Chapter 4: Violated Sanctuary
A Denevérbarlang örökös zümmögése hazugság volt. Rendezett, kiszámítható rendszerek hangja volt – víz a sziklán, hűlő szerverbankok, a főgenerátor szubszonikus zúgása. Bruce a központi konzol előtt állt, három különálló képernyő fénye festette meztelen felsőtestét változó kék és zöld árnyalatokban. Crane kémiai képletei görgettek a dokk szállítási jegyzékei mellett, kereszthivatkozásokkal a hőtérképekkel. A logika tiszta volt. A stratégia formálódott. De az adatok csak zaj voltak, amik küzdöttek, hogy elnyomjanak egy makacsabb jelet: a lány fantomízét, és a szeizmikus felismerést, hogy ugyanolyan könnyedén olvasta a térképen a gondolatait, mint a városát.
Nem hallotta. Ez volt az első igazság, amit le kellett nyelnie.
Az egyik pillanatban még egy kémiai prekurzor útját követte Blüdhavenből, a következőben pedig egy edzett acélhoz hasonló alkar fonódott a torkára hátulról, és a gégefőjét a saját gerincéhez szorította. A nő másik keze a jobb csuklójára szorított, pontos, fájdalmas nyomatékkal befelé hajlítva, használhatatlanná téve a kezét. A férfi felnyögött, egy szaggatott, hangtalan szívás volt, és a könyökét hátranyomta. A nő egy halk kifújt levegővel a rekeszizmához szorította, de nem engedett. A nő lába kígyózott az öve körül, egy gonosz horogként, amely elvesztette az egyensúlyát. Hátracsapódtak a konzolnak, a billentyűzet és az egér csörömpölve a kőpadlóra hullott.
Egy penge hideg, éles csókja nyomódott a torkolatának. Megdermedt, izmai megfeszültek, ahogy elemzi a nyomást. Egy szike. Sebészeti acél a saját orvosi rekeszéből.
– A határod érzelem – suttogta a hangja, hűvösen, mint a barlang levegője, közvetlenül a füle mellett. – Algoritmusok a lépések zajához, nyomólapok a súlyhoz. Soha nem gondoltál volna arra, hogy valaki úgy tud mozogni, mint a szívverések közötti csend.
Mozdulatlanul maradt, erőltetetten lassította a légzését, miközben felmérte a helyzetet. A fő számítógéphelyiség fényszigetként világított a hatalmas sötétségben. A T-Rex és az óriási pénzérme hatalmas árnyékokként derengett keleten. A fegyvertárba és a garázsba vezető ösvények szabadok voltak, de a nő közéjük és mindkettőjük közé helyezkedett.
– Elemezni akarsz? – gúnyolódott, lehelete forró volt a férfi nyakán. A szike meg sem rezzent. – Hogy a „fenyegetés” kategóriába sorolj, és összehasonlítsd a módszereimet? Végezzünk el egy közvetlenebb kísérletet.
Csípője előrenyomult, és erősebben a konzol széléhez szorította. Még a megerősített, háromszoros szövésű denevérruha nadrágján keresztül is érezte a lány nyirkos, sokkoló hőjét. A lány lassan, megfontoltan hozzápréselte magát, és a férfi érezte, ahogy saját áruló teste reagál, vére önkéntelen, szégyenteljes izgalomhullámként ömlik ki belőle. Péniszének kemény vonala az anyagnak feszült, ahogy a lány nekifeszült neki.
– Érzem – mondta, hangjában klinikai érdeklődéssel. – Az autonóm árulás. A test igazsága az elme hazugságával szemben.
Hirtelen, vad mozdulattal elengedte a csuklóját, és kirántotta a szikét a torkából. Mielőtt a férfi megpördülhetett volna, szabad kezével a nadrágja kapcsát kapargatta. A bonyolult övek és panelek rejtélyesek voltak, de ujjai könyörtelenek és ösztönösek voltak. Megtalálta a főkapcsot, és feltépte. A cipzár csikorgott.
A barlang hideg levegője megcsapta fedetlen bőrét. Aztán a lány keze ránehezedett, nem meghívásként, hanem igényként, ujjai birtokló vágyat keltve megkeményedett teste körül, amitől a férfi élesen felsóhajtott. Egyszer, kétszer megsimogatta, durván, de hatékonyan megigazítva.
– Majd meglátjuk, hogy bírják a nyomozói képességeid – sziszegte –, amikor nyersen lovagolok rajtad.
Egyetlen gördülékeny mozdulattal elengedte, ujjait egyszerű fekete leggingsének és alsóneműjének övébe akasztotta, és letolta a combjáig. Nem is fárasztotta magát azzal, hogy levegye őket. Felhúzta magát a konzolra, amitől egy monitor pörgött el, a kábele pedig megfeszült. Aztán a csípőjénél fogva magához húzta, lábaival a dereka köré fonódott, sarkával a háta aljába csúszott.
Nem volt szünet, nem kellett alkalmazkodni. A bejáratához vezette, amely sikamlósan és perzselően forró volt, majd egyetlen, pusztító zuhanással zuhant rá.
– A francba! – morogta, a szó kiszakadt belőle. A szorító, elnyelő hőség totális volt. Egy fordított invázió volt, és rövidre zárta az agyában zajló minden taktikai folyamatot. A lány hihetetlenül mély volt, egyetlen brutális, üdvözlő csapással elragadta minden négyzetcentiméterét.
Hátravetette a fejét, egy zsinór állt ki a nyakából. „Tessék” – suttogta, a tiszta, elégedett felfedezés szavaival.
Aztán mozdult. Ez nem az óratorony ritmikus, őrlő utazása volt. Ez egy büntető, atlétikus utazás volt. Lábai és a konzol erejét kihasználva hajtotta fel és le magát a férfi tengelyén, minden egyes ereszkedés egy heves, követelőző csattanás volt, ami torokhangot csalt elő a férfi mellkasából. Összeillésük nedves, mocskos hangja visszhangzott a barlang falairól, mint egy privát, obszcén ütés a barlang zümmögése alatt.
Nyitva tartotta a szemét, a férfi szemébe szegeződött, figyelte, ahogy kibontakozik. Arckifejezése intenzív, összpontosított tanulmányozást tükrözött. Olvasta állkapcsának minden egyes rándulását, pupilláinak minden kitágulását, minden elakadt sikítását, miközben könyörtelen, analitikus pontossággal kefélte.
– Itt bújkálsz – lihegte, megtörve a ritmust. – A játékaiddal és az emlékeiddel. Azt hiszed, ez az irányítás? – Különösen erősen csapódott le, mire a férfi felnyögött. – Ez egy sírbolt. Már így is halott vagy itt bent. Csak éreztetetem veled.
Szavai olyan mélyre hasítottak, mint egy penge, összeolvadva a mindent elsöprő fizikai érzéssel. A szike még mindig a kezében volt, lazán a férfi hátán pihent, állandó fémes ígéretként. Teljesen belé burkolózva, teljesen sebezhetően, a kettősség bénító és elektromos volt. Kezei, amelyek a konzolra támasztva voltak, végre megmozdultak. Megragadták a combját, ujjakkal a sűrű, erőteljes izomba vájtak. Nem azért, hogy megállítsák. Azért, hogy lehorgonyozzon a viharban.
Látta. Egy halvány mosoly, kegyetlen és mindentudó. „Jó. Hagyd abba a gondolkodást. Csak érezz.” Előrehajolt, száját a férfi füléhez emelte, lépései meg sem lassultak. „Gyerünk, Batman. Mutasd meg, mi van a páncél alatt. Mutasd meg a nyers, kibaszott állatot.”
Őrült tempóban, brutálisan, hajtóan szaporán járt. A konzol tiltakozva nyikorgott. Belső izmai megfeszültek körülötte, mint egy bársony satu, és egy halk, folyamatos nyögés vibrált a torkában. Érezte a szagát – izzadságot, szexet, azt a halvány, vad illatot, ami tisztán az övé volt. A toronyból áradt illat, amely most mindent elsöprő volt, elnyomva a steril barlang levegőjét.
Vesztes volt. A gyomrában feszülő nyomás kritikus rendszerösszeomlást jelzett, egy megtörni készülő hullámot. Fegyelme, önuralmának képessége feloldódott a tiszta érzések savjában. Csupán egy test volt, amelyet használtak, teszteltek, megismertek.
– Ennyi! – kántálta, miközben a lélegzete is élesen tört elő. – Engedd el. Add ide!
Egy utolsó, perzselő hullámmal lecsapott a hullám. Nyers, szakadozott sikoly tört fel belőle, ahogy közeledett, mélyen lüktetve a lányban, látása a szélein elhomályosult. Csak a combjaiba szorított szorítása tartotta talpon.
Végiglovagolt rajta, minden utolsó görcsöt kifejve, saját mozdulatai is egyre szaggatottabbak lettek, mígnem egy éles, remegő kiáltással követte. Teste átölelte, belső falai hevesen remegtek. Előrerogyott, homloka a vállának sújtott, lehelete égetően égette a bőrét.
Hosszú pillanatokig csak a szakadozott lélegzésük hangja és a víz egyenletes csöpögése hallatszott a sötétben.
Lassan kitekerte a lábát. Lecsúszott róla és a konzolról, gyors, személytelen mozdulatokkal húzva vissza a ruháit a helyére. A férfi felhúzta a ruhája cipzárját, kezei bizonytalanok voltak, kiürültnek és védtelennek érezte magát a rideg fények alatt.
Felvette a szikét a billentyűzetről, a magasba tartotta, és megvizsgálta a tiszta élét. Aztán lazán a sötétbe dobta. Halk, fémes csörrenéssel landolt a kövön.
– A szer neve ’Euphoros’ – mondta nyugodt hangon, mintha egy kísérlet utáni eligazítást tartana. – Crane utolsó adagja elkészült. Nem szállítja. Fegyverré alakítja a diszpergáló egységet. Gotham talajvizének forrásánál fogja szabadon engedni. Egy városszerte boldog öngyilkosság.
Megfordult, hogy távozzon, majd megállt, és visszanézett rá. A férfi meglátta saját tükörképét – kócos, kompromittálódott arccal – a közelben heverő csuklyája sötét lencséiben.
– Abban a pillanatban abbahagytad a gondolkodást – mondta. – Három másodpercig tökéletes voltál. Aztán újra felépítetted a falakat. – Majdnem szomorúan rázta a fejét. – A barlangod egy remekmű, Bruce. De a menedék csak egy kalitka, amit te magad díszítettél fel.
Elolvadt az árnyékban a főalagút közelében, és ugyanolyan nesztelenül tűnt el, mint ahogy érkezett.
Bruce ott állt, nehézkesen a romos konzolra támaszkodva, a lány hőjének szelleme még mindig rajta, benne volt. A képernyőkön látható adatok változatlanok maradtak. A terv világos volt. Állítsd meg Crane-t a dokkoknál. De most két küldetés volt: egy Gothamnek, és egy a barlangban lévő összetört férfinak, aki éppen most tudta meg, hogy legerősebb erődítményének mindig is volt nyitva az ajtaja.