Chapter 3: Clockwork Submission
Az eső finom, jeges köddé változott, amely lepelként tapadt a köpenyre. Áthaladt rajta, az éjszaka mélyebb foltja a háztetőknek dőlt, a lány ízének emléke fantomfoltként terjengett a nyelvén. Az Óratorony volt Gordon legújabb biztonsági vakfoltja, ősi szerkezeteit a jövő hónapra tervezték lebontani. Madárijesztő a szimbolikus helyszíneket kedvelte; egy lebontott, rendezett idő temploma illett egy profilhoz.
Elsütötte a csáklyát. A zsinór csilingelt, a karma beleharapott az omladozó kőbe, és a fickó kilendült a sikátor feletti ürességbe.
A becsapódás nem oldalról, hanem felülről érkezett. Egy sziluett zuhant le a magasabb toronyból, lábbal előre, és egy dugattyú pontosságával csapódott a hátába. A bilincs meglazult. Együtt egy fekete, feketén összeütköző, hömpölygő masszává váltak, amely átívelt az óra óriási, ólomüveg számlapján.
Üveg robbant befelé, katedrálisszerű, színpompás robajjal. Kristályos tőrök viharában zuhantak a vasrácsos kifutóra. Bruce páncélja elnyelte a legrosszabbat, de ezernyi tűhegyű ütés érte a vállát. Mielőtt lélegzetet vehetett volna, egy kéz a köpenye kapcsaiba csapódott, és botladozva futásba rántotta. A lány a férfi lendületét kihasználva teljes testével átdobta egy alacsony boltíven, a torony szívébe.
Poros deszkákon csúszott át, majd egy gigantikus, egymásba kapcsolódó fogaskerék-szerelvény talapzatának ütközött. A levegő mély, mechanikus szívveréssel lüktetett. Fent egy kolosszális inga lengett, körülötte pedig gőzgép méretű fogaskerekek forogtak jeges, csikorgó szándékkal.
Sziluettje kirajzolódott a boltívben, hajában szentséges kék és vérvörös üvegszilánkok csillogtak, mint morbid ékszerek.
– Kiszámítható vagy – mondta, hangja áttörte a gépek ritmikus nyögését. – Látod a szimbólumot. Nem látod a mellette lévő jobb nézőpontot.
Talpra ugrott, de a nő már rajta termett. Az ütései nem a megbénításra, hanem a terelésre szolgáltak. Egy pontos rúgás a térdének belső oldalára megbénította az egyensúlyát. Egy éles ütés a vállában lévő idegcsomóra egy pillanatra elzsibbasztotta a bal karját. Kivédte a torkát célzó ütést, de az ereje még egy lépést hátráltatni kényszerült, gerince a központi hajtómű hideg, zsíros oldalához csapódott.
Kihasználta az előnyét, és hihetetlenül gyorsan leküzdötte a távolságot. Az egyik keze a feje mögé nyúlt, megragadva a csuklyát. A másikkal ököllel a hasába vágott, közvetlenül a bordái alatt. A férfi döbbenten felnyögött a levegőben. A lány a férfi előrehajlásával rántotta le, majd megcsavarta, míg végül térdre nem rogyott előtte, a monumentális fogaskerekek pedig közvetlenül a feje mellett forogtak.
– Ideje megtanulni a helyed – sziszegte, a szavak a torony lüktetésével vibráltak.
Szabad kezével a nadrágja kapcsához kapott. Semmi ceremónia, semmi csábítás. Csak könyörtelen hatékonyság. Az anyag végigsöpört a lábán. Kilépett belőle, egyik lábát a férfi feje melletti korlátra helyezve, hogy egyensúlyozzon. A teste forrósága végigáradt a férfi megviselt arcán.
– Emlékszel a leckére? – mondta, kérdés nélkül. Ujjai ismét belegabalyodtak a férfi hajába, a birtoklás követelésének immár ismerős horgonyaként. – Alkalmazd!
Előrehúzta az arcát.
Az első érintés egy billog volt. A durva haj, az alatta lévő duzzadt, sikamlós hús, ugyanaz a lenyűgöző, pézsmaédes illat, ami napok óta kísértette – elárasztotta érzékeit, rövidre zárva a magasabb rendű gondolatokat. A torony mechanikus mennydörgése tompa robajlássá halványult. Csak a lezárt ajkaihoz nyomó hőség és a hajába markolt vasmarok létezett.
– Nyisd ki! – parancsolta, és a hangja ugyanolyan csengésű volt, mint a fogaskerekek csikorgása.
A férfi állkapcsa kinyílt. A lány nem várt, egyetlen, győzedelmes lökéssel a férfi szájára csúsztatta magát. Egy halk, torokhangon csengő hang szökött ki a torkán. A férfi ismét eszköz volt, egy számára használt hangszer, de a kontextus megváltozott. Ez nem az elfeledett raktár volt; ez Gotham lüktető szíve volt, a rend emlékműve, és a lány ezt, valamint őt is beszennyezte egy pusztító, ősi káosszal.
Brutális ritmust teremtett, csípőjének minden egyes ringatása az óriási inga lefelé irányuló lengéséhez igazodott, mintha az egész torony lenne az élvezet motorja. A mellette lévő fogaskerék fémes sikoly kíséretében egy hüvelyknyit előre súrlódott, és a lány még erősebben lovagolt az arcán. Orra nekipréselte magát, szája kitágult, nyelve ösztönösen dolgozott, hogy eligazodjon a nehéz terepen. Érezte minden redőt, minden domborulatot, izzadságának csípősségét, ahogy keveredett mélyebb lényével.
– Ennyi – morogta, miközben a nyugalma nyers, fiziológiai visszajelzéssé tört szét. – Nincs stratégia. Nincs terv. Csak az a… kibaszott száj.
Combjai remegni kezdtek, a férfi fejének oldalához szorítva. A hajába simító kéz satuként állt mozdulatlanul, miközben a lány összpontosított, végső intenzitással simogatta az arcát. Lélegzetvételei rövidek, élesek lettek. A gépezet túl hangosnak tűnt, a torony az inga minden egyes rezdülésekor remegett.
Egy hirtelen, elfojtott kiáltással, ami inkább vicsorgás volt, mint könyörgés, megdermedt. Egész teste megmerevedett, mint egy feszes íjhúr. A férfi érezte a nyelve körüli erőszakos, remegő szorítást, a nedves hő áradatát, ahogy a belső izmai gyors, könyörtelen görcsbe rándulnak. A férfi hajába markolt szorítás volt az egyetlen dolog, ami talpon tartotta, miközben a térdei felengedtek.
Hosszú másodpercekig csak a kapkodó, ziháló lélegzete és az óraszerkezet örökös kattogása hallatszott.
Lassan enyhült a szorítása. Lecsúszott róla, teste nedves nyomot hagyott az állán és a csuklyája elején. Hátradőlt a vaskorlátnak, mellkasa emelkedett és süllyedt, bőrén izzadságcseppek csillogtak a törött óra számlapján átszűrődő halvány fényben. Lenézett rá, arcán tiszta, analitikus mérlegelés tükröződött.
Térden maradt, zihálva az orrán keresztül, a nő uralmának ízét visszavonhatatlanul érezte a szájában.
– Jó – mondta, a szó jellegtelen, tanulságos volt. – A technikád még mindig szar. De az ellenállás elmúlt. Elfogadtad az eszközt.
Lehajolt, magához vette a ruháit, és ugyanazzal a távolságtartó precizitással öltözött fel. Bruce lassan feltolta magát, teste sajgott a küzdelemtől és a kényszerű behódolástól. A megaláztatás hideg kőként szúrta a gyomrát, de mellette, ellentmondásosan, a tisztaság egy éles szilánkja is ott volt. Ebben a teljes alávetettségben elméjének egy része felszabadult, hogy megfigyelhessen.
– A drog – mondta rekedtes hangon. – Egy pillantás. Nem árulod. Tanulmányozod.
Elmosolyodott, miközben becsatolta a nadrágját. „Crane mindig is költő volt. A félelem… nyilvánvaló. De a boldogság? Gyönyör? A tiszta, tökéletes érzés pillanata közvetlenül a halál előtt…” Közelebb lépett, tekintete a férfi csuklyájának lencséjébe fúródott. „Ez a végső harci állapot. Nincs habozás. Nincs megbánás. Csak a tökéletes, végső megkönnyebbülés. A holttestek számlálásával rövidebb utat teremtett a nirvánába.”
– És a holttestek a hullaházban?
„Kudarcok. A képletében lévő szennyeződések katasztrofális vérzést okoznak. Agyi eufóriát, miközben a test ezernyi apró könnycsepptől vérzik.” A lány már centikre volt tőle. „Tisztább tételeket kap. Az utolsó három áldozat tiszta vérrel, mosolyogva halt meg. Már majdnem ott van.”
„Miért mondd el nekem?”
– Mert megállítod – mondta, mintha egy gyereknek magyarázna alapvető számtant. – A végeredménye… unalmas lenne. Egy világ, amely boldogan rágja a saját nyelvét. Semmi kihívás. Semmi konfliktus. – Tekintete végigpásztázta, elidőzve a megviselt, foltos páncélján. – Jobban szeretem a nyers kihívásokat.
Megfordult, és egy létra felé indult, amely a torony sötétebb magaslataiba vezetett fel.
„A következő adagot ma este fejezik be. Déli kompkikötő. Crane szerint a tengeri levegő segít a lepárlásban.” Mászni kezdett, hangja elhalt. „Embereket fogadott fel. Fel vannak fegyverezve. Boldogan meghalnak egy pillantásért.”
Eltűnt a fenti árnyak között.
Bruce a csikorgó fogaskerekek között állt, a lány íze és figyelmeztetéseinek visszhangja keveredett a szájában. A küldetés világos volt, az előre vezető út megvilágított. De maga az ösvény másnak érződött a talpa alatt, örökre megváltozottnak, mintha a köveket is kivájta volna egy kerék szüntelen, csikorgó forgása, amit a lány mozgásba lendített. Megérintette a kommunikációs eszközét.
„Gordon. Déli kompkikötő. Most.”
A betört ablak felé indult, az éjszaka hívogatta. De most először úgy érezte, mintha a sötétséget magában hordozná, nehéz, meleg és megfejthetetlen.