Chapter 2: The Aftermath's Edge
A bénulás gyötrelmes lépésekben múlt el, mintha egy gleccser vágna szét az ereiben. Először egy rángás a kisujjában. Aztán a brutális, bizsergő tűzvihar, ahogy a vér és az idegek működése visszatért a végtagjaiba. A tönkrement bordó bársonyon feküdt, izmai remegtek a traumatikus utórengéstől, és a mennyezeten lévő repedt gipszmedált bámulta. A nő illata, az egyesülésük illata a bőréhez tapadt – egy gúnyos billog.
Mielőtt meglátta volna, hallotta az anyag mozgását. Talia a tágas fürdőszoba ajtajában állt, ami mostanra már csak egy törött márványbarlang volt. Megmosakodott. A haja nedves volt, hátrasimítva. Egyik régi köntösét viselte, fekete selyemköntöst, melyre egy „W” monogram volt írva. Elnyelte az alakját, de ahogy az övét viselte, birtokló volt. Egy kancsó vizet tartott a kezében.
– A hidratáció elengedhetetlen a neurotoxinból való felépüléshez – mondta tényszerű hangon. Töltött egy pohárral, és letette a padlóra az emelvény mellé, jó messze a férfi hatókörétől. Engedmény volt, nem kedvesség.
Egy állati fájdalommal teli nyögéssel Bruce az oldalára fordult. Minden izma tiltakozva visított. Felkönyökölt, majd felült. A szoba megdőlt. A pohárra koncentrált, az egyszerű, megvalósítható feladatra. Elvette, keze kissé remegett, és ivott. A víz hideg volt. Életszerűnek tűnt.
– A vegyület eredetileg Daxamite volt, egy peptidgátlóval finomítva – folytatta, az ajtófélfának támaszkodva, mintha az időjárásról beszélne. – A szándékos motoros funkciókat célozza meg, miközben az autonóm rendszereket és – halvány mosoly – a kognitív tudatosságot teljesen érintetlenül hagyja. Eszköz a kihallgatáshoz. És más dolgokhoz is.
Óvatosan letette a poharat. A megaláztatás hidegebb, mélyebb méreg volt. Edényké, használati tárgyká redukálták. És erőszakosan, önkéntelenül, az ő parancsára jött érte. Ez az igazság foltot ejtett a lelkén.
– Mit akarsz, Talia? – A hangja rekedtes, csikorgó volt.
„Tudod, mit akarok. Mindig is világos voltam. Azt akarom, hogy mellettem legyél. Nem ellenségként. Nem tétovázó szövetségesként. Királyként. Az én királyomként.” Ellökte magát az ajtófélfától, és feléje indult, a selyem suttogott. „A világ egy betegség, Bruce. Apám látomása az egyetlen gyógymód. Te vagy az egyetlen ember, aki elég erős ahhoz, hogy kést forgatjon. Együtt nemcsak uralkodnánk. Megmentenénk.”
„Milliárdok lemészárlásával.”
„A korhadt ágak megmetszésével, hogy a fa élhessen.” Megállt előtte, és lenézett. „Azért ragaszkodsz a törvényeidhez, mert az az egyetlen horgony a saját dühöd viharában. Én egy jobb horgonyt kínálok neked. Célt. Örökséget.”
Aztán felnevetett, rövid, csúnya hangon. – Hagyaték. Azt hiszed, hogy ami itt történt, az örökségről szólt?
– A tekintete megkeményedett. – Ez egy bemutató volt. A saját elméd foglya vagy. Tegnap este kiszabadítottalak. Bármilyen rövid időre is. – Letérdelt, és arcát a férfi arcával egy vonalba hozta. Zöld szemei határtalanok voltak. – Minden nap éreztetni tudom veled ezt a szabadságot. Nem a kontroll elvesztését, hanem annak átruházását. Rám.
Gyorsabban mozgott, mint ahogy a fájdalom megengedte volna. Kinyújtotta a kezét, és átölelte a torkát. Nem szorította, csak tartotta. Egy fenyegetés öltött testet. A lány nem rezzent meg. Csak felvonta a szemöldökét, kihívást jelentve felé.
„Azt hiszed, nem foglak megölni?” – morogta, hangjában teljesen jelen volt a Batman.
– Tudom, hogy nem fogod. A kód. De… – lihegte, miközben a pulzusa a férfi tenyerében lüktetett. – Látni akarod, mi történik ezután.
Úgy engedte el, mintha megégette volna. A lány elmosolyodott, egy győztes mosolyával.
„A toxin anyagcseréje megtörtént. Visszatért az erőd. Jó.” Felállt, és lerázta magáról a köntöst. Az összegyűlt a lábánál. Újra meztelen volt, de ez most más volt. Ez nem csábítás volt. Ez egy bevetés volt. „Harcolj velem!”
Mereven bámult. „Mi?”
„Dühös vagy. Megalázott. Adrenalinnal elárasztva. Szóval harcolj velem. Használd azt a csodálatos testet arra, amihez a legjobban értesz. Üss meg. Győzd le. Állíts meg.”
Ez egy trükk volt. Muszáj volt. De a düh fehér zajként tombolt a koponyájában, elhomályosítva stratégiai elméjét. A fizikai autonómiájának visszaszerzésére, az előző órák hatalmi dinamikájának megfordítására irányuló vágy túl ősi volt ahhoz, hogy tagadja. Talpra ugrott, és csak egy másodpercig imbolygott, mielőtt harci ösztönei megbéklyóztak volna.
Nem ütött meg. Előrelendült, hogy megragadja, leszúrja. A lány füstként áradt belőle. Átcsúszott a karja alatt, könyöke a veséjébe fúródott. Éles, profi ütés volt. A férfi felnyögött, megcsavarodott, elkapta a karját, és megpörgette. A lány a lendületet kihasználva a falnak támaszkodott, és ellökte magát, kiszabadulva a férfi szorításából.
Brutális, néma keringővé változott az omladozó szobában. A lány fantommá vált, csupa elterelés és éles, precíz ütés az idegcsomókra. A férfi faltörő kosként próbálta sarokba szorítani a súlyát és a karjait használva. Egy rúgás egy váza maradványait szilánkokra törte. Végiggurultak a padlón, végtagok kuszaságában. A férfi végül rajta kötött ki, a lány csuklója a feje fölött a fürdőszoba hideg csempéjének szorult.
Mindketten ziháltak. Verejték csillogott a bőrén. Vékony vércsík csorgott le az ajkáról. A férfi bütykei felrepedtek.
– Látod? – lihegte, és a szeme lángolt. – Ez is az intimitás egyik formája. Az egyetlen, amit valaha igazán ismertél.
Aztán elmozdította a csípőjét, és a férfi erekciójának kemény, a nadrágjához feszülő pontjához dörzsölődött. A küzdelem semmit sem csillapított; csak fokozta az állatias intenzitást. A felismerés egy szívás volt.
„Minden porcikád reagál rám” – suttogta rekedt hangon. „A dühöd. A fegyelmed. A farkad. Mind ugyanarra az igazságra mutat. Enyém vagy.”
Nem akarta megcsókolni. Felfalta. Fogak és nyelv csattanása volt, oxigénért folytatott küzdelem. Réz és só íze volt. Elengedte a csuklóját, kezei a nadrágja kapcsát tépték, éppen annyira lenyomva, hogy a lábai a dereka köré fonódtak, sarkai a háta aljába vájtak.
Ezúttal nem volt lassú ereszkedés. Egyetlen brutális, hüvelybe húzódó döféssel beleütközött. A lány felkiáltott, diadalmasan és elégedetten. Feszes volt, hihetetlenül feszes, és még mindig sikamlós az előző találkozásuk után.
– Igen – sziszegte a szájába. – Bassz meg! Dugd belém az erkölcsiséged! Bassz meg a kódod! Bassz meg a bűntudatod! Add ide az egészet!
Engedelmeskedett. Kétségbeesett, büntető ritmussal döfött belé, minden csípőcsapása hiábavaló kísérlet volt, hogy kiűzze a sejtjeiből. A csempe hideg volt a térde alatt, a lány heve maga volt a pokol tüze körülötte. A lány döfés után felelt a férfi döféséről, körmei félholdakat vájtak a vállába. A hangok obszcének voltak – bőrcsapkodás, szakadozott lélegzetük visszhangzott a márványon, a lány fuldokló, torokhangú parancsai.
„Érzed… a hazugságot, amiben élsz… Mindez itt van… bennem… Ez valóságos…”
Vesztes volt. Megint. A tetőpont nem megadásként, hanem katasztrofális rendszerhibaként alakult ki. Az egész világa a súrlódásra, az elviselhetetlen nyomásra, az alatta lévő nőre szűkült, aki egyszerre volt menedék és mélység. Egy megtört nyögéssel érkezett, beleöntötte magát, teste a gyötrelemmel határos, intenzív gyönyörtől vonaglott.
Ráesett, homloka a feje melletti hideg csempének dőlt. Égett a tüdeje. Kimerült volt. Kimerült.
Hirtelen gyengéd kezei végigsimítottak izzadságtól ázott haján. Magában tartotta, nem engedte, hogy visszahúzódjon. Finoman megdöntötte a csípőjét, ügyelve arra, hogy az utolsó cseppig se maradjon benne az izzadság.
Percek teltek el. A város hajnali fénye, gyenge és szürke, kezdett beszűrődni a piszkos ablakokon.
– Egy gyerek – mondta halkan, hangja dúdolta a férfi mellkasát.
Megdermedt.
„Ez a követelésem. Ez a te örökséged. Nem egy szimbólum az árnyékban. Egy örökös. Testedből való test, vér a véredből. Feltámadva egy új hajnal fényében.” Megcsókolta a férfi halántékát. „A fiunk azon a világon fog ülni, amelyet megmentesz.”
Ellökte magát tőle, mintha élő vezetékről botladozott volna hátra. Mereven bámulta, elégedett nyugalmát, a birtokló kezét, amely mélyen a hasán nyugodott. Hatalmas és hátborzongató rémület öntötte el. Megértette a lány tervének teljes értelmét. A bénító hatás, a szex, a harc – mindez csak előjáték volt ehhez. A végső erőszak. Az állandó kötél.
– Nem – lehelte.
– Már megtörtént – mondta, és királyi kecsességgel felült. – Az időzítés pontos volt. A fiziológia optimális. Megadtad nekem, amiért jöttem, Bruce. – Felállt, és lenézett a férfira, aki félig ruhában, összetörve térdelt családi házának romjai között. – Legközelebb, amikor találkozunk, a gyermekedet fogom hordani. És neked döntened kell. A Denevér… vagy a fiad.
Összeszedte a selyemköntöst, felvette, és hátra sem pillantva kiment a szobából. A távoli ajtócsapódás visszhangját hallotta.
A padlón maradt, a hideg átjárta a csontjait. A nő melegének szelleme még mindig ott volt a lábai között. Kiürült testének fantomfájdalma gúnyos emlékeztetőként szolgált. A csendes, poros homályban Bruce Wayne, mióta egy gyöngynyaklánc összetört a bűnözők sikátorában, most először fogalma sem volt, mitévő legyen. A háború most belé költözött.