Chapter 1: The Serpent's Silk Trap
A tetőtéri lakás levegőjét mások pénzének sűrű szaga töltötte meg – állott pezsgő, túlárazott parfüm és harminc emelettel lejjebb fekvő város halvány, mindig jelenlevő zsírszagától. Bruce Wayne gyakorlott, érdektelen kecsességgel mozgott a tömegben, kezében egy pohár drága és érintetlen itallal. Kellékként viselkedett itt, egy Wayne Enterprises logóval, egyedi öltönyben. A csevegés fehérzaj volt.
Aztán a szoba mintha megdőlt volna.
A zongorának támaszkodott, komor sziluettként rajzolódott ki az üvegfal előtt. Talia al Ghul smaragdzöld selyemruhát viselt, ami mit sem rejtett teste fegyverei előtt. Mosolya olyan volt, mint egy szike.
– Bruce. – A hangja áttörte a lármát, bensőségesen, mint a titok. – Úgy nézel ki, mintha a bulit a hatékonyság hiányosságai után kutatnád.
– Talia. Nem mozdult. „Ez messze van Nanda Parbattól.”
„Apa érdeklődési köre növekedés. Gotham rothadása egy… meggyőző esettanulmány.” Ellökte magát a zongorától, és egy friss fuvolát vett fel egy arra haladó tálcáról. Odanyújtotta neki. „Egy pohárköszöntő. A régi megállapodásokra.”
Elvette a poharat, ujjai végigsimítottak az övén. Szándékos érintés volt. Figyelte a szemét, azokat a lehetetlenül zöld tócsákat, valami pislákolást keresve. Semmit sem árultak el. Ivott. A pezsgő ropogós volt, hideg. Vagy győzelem, vagy méreg íze volt. Az előbbire fogadott.
Az első jel a végtagjaiban érzett nehézség volt, egy finom késés az elméje parancsa és a teste válasza között. Olyan érzés volt, mintha mély vízben haladna. Letette a poharat egy márványoszlopra. A csörrenés távolinak tűnt.
– Valami nincs rendben – mondta, a szavak nehéznek tűntek a nyelven.
– Tényleg? – Talia közelebb hajolt, illata – jázmin és csípős ózon – betöltötte a férfi terét. Felnézett rá, az aggodalom paródiájaként. – Olyan keményen dolgozol, Bruce. A világ súlya. Biztosan kimerítő egyedül cipelni.
A térdei megroggyantak. Nem roskadt össze; kontrollált, kecses ereszkedés volt, mintha a teste egyszerűen úgy döntött volna, hogy leül a padlóra. Az oszlopnak támaszkodott, teljesen eszméleténél volt, elméje sikoltozóan volt egy húsból készült szoborban. Pislogni tudott. Lelegezni tudott. A szőnyeg minden szálát érezte a keze alatt. Nem tudott mozdulni.
Pánik, hideg és racionális, ami az idegpályáin keresztül tör fel. Bénító. Gyorsan ható. A májon keresztül metabolizálódik. Ellenhatás: nincs. Időtartam: ismeretlen.
Talia térdelt le elé. A társaság tovább kavarogt, mit sem sejtve. Hátrasimította a haját a homlokából, érintése félelmetesen gyengéd volt. „Pszt. Ez csak egy apróság a kertünkből. Nem fog fájni neked. Csak… nyugton hagy.”
Könnyedén csúsztatta a kezét a karja alá, és magával vonszolta. Sarkai súrolták a padlót. A megaláztatás lángoló volt az ereiben. Egy diszkrét ajtón húzta be egy privát liftbe. A lift néma volt. Figyelte, ahogy a számok lefutnak az alsó szintekre, egy privát garázsba. Egy fekete autó alapjáraton járt. Úgy pakolta be a hátsó ülésre, mint a poggyászt.
Amikor újra fel tudta fogni a környezetét, hideg, bíborvörös bársonyon feküdt. A mennyezet boltozatos volt, árnyékba veszve. Felismerte a helyet – egy Wayne-birtok, régóta használaton kívül. A nő hozta őt egy saját maga által rakott fészekbe. Az irónia tökéletes volt.
Hallotta a selyem halk suttogását. Talia a látóterébe került, most mezítláb. Levette a ruháját. Csak egyszerű fekete leggings-t és szűk trikót viselt, hollófekete haja kibontva. Veszélyesebbnek tűnt, mint valaha.
– Ennyi hatalom – mormolta, miközben egyetlen ujjbegyével végigsimított a férfi mellkasán. Úgy érezte, mintha billegne. – Ennyi irányítás. Szorosan le van zárva. – Elkezdte kigombolni a férfi ingét, mozdulatai módszeresek, klinikaiak voltak. Minden gombnyomás egy robbanás volt. – Tudod, mi a legnagyobb gyengeséged, szerelmem? Nem az erkölcsiséged. Nem az, hogy nem vagy hajlandó ölni. – Széttárta az anyagot, felfedve a férfi mellkasát. Tenyere végigsimított a sűrű izomzaton, a régi hegek peremeit simítva végig. – Ez a kétségbeesett, sikoltozó vágy, hogy ezt ne érezd. Hogy soha, de soha ne veszítsd el a sisakot.
Kicsatolta az övét. A bőr lecsúszott róla. Lehúzta a nadrágja cipzárját. A hang obszcénul hangos volt a csendes szobában. Hűvös levegő áradt a bőréről. Lehúzta a ruhát a lábáról, teljesen sebezhetővé téve őt a bársonyon.
Hátralépett, tekintete végigpásztázta meztelen, tehetetlen testét. Lassú, elismerő mosoly suhant át az ajkán. „Csodálatos” – lehelte, nem szeretőként, hanem mint egy nyersanyagot felmérő kézműves.
Felmászott az emelvényre, és ráült a férfi csípőjére. Vékony leggings-e anyagán keresztül áradt forrósága gyötrelmesen hatott. Lehajolt, haja függönyként eltakarta az arcukat. Ajkai egy leheletnyire voltak az övétől.
– Minden éjjel a káosz ellen harcolsz – suttogta. – De sosem adtad meg magad neki. Ezt fogom neked tanítani.
Szája az övére talált. A csók nem volt gyengéd. Hódítás volt. Nyelve átnyomakodott az ajkán, igényt tartott, uralkodott. Nem tudott válaszolni. Csak befogadni tudott. A lány megharapta az alsó ajkát, nem elég erősen ahhoz, hogy felsértse a bőrt, de eléggé ahhoz, hogy jelentse a mondanivalóját. A fájdalom és a gyönyör egyetlen, tehetetlen jellé olvadt össze.
Felült, a szeme égett. Egyetlen gördülékeny mozdulattal lehúzta a felsőjét. Mellei kicsik, magasak voltak, feszes, sötét csúfokkal a hegyükön. Kibújt a leggingsből és az alsóneműből, és máris ott termett, meztelenül és dicsőségesen lovagolt a férfi hátán. Bőre szürkésarany fénye ragyogott a félhomályban.
Benyúlt a saját lábai közé, ujjai végigsimítottak a bőre redőin. Figyelte a férfi tekintetét, ahogy megérintette magát, lassan, de határozottan. Egy halk nyögés hagyta el a száját. „Látod?” – lihegte. „Ez érzés. Ez valóság. Ezt tagadod meg magadtól.”
Felemelte a csípőjét, keze vezette a férfit. A férfi farkának vége a forró, nedves testéhez ért. Az érzés elsöprő volt, egy nyers érzéshullám, aminek nem volt kiútja. Kínzóan, centiméterről centiméterre rogyott rá, belső izmai szorosan megfeszültek, ahogy egészen magába húzta.
– A francba! – zihálta, és hátrahajtotta a fejét. Egy pillanatra lehullott a maszk, és tiszta, védtelen érzés telepedett az arcára. Aztán lenézett a férfira, és az arckifejezése újra megkeményedett. – Érzed ezt? Te vagy az. Bennem. És semmit sem tehetsz.
Mozdulni kezdett. Először lassan, mély, gördülő csikorgásként, ami minden idegvégződést felsértett. Körmei a férfi mellizmainak kemény síkjába vájtak. A teste egy hangszer volt, amin játszott, és ő virtuóz volt. Pontosan tudta, hogyan kell tekergetni a csípőjét, hogyan kell átölelni, hogyan kell megdönteni, hogy mélyebbre vigye.
– Az összes szabályod – gúnyolódott, és egyre gyorsabban vette a levegőt. – Az ölni tilos! A fegyvertelenség szabálya! Az érzéstelenség szabálya! Ezek ketrecek, Bruce. És én szabadon engedlek.
Felgyorsult a tempója. Bőr csapódása betöltötte a szobát. Vad, büntető ritmussal lovagolt rajta, mellei minden lökésnél ugráltak. Verejték csillogott a bőrén. Illata – pézsmás, édes, teljesen ősi – elnyomta a bársony és a város szagát.
Egyfajta érzésparadoxon csapdájába esett. Ez volt élete legintenzívebb fizikai élménye, és ő ennek a foglya volt. Minden idegszála lángolt. Az élvezet egyre erősödött, mint egy szökőár, melynek nem volt partja, aminek megtörhetett volna, egyre szorosabban tekeredett a gyomrában. Döfni akart. Megragadni akarta a csípőjét, és magára csapni. Meg akarta fordítani, és addig dugni a bársonyba, amíg felsikolt. A vágy fizikai fájdalom volt.
– Jöjni akarsz, ugye? – gúnyolódott, miközben a férfi kétségbeesett szemében olvasott. – A tested könyörög érte. De nem mehetsz. Nem, hacsak nem engedem. Az én örömöm az, hogy megadom. Az én engedésem az, hogy megengedjem. Ilyen az önuralom elvesztésének íze. Tetszik?
Előrehajolt, melleit a férfi mellkasához nyomta, száját a füléhez szorította. Csípője megállás nélkül heves ritmusba kezdett. „Engedj el!” – parancsolta rekedtes hangon. „Ne küzdj ellene. Nincs itt Batman. Nincs küldetés. Csak ez van. Csak én. Gyere értem, Bruce. Most.”
Mintha a szavai valami fiziológiai kiváltó okot adtak volna, a tekercs elpattant. A tetőpont végigsöpört rajta, egy földrengésszerű esemény, fizikai részvétel nélkül. Tiszta, erőszakos érzés volt, ami megremegtette megbénult testét. Egy halk, rekedtes hang szakadt fel a torkából, a benne zajló kataklizma egyetlen jele.
Érezte, ahogy a férfi lüktet benne, és felkiáltott, a teste megremegett. Ökölvékonyodott, háta élesen ívbe feszült, mellkasából egy hosszú, torokhangú nyögés szakadt fel. Rárogyott, izzadságtól úszós bőre az övéhez tapadt.
Hosszú percekig csak a szakadozott lélegzetük hallatszott. Gotham látképe vörös fényben derengett az ablakokon keresztül.
Lassan feltápászkodott. Lenézett rá, akinek teste még mindig a földön ragadt, kimerült volt. Hüvelykujjával végigsimított az arcán, ami szinte gyengédségnek tűnt.
– Az első lecke mindig a legnehezebb – mondta halkan. Aztán megmozdult, és felemelkedett a férfiról. A szakítás hideg sokkként ért. Ott állt, a város fényében a tökéletes, megtámadhatatlan erő sziluettjeként, és lenézett a megtört önuralom remekművére.
– A következő – mondta, és megfordult, hogy elsétáljon, hangja pedig a sötétben visszhangzott a férfihoz –, könnyebb lesz.