Chapter 2: The Witch and the Bat
A raktár levegőjében rozsda, patkányürülék és valami új édes, kémiai szaga terjengett. Bruce a szállítókonténerek kanyonjában haladt, lencséi spektrális szűrőkön cikáztak. Egy foszforeszkáló por nyomai beteges zölden izzottak a nedves betonon.
Letérdelt, egy fekete alakként rajzolódott ki a szürkeség előtt, és egy mintát kapart egy forenzikus fiolába. Az elméje azonban megosztott képernyő volt. Az egyik rész adatokat dolgozott fel: részecskeméret, valószínűsíthető diszperziós módszer. A másik a hátához simuló, eső csapta fém csúszós érzését játssza le, egy test brutális követelését, ahogy elveszi, amit akar. Még mindig érezte a nő illatát – ahogy a jázmin átvágja Gotham bomlását – a saját bőrén, függetlenül attól, hogy mennyire alaposan megmosta magát.
Egy árnyék vált le egy magasabban lévő tartályról, és hangtalanul zuhant alá.
Az ütés kiszorította a levegőt a tüdejéből. A nő nem találta el; ő maga vált fegyverré, teste egy rakétává, amely oldalról egy konténer hullámlemez falába csapta. A fém úgy dübörgött, mint egy gong. Mielőtt megtehette volna, egy alkar vágódott a torkán, és leszorította. A csuklya páncélja védte a légcsövét, de a nyomás hatalmas volt.
– Lassú vagy – Shiva hangja egy leheletnyi volt a hallókészülékén. – Elterelődik a figyelmed.
Felütötte az egyik térdét. A lány megcsavarodott, megfogta a combját, és a férfi lendületét kihasználva lökte le. A férfi térdre ütött, a kavics átvágta a kevlárt. A lány ujjai hirtelen beleakadtak a csuklyája tövében lévő rövid szőrbe, fájdalmas szögben hátrarántva a fejét. Maszkjának lila lencséi szenvtelenül néztek rá.
Lehajolt, orra majdnem érintette azt a helyet, ahol a férfi állkapcsa találkozott a ruha nyakával. Mélyet, teátrálisan lélegzett. Halk, helyeslő zümmögés rezgett a torkában.
– Még mindig olyan szagod van, mint nekem, kis denevér. – A másik keze a férfi vállára tévedt, körmei súrolták. – Lássuk, tudsz-e Crane mérgére koncentrálni, miközben én a nyelveden lovagolok.
A parancs annyira obszcénul laza volt, hogy egy kritikus pillanatra megdermedt tőle. Nem erőszakkal való fenyegetés volt, hanem ténymegállapítás, a tetőn felállított hierarchia újbóli megerősítése. Agya fehér izzásban forgott – felháborodás, szégyen és sötét, nem kívánt szorítás áradt belőle a gyomrában.
Nem várta meg az engedelmességet. A hajába túrt kéz lefogta, miközben átlépett a térdelő alakon, egyik lábát a feje két oldalán téve. Szabad kezével lerántotta a funkcionális taktikai nadrágot és az alatta lévő egyszerűbb anyagot. Meghitt, pézsmás, meleg illata betöltötte a teret előtte. Ez nem meghívás volt; ez egy elfoglaltság.
– Nyisd ki! – morogta, és ujjai megfeszültek, kihúzva a férfi fejbőrét, miközben a szállítókonténerből áradó rozsda szaga másodlagossá vált, elnyomva a nő sós és forró szagát. A férfi összezárt állkapcssal, nyakában izmok feszültek.
– Makacs. – Áthelyezte a súlyát, combjai keretezték a férfi sisakját. Aztán egyszerűen leült, és a csuklya lezárt szájához dörzsölte magát. A határozott, forró nyomás egy csók groteszk paródiája volt. – Ez a csuklya rugalmasabb, mint te. Ez egy tervezési hiba.
A kemény páncélnak dőlt, halk, nedves hang szűrődött ki a találkozás felől. Bruce összeszorította a szemét a lencsék mögött. Képes volt dobni, megfordítani az irányt. Lefuttatta a számításokat. Könyök a combartériába. Fejjel ütés a gerincre. Minden mozdulat azzal végződött, hogy az ujjai kitéptek egy maréknyi haját, és Bruce ráesett, mintha egy újabb vereség lett volna.
Mozdulatai határozottabbá váltak, a saját súrlódási pontját kereste a merev anyagon. Egy rövid, rekedtes sóhaj hagyta el a száját. „Még így is… eszköz vagy. Egy tárgy.”
A szavak megtették azt, amire a fizikai erő nem volt képes. Felszakítottak benne valamit – egy tiszta, irányítatlan düh hólyagját. Egy vicsorgó, szótlan hang szakadt fel a torkából, és cselekedett. Nem azért, hogy elmeneküljön, hanem hogy beteljesítse vágyát.
Kesztyűs kezei a levegőbe lendültek, és olyan erősen szorították a csípőjét, hogy érezte az izom alatti csontot. Előrerántotta a motorháztetőről, és mielőtt a lány visszanyerhette volna az egyensúlyát, felfelé ugrott, szája megtalálta a lányt.
Nem csókolt. Falt. Dühös, esetlen intenzitással nyalogatta, minden technikát feladva. Az íze elsöprő volt, mélységesen állatias. Hallotta a zihálását, éleset és őszintet, az első váratlan hangot, amit ki tudott csalni belőle. Ujjai görcsösen belemélyedtek a hajába, most nem irányítva, hanem markolászva.
– Igen – sziszegte feszülten. – Végre. Hagyd abba a gondolkodást. Csak használd azt a szádat.
Mozdulni kezdett, könyörtelen, őrlő ritmussal lovagolta az arcát. Ugyanazzal a célzott brutalitással kefélte a száját, amit a harcban is alkalmazott. A férfi kitartott, világa egyre szűkült a hőség, az íz, a csípőjén érzett büntető szorítás, a felülről érkező nyers hangok között. A raktár, Crane, Gotham – mindez feloldódott ebben a sötét, nedves küzdelemben. Nem győzött. Részt vett. És ebben a részvételben, egy aljas, fizikai cselekedet teljes elmerülésében egyfajta rémisztő felszabadulás volt.
Teljes mértékben uralta magát, még a megadás pillanatában is. Ő diktálta a tempót, a szöget, a nyomást. Combjai megfeszültek, és a férfi fejének oldalához szorították magukat. Rövid, szaggatott lélegzetek sorozata csapott meg a levegőben, majd egy elfojtott sikoly hallatszott, ahogy csípője akadozva, erősen nekifeszült a férfinak. A férfi érezte a lány erőszakos szorítását a nyelve körül, a forró lüktetést, ahogy elengedte, a szája körül. A lány remegve állt ott három hosszú másodpercig, átküzdve magát az utórengéseken.
Aztán egy lassú, megfontolt kilégzéssel ellökte magát tőle. Felállt, mozdulatai a szokásosnál kissé kevésbé gördülékenyek voltak, és visszahúzta a ruháit a helyére. Bruce térden állva maradt, lehajtott fejjel, zihálva, a szája és az álla sikamlós volt.
Lenézett rá, miközben megigazította a kesztyűjét. „Jobb. Megtaláltad a vihar szemét. A káoszt a közepén.” Lehajolt, és egy megdöbbentő, szinte gyengéd mozdulattal a hüvelykujjával letörölte a nedvességet a férfi álláról. „Most tedd fel.”
A néhány méterre lévő zöld foszforeszkáló por felé biccentett. „Crane méreganyagát nem lehet belélegezni. Felszívódik. Bőrrel érintkezik. Nem félelemkeltő gázt készít. Boldogságmérget. Boldogságtól vérzik el tőle az ember.”
Megfordult, hogy távozzon, majd megállt. „A minta tiszta. A hígított változat már az utcákon van. „Glimpse”-nek hívják. Mondd meg Gordonnak, hogy nézzen utána a hullaházban mosolygó, tűszúrásokkal tarkított holttesteknek.”
Visszaolvadt a magasabb árnyékokba.
Bruce lassan feltápászkodott. Teste idegennek érződött, maradék adrenalintól és mély, nyugtalanító megaláztatástól lüktetve, ami valami mássá, valami nehézzé és hasznossá kovácsolódott. A nő íze nyomot hagyott az érzékein. Visszasétált a zöld porhoz, magához vette az üvegcséjét, és rádión jelentette a hírt, rekedt, de határozott hangon.
Miközben a betört tetőablakhoz kapaszkodott, a hideg éjszakai levegő semmit sem tett a megtisztításáért. Magában cipelte a raktárat – a rozsdát, a méreganyagokat és a térden állva tanult kitörölhetetlen, büntető leckét. A küldetés haladt előre. De a gothami éjszakában mélyen, visszavonhatatlanul szennyezettnek érezte magát.