Chapter 1: The Rooftop Reversal
Eső csapkodott a tetőn, ezernyi apró dob dobolt a fekete fémlapon. Az alattuk lévő utcák neonfénye rózsaszín és zöld, örvénylő foltokkal festette be a nedves kiterjedést. Shiva utolsó embere eszméletlenül csúszott egy pocsolyába, kése csörömpölve hullott az ernyedt ujjak közül.
Batman fölötte állt, a viharból kivágott sziluett, lehelete felhőként úszott a hideg levegőben. Megfordult.
Egyszerűen csak ott volt. Nem megérkezett, egyszerűen csak ott volt. Lady Shiva a tető szélén állt egyensúlyban, a süvítő szél nem érte el, az eső mintha körülvette volna. Sötét, funkcionális harci öltözéket viselt, de úgy nézett ki, mintha második bőre lenne.
– A Denevér – mondta, hangja halk fodrozódásként csengett a viharban. – Jól tereled a gazembereket. Ők bégetnek, te pedig szétszórod őket.
Mozdult, fekete kevlár áradt belőle, és a férfi lendülete célzott volt. Egy próbacsapás volt – egy döfés, hogy felmérje a reakciósebességét. A lány nem blokkolta. Átsuhant a karja alatt, keze pengeként sújtott a bordáira, pontos és sokkoló volt még a páncélon keresztül is. A férfi felnyögött, megpördült, és kinyújtotta a lábát, hogy megragadja a lány lábát.
Már a levegőben volt, csizmája sarka a férfi halántéka felé csapódott. A férfi elkapta a bokáját, az ütés megrázta a karját, és a lendületét kihasználva hátralökte. A lány némán leguggolva ért földet, kissé megcsúszva a nedves kövön, vad mosoly suhant át az ajkán.
Újra összecsaptak. Ez más volt. Az ő harcai geometriát mutattak – szögeket, nyomást, hatékony vektorokat egy kificamodott ízület vagy egy eszméletvesztés felé. Az övé zene volt. Egy szörnyű, gyönyörű ok-okozati zene, amivel már a legelején három ütemmel lemaradt. Egy olyan kombinációt dobott be, amit Batman használt az elit zsoldosok szétszerelésére. A nő hárított, megcsúszott, és a tenyere a rekeszizmához csapódott. Levegő robbant ki az ajkaiból.
Súlyát és erejét használva, kapaszkodva előretört. Átkarolta a lányt, és úgy szorította, hogy bárki más lélegzetét elfojtotta volna. A lány elernyedt, majd folyékonnyá vált, hihetetlen hajlékonysággal tekergőzött. Könyöke egy idegcsomóba ütközött a férfi karja alatt. A férfi szorítása megingott. A sokk ezredmásodpercében a lány keze a magasba lendült, ujjai acélszondákként találták meg az állkapcsa alatti rejtett kioldóreteszelőt.
Pneumatika sziszegésével a motorháztető visszahúzódott.
A hideg eső az arcába csapott, megdöbbentő bensőséges érzés fogadta. A szél akadálytalanul zúgott a fülében. Meztelenül bámult a nő sötét, megfejthetetlen szemeibe.
Nem dicsekedett. Tanulmányozta. Felemelte a térdét, de nem az ágyékába, hanem erősen a torkához nyomta, egy szellőzőtoronyhoz szorítva. A nyomás pontos volt, kontrolláló, nem pedig összenyomó.
– Látod? – suttogta, a szája centikre volt az övétől. A férfi érezte az illatát – jázmin, ózon és vas. – Úgy harcolsz, mint aki fél elveszíteni az önuralmát. Minden mozdulatod úgy van kiszámítva, hogy minimalizálja a kárt. Hogy megfékezze a szörnyeteget.
Nekifeszült a nőnek, de a torkánál lévő térd támaszpontként szolgált, a nő egész teste pedig egy emelőként tartotta őt a helyén. Egyetlen rossz mozdulat, és összecsuklik a légcsöve.
– Kiadni magamból… nem veszteség – suttogta, ajkaival a férfi fülét súrolva. – Hanem precizitás.
Szabad keze lesiklott a férfi páncélozott mellkasán, a szimbólumon át, elhaladva a fegyveröve mellett. A férfi megmerevedett. Ez nem harc volt. Ujjai ügyesen és kutatóan megtalálták a megerősített nadrágja varrásait. A férfi megragadta a csuklóját.
„Ne tedd.”
– Vagy mi? – kérdezte kérdező hangon, miközben tekintete a férfira szegeződött. – Ledobsz a tetőről? Nem fogsz. – A térde még erősebben nyomódott. A férfi köhögött, és egyre szorosabban szorította a csuklóját. A lány meg sem rezzent. – Látni akarod, hogy néz ki igazán az irányítás? Figyeld!
Egy éles, begyakorolt mozdulattal eltépte az anyagot. A hideg levegő és az eső csapta meg fedetlen bőrét. Felnyögött. A keze rajta volt, hideg és biztos, simogatta, amitől erősen, akaratlanul is készenlétbe állt.
– Ez csak egy újabb izom – mormolta, miközben szorítása egyre szorosabb lett, hüvelykujjával durván, parancsolóan körözve. – Egy érzékeny szövet. Látod, hogyan engedelmeskedik? Még te sem tudod megállítani.
Szégyen és sötét, oldódó forróság kavargott a gyomrában. Ő Bruce Wayne volt. Ő Batman. Nem az a fajta lény volt, akit így kezeltek egy esős tetőn. Mégis, a csípője egy pillanatra, árulóan megrándult a nő keze alatt.
Látta. Mosolya olyan volt, mint egy késszúrás. „Tessék.”
Egyetlen gördülékeny mozdulattal elengedte a torkát, megpördítette, és erősen előrelökte egy tetőszerelvény hideg, nedves fém párkányára. A széle a csípőjébe vágott. Mielőtt még feltápászkodhatott volna, a lány rajta termett. Saját ruháit hatékony zizegéssel félrelökte.
Egyetlen, brutális, lefelé csúsztatással vezette be magába.
Felkiáltott, nyers, szűretlen hangon, ami elveszett a szélben. Feszes és dögös volt, egyetlen pusztító mozdulattal markolászta, teljesen beburkolva. Nem volt benne színlelés, nem csábítás. Ez egy igénylés volt.
– Ez az irányítás – morogta a hátába, fogaival a ruháján keresztül vájva a vállát. Kezei a csípőjébe kapaszkodtak, körmei a férfiba mélyedtek. – Mindent felhasznált. Minden érzékszervét. Minden gyengeségét.
Mozdulni kezdett, könyörtelen, büntető ritmust teremtve, ami minden döféssel a fémperemnek lökte a férfit. Egy igazi kecsesség volt, nyers, kecstelen és a maga teljes őszinteségében nagyszerű. Az eső ömlött a hátán, a teste az övéhez csapódott, nedves, obszcén ellenpontjaként a lenti város lármájának.
Sodródva sodródott. A gondosan felállított falak, az éjszakai fegyelem, a megváltoztathatatlan szabályok – mindezt porrá zúzta a támadás. Nem tudott gondolkodni, nem tudott stratégiát kidolgozni. Csak érezni tudott. A körülötte lévő lány perzselő hőjét. A fém csípését. A lenyűgöző, megalázó, tagadhatatlan gyönyör egyre szorosabban tekergett a lényében.
Hallotta, hogy hangokat ad ki magából – morgásokat, fojtott zihálásokat. A nő nem adott ki hangot. A légzése egyenletes, kimért volt, mint egy metronóm a sértésük jeléül.
Ökölbe túrt a férfi eső áztatta hajába, és hátrarántotta a fejét. – Gyere velünk, Batman? – sziszegte. – Akkor gyere. Parancsomra. Ez az irányítás.
Túl sok volt. A rend, a puszta dominancia, az állatias súrlódás. A tekercs elpattant.
Egy fehér izzású hullám söpört végig rajta, heves görcsökkel tépve a testét. Felkiáltott, szaggatottan, kezeivel a síkos fémen kapaszkodva öntötte el magát a lányban, a világ pedig statikus, zuhogó esővé olvadt.
Egy hosszú pillanatig csak a szakadozott lélegzetük hangja és a vihar zúgása hallatszott.
Ott tartotta, míg az utolsó borzongás is elmúlt. Aztán visszahúzódott, ugyanolyan hirtelen, ahogy elhúzta. A hideg levegő, ami betölti a teret, ahol volt, majdnem olyan megdöbbentő volt, mint maga a tett.
Előrebukott, alkarjával a fémen, fejét lehajtotta. Kimerülten. Kiürülten.
Hallotta, ahogy a ruhája rendbe jön, és halkan susog. Kényszerítette magát, hogy megforduljon, és ránézzen.
Lady Shiva nyugodtan állt, és megigazította az álarcot. Ugyanolyan nyugodtnak tűnt, mint amikor megérkezett, csak az arccsontjain lévő halvány pír árult el bármit is. Találkozott a tekintetével, szemében nem melegség vagy kegyetlenség tükröződött, hanem mély, idegen bizonyosság.
„Aki félti a saját állatát, mindig veszít azzal szemben, aki fegyvert csinál belőle” – jelentette ki, mintha az időjárásra utalna.
Megfordult, és a tető túlsó vége felé indult.
– Crane a Burnley kerület alatti csatornában van – mondta hátra sem nézve, hangját szinte elfújta a szél. – Új méreganyaga van. Nem félelmet kelt. Teljes, bénító eufóriát okoz.
Megállt a szakadék szélén, sziluettként rajzolódott ki a város fényében.
„Egy alattomosabb fegyver, nem gondolod? Hogy az embereket ne érdekelje, hogy haldokolnak.”
Aztán eltűnt, elnyelte a sötétség és az eső.
Batman egyedül maradt a tetőn. A neonfények folytatták néma, rikító táncukat a pocsolyákon. Lassan, fájdalmasan felült. A világ másnak tűnt. Élesebbnek, hidegebbnek és valahogy kevésbé szilárdnak. Visszahúzta a behúzott motorháztetőt a feje fölé, a rendszerek életre keltek, a HUD ismerős adatokat festett a lencse belsejére.
De a ruhában belül a férfi megváltozott. Jázmin és vas illata áradt belőle. A testében érzett mély, fájdalmas lüktetés egy új emlékként vésődött a húsába.
A Burnley negyed sötét ködére nézett. Egy új méreg. Bénító eufória.
Lekapaszkodott a tetőről, és belelendült a könnyeivel küszködő éjszakába, a szél most úgy érződött, mintha simogatná a lázas bőrt. A küldetés megmaradt. De a vadászt megjelölték.