Chapter 4: Rooted in Pleasure
The Barlang soha nem volt hideg. Az évtizedek alatt, amikor ott állt, bármerre nézett mindig a felszíntől csordult alá. Most a kötelekben fonalakat látott, finom lombozatot a műszerfal repedésein. A kőkatedrális boltozata alatt egy elhalt páfrány keserű illatát érezte. Alvó spórák miljárdjai. Tessékeljen. Azt mondták. A saját városában való vendéglátójai voltak.
A számítógép mátrixát olvasva értette meg a valódi elhatalmasodást. Nem a túszvétel, nem a robbantás. A fosztogatás. Módosított köpeny-mintázatokat keresett – biológiai szűrőket, amelyek tépett fehér virágvirágot idéztek. Talált két ilyet. Ezeket magánszemélyek: Richard Sionis, az alvilági pénzesládázó zűrzavaros szénraktárának biztonsági felelőse, és Dr. Amelia Sterling, az arbowírus-kutató a Gotham Biotechnika kutatóbizottságának elnöke. Vés jegyzeteket talált mellettük, de magán az érintkezési ponton csak négy szó: „Nincsen több ellenőrzés. Elég a csíra.”
Befejezte. Nem ismételte meg. Mégis a következő éjszaka, mikor két kis erőszaktevőt ver szilánkra az Árva sétatér alatti sikátorban, a szívverése a fülében dobbant, és a verejtéktől csorgó arcának a szemen érzése egy sárgás liliom nyílása lenne a poros járdán. Nem védekezett; csatlakozott.
A lánya városa most már szabadterület volt.
Azt utasítások kergette lejtőn a romba döntött raktár kerület felé, ott, ahol a kikötő sója belemar a park elhanyagolt fűjébe.
Alulról olyan volt, mint egy masszív hegycsúcs, zöld erupciót túl. Magas acélkeretjét – hajdan egy acélfeldolgozót – most teljesen borította: vastag, húsos sarlójú kúszónövények, melyek tüskés levelei csatakra, tojáshéjra és régebbi lándzsákra hasonlítottak; virágzó gyümölcsön levő tőkevirágok, akiket a méhek ünnepeltek; esernyő-szerű csóvákból kivetődő szalagok függtek légőrökhoz hasonlatosan. A levegő vibrált itt. Zúgott egy kaptártól. De nem méhektől. Valami mástól. Egy alatti energia alaphangja. Már csak egy lépés volt a századforduló áldatlan ipari fölbírálódástól.
A birtoklás útszéli virágokkal küldött neki, amelyek megvezették volna a vakot is: fehér szirének, amelyek csipkés kelyheidében a fekete esőcseppek voltak, mint apró éjfélfekete szemek, a padlót borító szőnyegen, a hajtással szagolt lélegzetébe hullámzó lilásszínű por. Követte oda mind, ahol egy óriási, korhadó faajtó volt belémerülve az indákba, gyökérzet mint félnyitott, fogazatott rés.
Belépett szétnyílásaként csikorgott a fal, nem mint fa. Belső belvilágában egy légbuborék hangulatját érte. A levegő nedvessége olyan csapós volt, hogy minden lélegzet kortyot végig egy mozdony gőzével. A föld nem volt föld; puha barna komposzta lőcselék, mely cipőinek tompán betonba nyomult. Fölül a gurulva fejlett fák mennyezete, újonnan nőtt fásszár egyedek káprázatos tetőzetének lángnyelvelésekkor összekapcsolva felett. Biolumineszáló zuzmók üszkökkel függött mint megbízott hűséges kis lámpás.
Nem volt szüksége lámpára. Kivilágította magát. A csataterek kiterjedt lábnyoma a falakból tört ki halványmennyeztetés, az emlékezett ökológiai katasztrófák mint fénnyel festett oltárképek.
A párkány szélén álldogált, kezeim a csípőjén, mintha csak egy percre pihenne egy házikertész munkája után. De ő tartotta az égboltot.
Körött hálót fűző óriási kúszónövényes zöld hullámokban emelkedő ágak láttak neki bolyongásokkal: itt száz évű bonszaibokről húsz felsikált lomb, amiről a nehéz kóros vörös gyümölcsök sötét mintázata volt; ott, gyorsan termő bambuszerdő, melynek hajtása apró fémhangzót adott szél ide-oda. Nyomásban érezték lélegzetét is.
„Ereszkedj le,” üvöltötte anélkül, hogy viszályból kiszakadt volna, csak kijelentő csengő. „Nőzd be végleg ezt.
Nem tudta megmászni. Lépések. Kígyózó létra indiai babérfák egy kanyargós feljárat. Lábain át a tülekedő termés nedves tapintása.
Ahogy földetért, az indák mozdultak. Csikkentek oly csendesen, mint pókhálók leláncoló vonalai. A földtől négy vastagodón kapaszkodók szárdarab tépődött elő. Puszta gyorsan az alvállánál és a combjánál fogott, kipróbált helyzetbe emelte és oldalt egy vastag, recés szárú babérfa törzsén keresztül hurcolta. Csillapítatta mint baba a barlit. Fejtegethetlenül érezhetetlenül a szövetei mélyen fekvő részeit fogta – nem fájdalmat okozva, csupán minden súlyképesség kioféserelése.
Nem hagyott harcra teret. Megadott. Már így is volt kemény, a nadrágja feszes anyaga feszül, a lágy szaruzat ellen kiemelten. Remény és vereség kettős kínja volt.
Hozzálépett. Kevés volt a ruhája zöld üvegszoknyája pihékre vágva, amely alatt nem volt semmi. A hímvesszőjét látni lehetett, már feszült az iránt való vágyból és rettegésből, kiállásra hivatott. Az övé alatt az ő heréik két bimbózt zsák tölcsére készültek már virágot létrehozni, és az ő hüvelye már nyirkos a reménykedés kíváncsiságától.
„Láthatod őket?” suttogta közben kinyújtotta ujját és végigsimított a fütyije hosszában csupasz, nedves felszínén a kívül mindig fel. „Látni lehet a verőereket hogyan pulzálnak mérgelem alatt. Oly gyönyörűen érthető. Olyan... igaz.”
Lebukott, elfogott és egy teljes kézzel markolta a hímvesszőjének tövét erővel és mesterkedéssel, mely arra kényszerített egy nyögést szúrni fölfelé a hasához. A feje cikk-cakkba rázta, hogy lerebben a túlhajszoltságból és végre megadást nyerjen. Fogai összezártak.
„Nem,” mondta édes-romlott hangon. „Ne küzdj ne törd meg. Engedd hogy megmutassa. Hogy megtermékenyítse.”
Beengedte rajta.
Nyirkos gyümölcs héj bevezetés volt csak, karmában ragadva lelkét és hozzá illeszteni kész tényt. Forró és szűk kikötő volt, amely szárát kemény gyűrűként veszi körbe. Nem volt finomítás. Belecsúsztatott rendelkezésig, a bögréje teljes mélységéig, a heréi hátul ütöttek a combjába. Megálltott teljesen. Szeméből lángolt diadal a zöld lángtobozban, kettőjük ülésének tökéletes betetőzéséről.
Felkapta a karmát. „Így kell lenned, Bruce. Csak egy tövis vagy a tövemmel. Egy pollenszem a szelemben. Semmi más.” Mozdulatai elkezdődtek, de se lomha, se kegyes nem voltak.
Őrület volt. Földhöz ragadott ököllel verte, hogy kimásszon önmaga férges rekesze alól. Minden emelkedése csontja húsával, amelyet ő foghatatlan belül összekötözve próbál visszaragadni fényességéhez. Hasonuló ütem. A testének az ővel egyengetése gyökért verő, mely nem állít meg semmi ellen; oly sebes volt, hogy a füleinek hangot nem csinált, csak egy tompa nyomatott csomagolását a nedves talajhoz.
„Kibaszottul imádod, nemde?” nyögte bele a fülébe, fogai a lófája ízületébe vájva. „Imádod a faszomat. Imádod, ahogy szétrombolom az elméd minden büszke darabját. Minden darab fénylő bús kurva megrendelés nélkül.”
A mocskos szavak hozzátették a sértéseket. Megegyeztek belső állapotával. Kibővítették belső ürességét egy nagyobb mélységű kútává. Összerogyott maga alá kihasználva, gyöngédségét nem látván mindegy; egy állat lett párzás közben mely tudta csak az anyag alapvető hajlatát.
És mégis feszülten növekedett.
„Látod?” A nő hangja fátyolos és vad diadallal zeng. „A test nem hazudik. Szükséged van erre. Egy virágnak napfényre. Csak az ő tápanyagam is kéne és növekedni.”
Izzadság ezüstös csíkokban csillant a csípőjének mozgásának hullámpereme alatt. Bágyadt füttyök pattant ki a szájából magasított, ritmikus tipegő nyomásokkal mind mélyebbre taszítva – a hasa megpattanásában mindkettejükön sárga virág por lepő. Szélroham hozzájuk csapott.
Nem várt rá. Keze lecsúszott, ujjai az ő hímvesszőjének összefonódása köré gyűrűztek, ahol kitörő hüvelyi folyadék porral keveredett be és a feromon kréme. Egy bökött, csillapító dobolásba kezdett a fején, az előre haladó részéről csúnyán szembeszegítve az ő belseje összeomlott szűkültségével.
Az összedőlt élet is robbanás volt. Nem gyönyör volt, hanem atomi tisztulás a belül mindenen át. Ez izmai összehasonlhatatlanná vásottak, gyökerei végtelen fekete fejéssel tört ki belőlük, csőröket pumpálva egy kíváncsisággal, mely a földig sem ér. Egy nyögés – kimerült keserű tönkremenetel – szakadt föl halkan, szétszóródott a fészkes levegőbe.
A nő összevissza nyögve kényeztette, magában is lüktetett övéi végeredmények, gyors szigorú hullámversenyekkel, melyeknek végigzongorát húzta – zöldessárga üveg folyó, amely rázott egy rögtönzött varrás alatt a bőrökre.
Hirtelen visszahúzódott róla. Letektette törzsére egy fekete nedv, mely gyökeret ver, és virágot növeszt a legkegyetlenebb földeken is.
Lábon állt újra, könnyeden, lehellete akár az élet kövérje, mintha egy percre pihent volna egyszer. Nem nézett le rá. A szemre vesző férjet, kinek végre eresztenek el is, az ő ereszcsatornái békésen csurogtak, a komposztba hullt csökevényként.
„Emelkedj fel," mondta döntve. „Két ügy van az éjszakában. Két sarlós. Talán három, ha elvégeztem. Munkád tartsák kezed ápolva. Oltalmazd őket az én hibátlan virágzásomig.”
A tőle keringő völgyes indák nyikorogva elengedték. Leesett a földre szemmagasságában egy gyógyuló gomba kalapja mellett. Remegett.
Mikor végül feltekintett, ő már kivonult, magányosan állva aljas játéka közepén elnyelő szép tarlója. Nem volt egy további szó, egy visszatekintés sem csak – egy sallang – egy tovább fejlődő ökoszisztéma.
Kászálódott hátrafelé a sötét szegletekbe. Minden mozdulat fájdalom volt. Teste kimerítően fel nem em