Chapter 3: The Serpent's Silk Trap
A tetőtéri lakásban az ő illata terjengett. Nem parfüm, hanem az alpesi magaslatok ózonmentes illata, ahol az Árnyak Ligája edzett, valami fémes és elszánt dologra rétegezve. Áttört a régi könyvek, a csiszolt fa és Alfred diszkrét tisztítószereinek ismerős szagán. Bruce közvetlenül az ajtóban állt, még mindig a járőrözésből származó páncélozott alsóruhában, a csuklyája lecsúszott. A titkosított pénzügyi nyomot ide követte, egészen a saját vak ingatlanai egyikéig. Gúnyolódás.
A zongoránál ült, háttal neki, egy sziluettként rajzolódott ki a város artériás fényében. Ujjai nem játszottak. A billentyűkön pihentek, mintha egy holttestet méregetnének.
– Gyorsan bekaptad a csalit – mondta, anélkül, hogy megfordult volna. – A Lisszabonon keresztüli irányítószám. Egy kicsit nyilvánvaló, gondoltam. De mindig is megszállottan foglalkoztál a szálakkal.
– Hol vannak? – A hangja rekedtes volt. Az „ők” három eltűnt biokémikus volt, a célzott neurotoxinok specialistái. Talia névjegye.
„Biztonságban. Sértetlenül. Egyelőre.” Végül megfordult. Egyszerű fekete selyemruhát viselt, ami combközépig ért. Szigorú volt. Semmit sem ígért. „Csak… meghívás. Beszélgetésre.”
„Végeztünk a beszélgetéssel.” Belépett a szobába, mint egy ragadozó körözött körülötte. A gyertyák pislákoltak, mintha az ablakokba vésett denevérszimbólumok mászkáltak volna. „A gyerek. Igaz?”
Egy mosoly, vékony, mint egy szike. „Szavamat adom. És te tudod, mindenki közül pont te tudod, hogy nem hazudok az ilyesmiben. Ez tény. Egy új változó az egyenletedben.” Felállt, és sietve leugrott a padról. „Megijeszti? Az állandósága?”
„Ez egy túsz.”
„Ez egy örökség!” – Hirtelen forróság csengett ki a hangjából, ami hűvös pontossággá halványult, ahogy közeledett a távolsághoz. „Te látod az erőt. Én látom az egyesülést. A te erődet. Az én akaratomat. A tökéletes eszközt egy összetört világ átalakítására.”
Megragadta a csuklóját, miközben a lány az arcához nyúlt. Szorítása csontokat is összeroppanthatott volna. A lány meg sem rezzent.
– Ezt nem tudod irányítani – morogta.
– Már megtettem. – A másik kezét felemelte, nem azért, hogy megüsse, hanem hogy a férfi mellkasának közepéhez nyomjon. – A pánik, amit most lenyelsz… a kibaszott rettegés, hogy valami belőled növekszik bennem… ez a legőszintébb dolog, amit évek óta éreztél. Valld be.
Hátralökte. A lány siklott a mozdulattal, kecsesen forgott, mielőtt a zongorának ütközött. Disszonáns kalapácsütés visszhangzott.
– Üss meg! – kiáltott fel csillogó szemekkel. – Újra! Engedd szabadjára a nemes dühödet. Semmit sem változtat. A mag el van ültetve. Eljön majd az aratás.
Három lépéssel átszelte a szobát. Ez nem a fegyelmezett Batman volt. Ez Bruce volt, nyers és kibontakozóban. Nem ütötte meg. Megragadta, a vállára tette a kezét, és lenyomta. A lány egy pillanatig ellenállt, próbára téve Bruce erejét, majd engedett, és hagyta, hogy hátrahajoljon a zongora fényes teteje fölé. Gerince a sötét fának feszült. A gyertyák fénye megvilágította torka dacos vonalát.
– Ezt akarod – sziszegte, arca centikre volt az övétől. – Erre redukálni. Egy állatias tranzakcióra.
„Ez minden, ami eddig velünk volt” – lehelte, és ajkai szétnyíltak. „A politika, a filozófia… csak előjáték. Ez a csúcstalálkozó. Ez a szerződés.”
Szája az övére csapódott. Nem csók volt, hanem büntetés. A lány ajkába harapott, vért fakasztva, mire a férfi felnyögött, nyelvével szétfeszítve az állkapcsát. A réz íze keveredett a lány tiszta, éles ízével. A férfi a páncélja csatjával babrált, ujjai ügyetlenek voltak a dühtől, ami megfosztotta híres önuralmától. Egy panel engedett. A bonyolult ruha nem erre volt tervezve, de ő széttépte, felfedve magát. Már fájdalmasan kemény volt, vastag és dühösnek tűnt, a szíve lüktetése teljesen egyedi volt.
– Felnevetett halkan, rekedten. – Nézd csak! Fegyver. Már most is.
Felhúzta a derekára a ruhája selymét. Alatta nem viselt semmit. Hasának sima bőre még mindig lapos volt, feszes. A tudat, hogy mi minden nőhet ott, szürreális, émelyítő görcsként görcsölt a gyomrában. Elhelyezkedett, farkának hegyét a nőnek nyomva. A nő száraz volt. Nem érdekelte. Előrehajtott.
Talia felnyögött, egy éles, befelé irányuló csapással. Körmei a fényes zongorafába vájtak, kaparásztak. Brutális, követelőző döfés volt. Testének szoros, ellenálló szorítása viszonzásul erőszakos volt. A férfi markolatig eltemetve maradt, hagyta, hogy Talia érezze a teljes, tolakodó nyújtózkodást, hagyta, hogy feleméssze a heve és az aktus brutális valósága.
„Ez…” – lihegte – „a te fúziód?”
A szeme csukva volt. Megigazította a testét, csípője megemelkedett, egyre mélyebbre ölelve a férfit. „Ez egy kezdet.”
Mozdulni kezdett. Rövid, büntető mozdulatokkal ringatta a testét a zongorához. A hangszer tiltakozva nyögött, a billentyűk dübörögtek benne. Csípőjének minden egyes csapódása arra tett kísérletet, hogy kiűzze, megbüntesse, visszaszerezzen egy darabkányi cselekvőképességet a káoszból, amit szabadjára engedett. Lábai a dereka köré fonódtak, sarkú cipői a háta aljába kapaszkodtak, döbbenetes erővel húzva magához.
Az erőszak kezdett átalakulni. A súrlódás másfajta tüzet gyújtott. A teste megadta magát, engedett, egyre sikamlósabbá vált körülötte. Összeolvadásuk nedves, mocskos hangja betöltötte a szobát, hangosabb volt, mint a zihálásuk. Egyetlen céllal kefélte, intenzitással, a világ összeszűkült farkának a puncijában való csúszására, bőrük izzadságtól sikamlós találkozására, a szemében őrületes csillogásra, ahogy figyelte, ahogy a férfi kibomlik.
– Ennyi – csábította, hangja rekedt, gyengéd paródiája volt. – Engedd el. Add ide. Az összes mérget. Pumpáld belém. Elbírom. Akarom.
Vesztes volt. A gyomra összeszorult, és katasztrofális szorítás lett úrrá rajta. Megpróbált az eltűnt tudósokra gondolni, Ra's al Ghulra, Gotham látképére – bármire, amivel lehorgonyozhat. De csak őt látta, a verejték csillogását a kulcscsontján, sötét haját, ahogy a zongora tetejére hullik, az arcán az obszcén, gyönyörű bizonyosságot.
Egy elfojtott nyögéssel érkezett. Nem annyira megkönnyebbülés volt, mint inkább megadás. Beleöntötte magát, teste görcsben rándult, csípője dadogott, ahogy mély, lüktető sugarakban ürítette ki magát. Előrerogyott, a nő feletti zongorának támaszkodva, homlokát a hűvös fának dőlve.
Hosszú pillanatokig csak a lélegzetük zaja és a város távoli kiáltása hallatszott. A szex és a gyertyaviasz szaga fojtogató volt.
Lassan kitekerte a lábait. A férfi kicsúszott belőle, nedves, kimerült érzés volt. Nem nézett rá. Nem tudott.
Hallotta a selyem susogását, ahogy a nő megigazította a ruháját. Ujjai, amikor az állához értek, meglepően gyengédek voltak. Arcát az övé felé fordították. Arckifejezése megfejthetetlen volt – a diadal, a szánalom és valami veszélyesen közel álló szeretet keveréke.
– Látod? – suttogta, miközben hüvelykujjával letörölte a vért a megharapott ajkáról. – Nem is volt olyan nehéz, ugye?
Elrántotta a fejét.
– A biokémikusok a hálószobában vannak, altatóként, de sértetlenül – mondta, most már teljesen hivatalos hangon, mintha az időjárásra utalna. – Ajándék. A jóhiszeműség gesztusa.
A tetőtéri lakás ajtajához sétált, és csak azért állt meg, hogy felvegyen egy kis bőrtokot, amit a férfi nem vett észre. „A következő lépés a tiéd, Bruce. A játék készen áll. Folytathatod a harcot a szellemeiddel a sikátorokban. Vagy beléphetsz a napfényre, és uralkodhatsz azon, amit megmentesz.” Kinyitotta az ajtót. A folyosó fénye kirajzolta körülötte az árnyékát. „De ne feledd… már nem csak egy városért harcolsz. Egy vérvonalért harcolsz.”
Az ajtó kattanva becsukódott.
Bruce a zongorának dőlve maradt, a denevér szimbólumának metszetei az üvegből figyelték. Szája belsejében vér és a nő íze érződött. Kiürültnek, tisztára kapartnak érezte magát. Az ígéret, amit a nő hordozott, fantomsúlyként lebegett a szobában, nehezebb volt bármilyen páncélnál.
Lent az utcákon egy sziréna vijjogott. Egy szellem hívott egy szellemet. Feltápászkodott, teste már katalogizálta a fájdalmakat, a zúzódásokat, a mély, alapvető törést. A küldetés megmaradt. Az eltűnt tudósok itt voltak. Mozdulnia kellett.
De a Denevér palástja most először olyan volt, mint egy jelmez, amit egy üres házban viselt. És a ház már nem csak az övé volt.