Chapter 1: The Hunter Becomes the Prey
A Denevérbarlangban mindig hideg volt a levegő, de ma este úgy érezte, mintha a hideg a csontjaiig ázna. Bruce a monitorok sorát bámulta, a kék fény végigsöpört a konzolon pihenő bütykein. A képernyőn egy alak mozgott olyan kecsességgel, ami kevésbé hasonlított táncra, és inkább egy valós időben megoldott erőszaktételre.
– Négy napja van itt – hallatszott Alfred hangja mögötte, halkan, de hallhatóan a barlangszerű térben. – A biztonságiak az Iceberg Lounge-ból, a Trigate híd alatti harcosklubból és a kínai negyedben lévő dodzsóból is táplálkoznak. Nem bujkál. Auditál.
Shiva úrhölgy. Már maga a név is a véglegesség suttogása volt bizonyos körökben. Sandra Woosan. A világ leghalálosabb emberi fegyvere. Nem az időjárás miatt volt Gothamben.
A felvétel némán pergett végig. Az Iceberg Lounge-ban elfogadta a Penguin három legjobb végrehajtójának kihívását. Nem verekedés volt. Ez boncolás volt. A főszereplő saját súlyát használta fel arra, hogy szétzúzza a térdét, csuklójának egy csavarása pedig társa szúrását nyelőcsőrepedéshez változtatta. A harmadik megpróbált elfutni. Elhajított egy steakkést. Nem a dobás volt lenyűgöző, hanem a számítás. A penge a nadrágja ujját a tölgyfa padlóhoz szegezte, egyetlen csepp vér sem folyt ki. Egy üzenet. Én döntök, mikor mész el.
– A mintái? – kérdezte Bruce halk, morajló hangon.
„Senki. Harcol, eszik, alszik. Minden este más helyet látogat meg. Vár.”
„Miért?”
„Hogy észrevegye, uram. Teljesen nyilvánvaló.”
Bruce ráközelített egy kimerevített képre. Arca éles síkokat és fókuszált megvetést tükrözött, sötét szemei elnyelték a körülöttük lévő fényt. Elesett ellenfelét vizsgálta, nem szánalommal, hanem egy matematikus szenvtelen érdeklődésével, aki hibát keres a bizonyításban. Valami összeszorult a gyomrában. Nem félelem volt. Szorosabb, forróbb volt. Egy régi, szunnyadó áramkör pislákolt életre.
Éveket töltött azzal, hogy ezt a várost a félelem labirintusává építette, melynek középpontjában ő maga volt a ragadozó. Ő volt az, ami az árnyékban mozgott. Most egy másik árnyék lépett be az útvesztőjébe, és megfordult, kivillantva a fogait felé. Az izgalom savként és adrenalinként folyt az ereiben.
Az ötödik éjszakán talált rá az elhagyatott vágóhídon, a Húscsomagoló Negyedben. Az öreg vér és a rozsda sűrű parfümjeként terjengett a párás levegőben. A földszint közepén állt, egy betört tetőablak alatt, amelyen keresztül ködös holdfény hasított be a sötétségbe. Egyszerű, sötét edzőruhát viselt.
– Lassabb vagy, mint vártam – mondta. Hangja sima volt, akcentusmentes, és tökéletesen érthető volt az üres térben.
„A figyelmemet akartad. Meg is kaptad.”
„A figyelem gyerekjáték. Koncentrálni akarok.” Teljesen az árnyék felé fordult, ahol a férfi állt. „Azt mondják, te vagy a legjobb, akit ez a rothadt város kitermelt. Én a helyi állatvilágot… lehangolónak találom. Bizonyítsd be, hogy nem vagy az.”
Nem válaszolt szavakkal. Áramlott a sötétségből, köpenye egy pillanatra lebegett, mielőtt magához csattantotta volna. Az első ütésváltás szaggatott ritmusban, tesztelő ütések között zajlott – egy döfés a nőtől elhárult, egy mély rúgás a férfitól, amit egy centiméterrel kikerült. Alkarjuk találkozása rázta meg a vállát. A nő gyorsabb volt, mint ahogy a felvétel sugallta.
Szétváltak, köröztek.
„Úgy harcolsz, mint egy gép” – jegyezte meg. „Csupa hatékonyság. Semmi öröm.”
„Ez nem örömből van.”
– Minden az – sziszegte, és ismét rátámadt.
Ezúttal nem próbatétel volt. Egy özönvízszerű ütés. Öklei dugattyúkként, könyökei és térdei pengékként csapódtak be. A férfi blokkolt, kanyargott, visszavágott. Egy ütés suhant el a védelme mellett, a bordáinak csapódva. A fájdalom éles és tisztító volt. Olyan tenyérrel csapott a szegycsontjára, ami egy normális szívet megállított volna. A lány felnyögött, elnyelte a fájdalmat, és a lendületet kihasználva egy rúgásba pördült, ami elől a férfi alig húzódott el. A férfi érezte, ahogy a szél belehasít a hajába.
Harcolt már orgyilkosokkal, szörnyekkel, istenekkel. Ez más volt. Ez egy beszélgetés volt a tiszta, erőszakos szándék nyelvén. Minden blokk egy kérdés volt, minden ütés egy válasz. És a nő ékesszóló volt. Verejték csípte a szemét. Lélegzete égetni kezdett a tüdejében. A nő lélegzete ritmikus, kontrollált volt. Rémisztő intimitás nőtt a mozgó testük közötti térben. Illata – szantálfa és tiszta verejték – áthatolt a vágóhíd szagán. Majdnem bekövetkezett baleseteinek heve csókolta a bőrét.
Látott egy rést – egy apró tétovázást egy bonyolult kombináció után. Előrelépett, megragadta a karját, és egy hideg acél tartóoszlopnak nyomta. Az ütés visszhangzott. Csapdába ejtette, teste az övéhez nyomódott, mindketten levegő után kapkodtak.
A térde felemelkedett, de nem az ágyéka felé, hanem a combja mögé akadt, és destabilizálta őt. Együtt zuhantak összekuszálva, a mocskos padlón gurulva. Végül rájuk került, megragadta a csuklóját, súlya a csípőjét szorította.
Abbahagyta a küzdelmet.
Mellkasa hirtelen emelkedett és süllyedt alatta. Sötét szemei az arcát fürkészték, nem gyengeség, hanem valami más után kutatva. A célzott megvetés eltűnt, helyét vad, lángoló kíváncsiság vette át. A köztük lévő forróság már nem csak az erőfeszítésből fakadt. Hirtelen, erőszakos nyomásváltozás volt. A harc mindent elvett tőlük – a küldetést, a várost, a legendákat –, míg végül csak izom, izzadság és kétségbeesett, nyers súrlódás maradt belőlük.
– Ez az a rész, ahol letartóztatsz? – lehelte rekedtes, kihívást jelentő hangon.
Nem válaszolt. Elméjének az a része, ami folyton stratégiát szőtt, a fenyegetéseket számolgatta, figyelmeztetést kiáltott. Nem törődött vele. Az állati része, az a rész, amit a lány pontosan beazonosított és fellobbantott, üvöltött felette.
Elengedte a csuklóját, és keze az arcához simított, kesztyűs ujjai érdesek voltak a bőrén. Nem simogatás volt. Könyörgés volt. A lány nem rezzent meg. Elfordította a fejét, és fogai a kesztyű bőrébe mélyedtek, vad vigyorral a szemében.
Ez volt minden meghívás, amire szüksége volt.
Szája az övére csapódott. Semmi lágy nem volt. Fogak és nyelv csattanása volt, a harc folytatása más eszközökkel. A lány vad éhséggel viszonozta a csókot, kezei most már szabadon kapargathatták a férfi páncéljának varratait, dühítő, ragadozó tudással találva a kapcsokat. A férfi széttépte a lány edzőfelsőjét, az anyag papírként szakadt kétségbeesett kezei alatt. A hang obszcénul hangos volt.
A holdfényben feltáruló bőre izzadságtól csillogott, és régi hegek borították. Szájával végigsimított rajtuk, kulcscsontja kemény vonalát harapdálta, és egy sötét csomót szippantott a vállára. A lány ívbe dőlt alatta, egy halk morgás szakadt fel a torkából. Kezei az övén, a nadrágján voltak, ujjai hidegek és hihetetlenül ügyesek voltak.
– A francba! – zihálta a bőrébe, miközben a lány keze átölelte. Érintése könyörtelen volt, csupa határozott nyomás és könyörtelen ütés, fojtott hangot csalva ki belőle. Ez nem élvezet volt. Büntetés volt. Elismerés volt.
A férfi a csípőjére lökte a maradék ruháit. Nem várt, nem cukkolta. Ezen már túl volt. Élő vezeték volt. Egyetlen brutális, öntelten döféssel beleütközött.
Felkiáltott – egy rövid, éles, döbbenetes és diadalmas hang –, körmei mély ráncokat vájtak a férfi hátába, áthatoltak a köpenyen és a bőrbe. A férfi markolatig beléje temette magát, a szoros, forró érzés, amely olyan erősen szorította, hogy elhomályosította a látását. Egy töredékes másodpercre megdermedt, lélegzetük összekeveredett, a tett valósága rájuk zúdult.
Aztán megmozdította a csípőjét, egy gonosz, guruló csattanással. „Ne állj meg, a francba!” – vicsorgott.
Nem tette. Könyörtelenül, hajtva ment. Nem volt itt semmi romantika, semmi gyengédség. Nyers ütközés volt. A bőr csapódása, a bőre nyikorgása, a nő zihálva káromkodott olyan nyelveken, amelyeket nem ismert. Minden döfése a meghódításra, a másik kibaszott jelenlétének felemésztésére tett kísérlet volt. A nő felvette vele a versenyt, minden büntető vágyat a sajátjával fogadott, lábai satuként fonódtak a dereka köré. Az oszlop a térdébe fúródott. A betonpadló a vállához dörzsölődött. Nem érdekelte. Az egyetlen valóság a nő dühös heve volt, ahogy a teste körülölelte, a körmei által a bőrét súroló kegyetlen fájdalom-élvezet volt.
Látta az arcát. Tágra nyílt szemei az övébe szegeződtek, figyelte, ahogy a férfi szétbomlik. Ajkai szétnyíltak, nyáltól nedvesek és duzzadtak. Darabonként tépte szét, és élvezte. Az érzés, hogy ennyire átlátnak rajta, miközben ezt a megalázó, hihetetlen cselekedetet végzi, rémisztőbb volt, mint bármelyik ütése.
– Nézd csak magad! – rekedten szólt. – A nagy Denevér. Végül is csak egy állat.
Szavai fellökték. Görcsös borzongás gyötörte. Arcát a lány izzadságtól áztatott nyakába temette, ahogy a megkönnyebbülés erőszakosan és kiürülve szétáradt benne. Mélyen lüktetett benne, egy végső, megadó döféssel. Egy nyögés szakadt fel a mellkasából, egy nyers hang, amit nem ismert fel.
Ekkor érezte a saját orgazmusát, egy sor vad, belső szorítást, ami kiszárította. Egész teste megfeszült, egy néma sikoly tört fel a torkából. Hosszú pillanatig ott tartotta magában, mindketten remegtek a fájdalomtól.
A hely hidege visszaszivárgott. A szex és az izzadság szaga elnyomta az öreg vért. Feltápászkodott a karjára, a hirtelen elválás veszteségként hatott rá. A lány teljesen kimerülten feküdt alatta, sötét haja foltként terült szét a betonon. Mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt.
Lassan felemelte a kezét, és megtörölte a száját. Ránézett, és visszatért a kíváncsiság, valami elégedettségfélével vegyülve.
– Most már – mondta rekedten, de tisztán. – Most már koncentrálhatsz.
A lány megmozdult, könnyedséggel húzódott ki alóla, ami rácáfolt arra, amit az előbb tettek. Összeszedte szakadt ruháit, és szerénység nélkül magára húzta őket. A férfi hátradőlt a sarkára, és becsatolta a saját öltönyét, ujjai ügyetlenek voltak. Agyának kognitív része újraindult, százféle riasztás hallatszott.
Mit csinált az előbb?
Figyelte, ahogy a nő a falhoz közeli árnyékok felé sétál. A nő megállt, és hátra sem nézett.
„Az auditorok csak a nyitójelenetet jelentették” – mondta. „Az igazi előadás holnap kezdődik. Próbálj lépést tartani.”
És eltűnt, elnyelte a sötétség.
Bruce Wayne, a Batman, a hideg vágóhíd padlóján maradt, hőjének szelleme még mindig a bőrén, illata a tüdejében érződött. Alfred figyelmeztetése visszhangzott, mutálódott. Nem csak egy vadász volt az útvesztőjében.
Újraértelmezte a falakat. És nagyon hosszú idő óta először nem tudta a kiutat.