Chapter 4: The Aftermath's Edge
A Wayne-kúriában a por molyirtó és hervadt rózsa szagát árasztotta. Bruce nem rendelte el a takarítást. Nem ehhez a szárnyhoz. A fő lakosztály úgy állt, ahogy évekkel ezelőtt hagyta, egy romba dőlt katedrális. A fekete márványpadlót repedések tarkították, a halott kertre néző hatalmas boltíves ablak pedig összetört üvegvízhatlan vízesés volt. Akkor jött ide, amikor a küldetés logikája meginog. Hogy emlékezzen, miért volt szükséges ez a zsibbadás.
Nem volt egyedül.
Tudta, előbb meglátta volna. A légnyomás változása. Egy illat, ami áthatolt a bomláson: alpesi hideg és tiszta verejték.
A zongora mellett állt, a teteje szilánkokra tört, a huzalok rozsdás idegekként fedetlenül álltak. Ujjai fölöttük lebegett, nem értek egymáshoz.
– A saját házadban kísértesz – mondta Talia anélkül, hogy megfordult volna. – Egy sajátosan gótikus önostorozási forma.
– Nem kellene itt lenned. – A hangja színtelen volt. A tetőtéri lakásból kiszűrődő düh eltűnt, kemény, sűrű jégdarabkává forrt össze a gyomrában.
– Nem kéne? – Végre felé fordult. Praktikus ruhákat viselt – sötét nadrágot, testhezálló inget –, de ezek úgy néztek ki, mint egy udvaronc álruhája. Haját szigorúan hátrafésülte. – Ez bizonyos értelemben egy családi otthon. Vagyis az lesz.
Nem mozdult. A benne lévő Denevér fegyvereket, kijáratokat, a megfelelő szöget kereste. Csak dermesztő csendet talált.
„A biokémikusok szövetségi őrizetben vannak” – szabály ki. „A te „gesztusod” semmit sem változtatott.”
„Sosem róluk szólt. Hanem az új… eljegyzésünk paramétereinek meghatározásáról.” Lépett egyet felé, csizmája néma volt a koszon. „Elemezted az adatokat, ugye? A tesztelt. A ciklusaid. Pontosan ez volt az időszak, amikor a penthouse-odban teljesen találkoztunk.”
Égetni kezdett a jég a gyomrában. „Térjünk a lényegre!”
– Az vagyok. – Karnyújtásnyira megállt tőlem. Zöld szeme könyörtelenül csillogott, diadalmásan csillogott. – Kihagytam az utolsó menstruációs ciklusomat. Újszerű élmény. A testem mindig is egy óramű pontosságú fegyver volt. Most pedig egy kovácsműhely.
A szavak ott lebegtek a mocskos levegőben. Bruce hallotta egy szivárgás távoli csöpögését, valami zörgését a falakban. Hallotta a hangjának visszhangját a tetőtéri lakásban: A mag elült.
„Hazudsz.”
„Nem hazudok. Erről nem.” Előhúzott a zsebéből egy vékony, fehér műanyag pálcát. Feltartotta. Két éles kék vonal világított a félhomályban. „Meggyőző. Természetesen lefuttathatjuk a tesztek teljes spektrumát. De tudod. Érezted. A törést.”
Kitépte a kezéből a tesztet. A sorokat bámulta, elméje a tagadás fehérzaj-sikolyaként visszhangzott. A benne lévő nyers, büntető súrlódásra gondolt, a katasztrofális felszabadulás pillanatára. A biológiai kényszer, fegyverré alakítva.
„Szándékosan csináltad.” Ez nem kérdés volt.
„Testemet minden sejtemnek megvan a maga célja, Kedvesem. Még a petesejtnek is.” Eltávolodott, tekintete a férfiba szegeződött. „Növekszik. Miközben beszélünk. Egy sejtcsoport osztódik, differenciálódik. Belőled merít. Belőlem. Egy élő algoritmus, ami a vérünkbe van írva. A végső tárgyalás.”
A jégdarab szétrobbant. Kinyújtotta a kezét, de nem azért, hogy eltalálja, hanem hogy megragadja az ingét, és öklével összeroppantsa az anyagot. Előrerántotta, arcuk centiméterekre volt egymástól. Látta a torkában a halvány lüktetést, egyenletesen, félelem nélkül.
– Azt hiszed, ez tárgyalás? – vicsorgott. – Ez egy atrocitás.
– Ez tény – vágta vissza, lehelete forrón simogatta a férfi arcát. – A te fegyelmed, a te fájdalmad, a te monumentális akaratod… és az én célom, az én vízióm, az én örökségem. Összeolvadtak. Dühönghetsz ellene. Megpróbálhatsz elbújni előle. De nem ölheted meg anélkül, hogy azzá a szörnyeteggé nem válnál, aminek öltözöl.
Ellökte magától. A lány hátratántorodott a zongorának. Egy halk, disszonáns nyögés tört elő a sérült húrok közül.
Mellkasa hevesen zihált. A kísértetjárta szoba mintha összezsugorodni kezdett volna, a falak egyre közelebb nyomultak, Thomas és Martha Wayne szellemeivel szegélyezve. Most egy másik szellem, egy jövőbeli csatlakozott hozzájuk. Egy apró, csendes kísértet a szemével és az átkozott vérével.
„Mit akarsz?” – szakadt ki belőle a kérdés üresen.
– Megvan, amit akarok. – Kiegyenesedett, mint egy királynő, aki egy láthatatlan koronát igazít. – A gyermek a cél. De a te elfogadásod… az a díj. Azt akarom, hogy tekints erre a rombolásra, amit az életedből csináltál, és lásd meg az egyetlen járható utat. Velem. Nem ellenfélként. Építészként.
– Minek az építészei? – nevetett, olyan hangon, mint amikor kő robban meg. – Apád utópiája? Egy vérben megtisztított világ?
„Gyermekeink világa!” A nyugalom megtört, a hangja visszacsengett a márványon. „Egy világ, amely méltó az örökségére! Nem ez a beteg, gyászoló karnevál, ahol minden éjjel járőrözel. Semmit sem építesz, Bruce! Csak egy holttestet őrizsz meg. Lehetőséget kínálok neked, hogy élőlényt építs.”
A benne lévő düh hipnotizáló volt, tükörképe a sajátjának. Ropogó töltettel töltötte be a köztük lévő teret. A gyűlölet, a tisztelet, az ősi igény – mindez egyetlen, elviselhetetlen fonallá fonódott.
Két lépéssel átszelte a teret. Ezúttal a csókja színtiszta férfi erőszak volt. Tulajdonjog igénylése, az övének tagadása. A lány problémája válaszol, az alsó ajkába harapott, rézvörös csípést húzva elő. Kezei az inggallérjába kapaszkodtak, és letépték a gombokat. A férfi megpördítette, és a zongora hideg, szilánkos fájához szegezte az arcát. A csupasz húrok a gyomrában rezegtek.
– Tárgyalni akarsz? – morogta a fülébe torokhangon. – Itt van.
Keze a nadrágja kapcsával babrált, egyetlen brutális rántással lerántva azt és az alsóneműjét. Már így is kemény volt, merev, dühös testtel nyomódott a feneke hasadékához. A tenyerébe köpött, egy durva, céltudatos mozdulattal, és lenyalta magát. Semmi gyengédség, semmi színlelés nem volt benne.
Beljebb nyomult.
Talia felkiáltott, éles, elfojtott hanggal, ahogy a férfi szárazon hatolt belé. A szoros, ellenálló szorítás mindkettőjük számára gyötrelmes volt. Nem állt meg. Előrehajtott, markolatig eltemette magát, és súlyával a hangszerhez szorította Talia-t. A zongora egy sebzett akkordot adott elő.
„Ezt az egyesülést akartad?” – sziszegte, majd visszahúzódott, és újra becsapódott. A súrlódás égette a testet, büntetésként. „Ez minden. Egy franc. Egy tévedés, ami gyökeret ver.”
– Igen… – zihálta, ugyanúgy férfinak préselte magát, egyre mélyebbre húzva magába. A teste alkalmazodott, elárulta, engedett a betörésnek, még nedvesség gyűlt benne a puszta, brutális erő hatására. – Hibáztasd… tedd gyűlöletessé… ettől semmi sem változik!
Kíméletlen tempót diktált, minden döféssel a testét a zongorának lökte. A hangok obszcének: az összeillesztésük nedves, ritmikus csattanása, a fa nyögése, a megviselt húrok véletlenszerű, rázkódása. Egyik kezével a csípőjét ragadta, a másikkal a hajába túrt, hátrahúzva a fejét, hogy felfedje a hosszú torkát.
Feszes volt, forró és hihetetlenül mély. Minden vad ütés kísérlet volt arra, hogy eltörölje a teste által birtokolt jogot, hogy uralja a férfi pusztulásának edényét. A gyönyör mellékhatás volt, egy áruló áramlat, amely a harag alatt gyülekezett.
– Érzed – lihegte, és minden egyes ütésnél rekedtes hangon szólalt meg. – Érzed, hol van a fiad… ahol bennem hagytad.
A fiú szó robbant be az agyában. Egy utolsó, megtört üvöltéssel érkezett, csípője akadozott, felszabadulása forró, lüktető hullámokban ömlött belé. Nem is annyira orgazmus volt, mint inkább megadásra késztető. A férfi a lányhoz rogyott, homlokát a lapockái közé nyomta, teste remegett a kimerült dühtől és a lélek mélyéig hatoló szégyentől.
Egy hosszú pillanatig csak nehézkes légzésük hangja keveredett a zongorahúrok utolsó, elhaló zümmögésével.
Lassan felült. A férfi kicsúszott belőle, hasonló nyomasztó üresség érzése kerítette hatalmába. Megfordult, nadrágja még mindig tócsás volt a bokájánál, inge szakadt. Legyőződöttnek, győzedelmesnek tűnt.
Kinyújtotta a kezét, és megérintette az arcát, ahol egy izzadságcsík – vagy valami más – folyt le.
– A szerződés megpecsételve – suttogta rekedten, de tisztán. – Vérben. Magban. Kőben.
Felhúzta a ruháit, mozdulatai visszanyerték halálos kecsességüket. Az ajtóhoz lépett, és megáll a küszöbön. Nem nézett hátra.
– Jelentkezem majd az orvosi protokollokkal kapcsolatban. Ez a környezet – mondta, mondta, körülnézett a romos hálószobában – nem optimális a magzati fejlődéshez.
Aztán eltűnt, léptei elhalkultak a folyosón.
Bruce térdre rogyott a hideg márványon. Az állításának bizonyítéka, a műanyag pálcika, ott feküdt, ahová elejtette. A két kék vonal mintha világított volna a halvány fényben. A betört ablakra meredt, egy összetört ember tükörképére a recés üvegben.
Valahol a városban egy batarang talán megtalálja a jelét. Meghiúsíthat egy törvényt. De itt, legrébbi sebének szívében a háború visszavonhatatlanul elveszett. A sárga küldetés épp most új lendületet.