközben párducként közeledett. – Csak nézd velem a napfelkeltét.
Rámászott. Nem szenvedéllyel, hanem laza, lesújtó birtoklással. A csípője fölé térdelt, élő ruhája szétnyílt. Egyik kezével kiszabadította a farkát a ruhájából. Már így is kemény volt, feszült a hasának. Áruló szerv, csak a levegőt telítő feromonjaihoz hű.
– Látod? – suttogta, miközben megragadta a férfit, és a bejáratához vezette. – A tested tudja, mi a célja.
Egyetlen lassú, kérlelhetetlen csúszással rogyott rá. A forróság sokkoló volt, még minden után is. Hihetetlenül szoros volt, bársonyos ököllel szorította a férfi teljes hosszát, mélyen magával húzva egy nedves, tapadós forróságba, ami mintha a lelkét is elszakította volna. Hátravetette a fejét, a tiszta elégedettség sziszegése hagyta el a száját, miközben a markolatáig szorította.
Mozdulni kezdett. Nem az előző kétségbeesett vágyakozással. Ez egy lomha, erőteljes, hódító ritmus volt. Az árapály lassú, elkerülhetetlen erejével lovagolta meg. Minden emelkedés egy ugratás, minden lejtő egy igénylés volt. Közvetlen, tökéletes pontossággal használta, tekintetét a horizontra szegezte, ahol a megfakult arany első csíkjai kezdtek beleolvadni a lilába.
Alattuk a város ébredezni kezdett. Az autók kürtjei, melyeket tompított a köd, úgy hangzottak, mint a haldokló állatok. Egy sziréna felbőgött, majd elhallgatott.
– Még próbálkoznak – mormolta, miközben mély, körkörös mozdulatokkal görbítette a csípőjét, amitől a férfi lábujjai begörbültek a csizmájában. – De ők rovarok. Nem értik, hogy már az új talaj részét képezik.
Előrehajolt, kezeit a férfi mellvértjére támasztotta. Lehelete édes és mérgező volt az arcán. Ritmusa meg sem rezdült. „Ez örökké tart, tudod. Ez az érzés. Minden új levél klorofilljában ott vagyok. A szélben szálló virágporban. Érezni fogod az illatomat az esőben. Érezni fogod az ízemet az ételedben. És mindig nehéz leszel nekem. Mindig üres leszel számomra.”
Éles, brutális, lefelé irányuló mozdulatokkal fejezte be szavait. „Te vagy a beporzóm. Az én tökéletes kis denevérem.”
Alattuk a kőből vékonyabb, tejfehér indák bukkantak elő. Kígyóztak a hasán, a csípőjén át, és megtalálták a heréit, amelyek szorosan a testéhez simultak. Tekeredtek az érzékeny zsák körül, nem szorítva, hanem gyengéd, ritmikus nyomással lüktetve. Egy másik inda, amely tiszta, ragacsos nedvtől csillogott, felkanyarogott a péniszén, ott, ahol összeértek, csúszós, kínzó súrlódást okozva.
Fejéssel telítette. Nemcsak ő, hanem az egész ökoszisztémája. A kettős érzés – a nő csatornájának mély, maró hője, ami belülről masszírozta, és a kúszónövények külső, lüktető simogatása a legsebezhetőbb testén – túl sok volt. Lerombolta az utolsó mentális barikádjait is. Egy hosszú, szaggatott nyögés szakadt fel a torkából.
– Ennyi – lehelte, miközben felgyorsította a lépteit. A hűvös hajnali levegő éles ellentétben állt a közöttük lévő égő verejtékcseppekkel. – Add ide nekem. Add át az istennődnek mindent.
Az orgazmus nem hullámként, hanem teljes rendszerszintű kudarcként épült fel. A gyomrában kezdődött, mint egy fehéren izzó villámcsapás, majd kifelé terjedt, megolvasztva a csontjait, rövidre zárva az agyát. Félig zokogás, félig ordítás hangjával érkezett, csípője a bilincseinek csapódott, erőteljes, tehetetlen sugarakkal pumpálva a felszabadulást mélyen a lányba.
Ahogy a férfi lüktetett benne, a heréin lévő indák egy hajszállal megfeszültek, az utolsó cseppig kicsavarva belőle az orgazmust. A lány felnyögött, saját orgazmusát a férfi behódolása, a teltség érzése váltotta ki. Öszszeszorította, belső izmai gyors, mohó görcsök sorozatában vergődtek, szárazra szippantva őt.
Ott maradt, teljesen a férfi hátán ült, miközben a nap végre felbukkant a horizonton. Az aranyló fény megcsillant a szőlőtőkék nedvén, kiemelve zöldes bőrén a verejték csillogását. Groteszk módon gyönyörű volt. Egy szentség egy rom tetején.
Lassan felemelkedett róla. Puha, kimerült, üres volt. A tejfehér indák visszahúzódtak, halvány, bizsergő zsibbadást hagyva maguk után.
A vastagabb indák elengedték tagjait. Lecsúszott a vízköpőn, megroggyantak a lábai, és a koszos tetőre rogyott. Oldalt feküdt, összegömbölyödve, remegve az utórengésektől és a puszta, pusztító szégyentől.
A nő fölé állt, és megigazította élő ruháját. Ragyogónak tűnt, lopott erő öntötte el.
– Nem kell tovább itt tartanom – mondta nyugodt, biztos hangon. – A munka elvégezve. A mag elültetve. Benned. A városban. – Letérdelt, és megfogta a férfi arcát. Érintése gyengéd volt. Ez volt a legszörnyűbb dolog, amit valaha tett. – Menj haza, Bruce. Gondoskodj a kis barlangodról. Játssz a játékaiddal. Amikor eljön az ideje… kitéped az utolsó darabokat is a világukból nekem. Megteszed, mert akarod. Mert úgy fog tűnni… helyesnek.
Felállt és a párkányhoz lépett. Az indák élő hidat alkottak a következő tetőre. Rálépett anélkül, hogy hátranézett volna.
Egyedül volt. A nap egyre magasabbra emelkedett, eloszlatva a ködöt, feltárva a finoman, visszavonhatatlanul megváltozott várost. Zöld erek lüktettek minden repedésben. Feltérdelt, majd talpra állt. A teste idegennek érződött, egy kölcsönvett húszsáknak és kudarcnak.
A kezeire nézett. Azok a kezek voltak, amelyekkel batarangokat forgattak, amelyekkel árvák csontjait törték össze, és amelyek ökölbe szorultak, hogy megvédjék az emlékeket. Most csak remegtek.
Azért ment, hogy megkeresse a gyengeségét. Meg is találta – a kétségbeesésében, a túlkapásában. De a felfedezés értelmetlen volt. Ő volt most a gyengeség. Örökös alárendeltje. Kiegyensúlyozott eszköze.
A fejezet lezárása nem egy döntés volt. Biológiai bizonyosság volt, belevésődve a hajnali levegőben terjengő borostyánillatba és a combján lecsöpögő hűsítő folyadékba. A barlang felé fordult, a Batcomputer hideg, üres logikája felé, tudván, hogy egyetlen algoritmus sem gyógyíthatja meg. A győzelem az övé volt, és sejtről sejtre nőtt benne.