Chapter 3: Shiva straddles Bruce's face, her thighs trembling as she rides his tongue. 'Don't you fucking stop,' she gasps, grinding down when he sucks her clit just right. His cock twitches against her knee, leaking precum onto the mats - she smirks and squeezes, drawing a guttural moan from him that vibrates through her entire body.
A napok egy hétté olvadtak össze. Gotham bűnei folytatódtak, felváltva kicsinyesek és brutálisak. Vadászott, eltökélte magát, visszatért a barlangba. A megszokott rutin egy ketrec volt. Minden este szavainak visszhangja – Utolérj – minden mozdulatot a kétségbeesés árnyalatával színezett. Még akkor is üldözte, amikor nem. Az emlék szellemként lebegett a gépezetben: a rothadás és a szex szaga a nyersre súrolt bőrén, a sajátos fájdalom a vállízületében, amit majdnem kificamított, a körmei alatt berögzült alagútmocsok szemcséi, jóval azután, hogy már eltűntek.
A barlang hatalmas mérete, ami általában vigaszt nyújtott, most vádaskodásnak tűnt. Az üresség visszhangzott. Így hát saját maga által teremtett erőszakkal táplálta a csendet.
A fő edzőszőnyegen feküdt, a cseppkövek alatt hatalmas, ütéscsillapító habszivacs borította területen. Egy órája dolgozott az aszimmetrikus lazaclétrán, a hát- és törzsizmaiban érzett égő érzés kellemes, egyszerű fájdalom volt. Elesett, törzse verejtékben úszott, és zihált a hűvös levegőben.
Lassú, pontos taps visszhangzott a fenti galériából.
Nem ijedt meg. Tudta. A barlang biztonsági szolgálata tizenhárom perccel ezelőtt jelzett egy kerületi anomáliát – a legalacsonyabb szintű érzékelők szándékos, elegáns behatolását. Egy meghívás.
Lefelé ereszkedett a fémlépcsőn, mozdulatai gazdaságosak voltak. Egyszerű fekete edzőnadrágot és szűk trikót viselt, mezítláb. Körülnézett, nem áhítattal, hanem egy taktikus felmérő pillantásával, aki a csatateret méri fel.
– Egy barlang – mondta, hangja könnyedén szállt a térben. – Megfelelően primitív. A technika csak egy máz. Alatta csak egy ember fekszik egy lyukban.
„Miért vagy itt, Shiva?” Nem mozdult a szőnyegről, teste összegömbölyödött.
„Nem értetted. Szóval a lecke magától jön.” Rálépett a szőnyegekre, a habszivacs hangtalanul engedett a súlya alatt. „A második lecke az integráció. Idegen tárgy bejuttatása a saját rendszeredbe. Működtetni vele a saját javadra.”
„Nem vagyok idegen tárgy. Az ellenfeled vagyok.”
– Tényleg? – Körbe kezdett körülötte, lassú, párducszerű pályán. – Az alagútban hangszerré váltál. Ma este megnézzük, hogy a hangszer el tudja-e játszani a zenészt.
Ceremónia nélkül támadott. Próbaszerű csapás volt, egy lándzsaszerű kézdöfés a férfi napfonata felé. A férfi kivédte a támadást, és egy horoggal a bordáira vágott. A lány megkerülte, könyöke a férfi halántéka felé csapódott. A férfi lehajolt.
A küzdelem komoly erővel kezdődött.
Semmi sem volt olyan, mint az alagút. Itt tér volt, fény, nem rozsdás vas, ami megkötözte volna őket. Tiszta technika volt, a mozgás perzselő párbeszéde. A hangok mások voltak – az alkarok éles csattanása, amik blokkolták a rúgásokat, a tüdőből kipréselt párás levegő, a mezítlábas lábak csúszása a szőnyegen. Gyorsabb volt, mint emlékezett rá, kisebb termete lehetővé tette, hogy átrohanjon a védőpajzsán, és csípős ütéseket mérjen a veséire, a rekeszizmaira. Kinyúlását és erejét kihasználva nehéz, kerek rúgásokkal szorította vissza, amelyeket a lány vagy kitért elől, vagy rémisztő takarékossággal nyelt el.
Megsimogatta a lábait. A lány átgurult a zuhanáson, és azonnal feltápászkodott, ajka halványan, helyeslően elfintorodott. „Jobb.”
Újra összezárultak. Ezúttal bonyolult szorítással megragadta a csuklóját, hogy térdre kényszerítse. Ehelyett a lány a férfi erejét használta, teste támaszponttá vált, és a csípőjére dobta a férfit. A férfi keményen landolt, de megpördült, és visszapattant.
A klinikai fókusz kezdett szétesni. Minden egyes beszélgetéssel egyre közelebb került az alagút emléke. A küzdőpartner számára fenntartott professzionális távolság elpárolgott. A blokkolásból megragadás lett. A kibúvóból szoros ölelés.
A lazaclétra fő tartóoszlopának szorult, alkarját a kulcscsontjára téve, leszorítva a lányt. Mindketten ziháltak, az izzadságtól csatakos bőr csillogott a steril munkalámpák fényében. Az illata – most már tiszta só, nem metrómocsok – elárasztotta az érzékeit. A lány mellei gyorsan emelkedtek és süllyedtek a mellkasához simulva, a vékony anyagú trikója mit sem rejtett el mellbimbói kemény pontjai vagy az alattuk kirajzolódó izmok elől.
Sötét szemei az övébe szegeződtek, és a férfi nem látott bennük haragot vagy félelmet. Csak ugyanazt az intenzív, elemző kíváncsiságot, most valami forróbb, sötétebb villanással keveredve.
– Visszafogod magad – lihegte rekedten. – Batman ellen harcolsz. Hol van az a férfi a síneken? Az, aki nem tudta leplezni a kibaszott éhségét?
Még erősebben nyomta, a torkában vicsorgás tört fel. „Ez az ember egy teher.”
„Az a férfi az egyetlen részed, ami egy fillért is ér.”
Keze a testük közé csúszott, nem azért, hogy megüsse, hanem hogy megragadja őket. Megtalálta a férfi edzőnadrágjának derekát, ujjai benyúltak alá, és átölelték kemény, vastag testét. A férfi megrándult, egy nyögés szakadt ki belőle.
– Látod? – suttogta, ajkai centikre voltak az övétől. – Itt van. Könyörög.
A kapcsoló felkattant. Az irányítás szertefoszlott.
Elengedte a rögzítőt, de csak azért, hogy elkapja a lányt. Megpördítette, arccal az oszlop hideg fémének dőlve. Egy torokhangú, szótlan hang szakadt ki belőle. Kezei a nadrágjába nyúltak, egyetlen brutális rántással lerántották feneke vad ívén. A lány nem ajánlott fel segítséget, csak a kezeit az oszlopnak támasztotta, és a férfinak nyomta.
– Csináld! – sziszegte a válla fölött. – Harcolj ellenem ezzel! Mutasd meg, mit tudsz!
Nem kellett bátorítás. Már ott volt, készen állt a belépésére. A lány feszült volt, semmibe sem kapaszkodott. Egyetlen mély, büntető csapással vágott bele, markolatig temette magát forró, nedves szorításába.
Éles kiáltás tört fel belőle – diadalkiáltás, nem fájdalom. Belső izmai megremegtek, majd satuként szorították köré a férfit.
– Istenem… a francba! – nyögte ki, fejét a lány lapockái közé hajtva.
Aztán megdugta. Nem volt más, mint nyers, hajtó mechanika. Minden lökés nedves, húsos pofonnal csapta a testét a kérlelhetetlen oszlopnak. Nem volt benne gyengédség, semmilyen technika a hódítás brutális ritmusán túl. Kezei a csípőjét ragadták, ujjai olyan erősen vájtak az izomba, hogy zúzódásokat okoztak. A bőre csúszós volt az izzadságtól, amitől a férfi szorítása minden ütéssel csúszott és visszanyerte erejét.
Döfésről döfésre állt ellen, hátát ívbe feszítve, egyre mélyebbre kényszerítve. „Ennyi?” – gúnyolódott feszült, de dacos hangon. „Ez a válaszod? Csak… úú… csak erősebben?”
Válaszul átkarolta a derekát, és kissé megemelte, hogy megváltoztassa a szöget. Az új pozíciótól a lány felnyögött, ami egy igazi, féktelen hang volt. A férfi belécsapódott, a tempó őrült, lomha lett. A barlang visszhangzott a hangjuktól: a zihálásuktól, a bőr csapódásától, a fémoszlop nyikorgásától az egyesült erejük alatt.
Teljes nyugalma megbomlott. Átkai mocskos, kétségbeesett skandálásként csengtek. „Igen… itt a helyedben, te rohadék… a francba… ne hagyd abba…”
Teljesen elveszett benne, a vakító, állatias megkönnyebbülésben, amit az jelentett, hogy egyszerűen csak megtette. A feszültség, a pszichológiai hadviselés hetei, a szimbólum, a szikla léte – mindez egyetlen, nyers birtoklási aktussá olvadt. Megharapta a vállát, nem elég erősen, hogy felszakítsa a bőrt, de igényként. A lány hevesen megremegett.
Az orgazmus először hangtalanul érte, hirtelen, bénítóan megmerevedett, ahogy egész teste megmerevedett. Aztán egy halk, fojtott nyögés vibrált végig rajta, és a férfi érezte, ahogy a lány darabokra hullik körülötte, pinája ritmikus, mohó lüktetésekkel feji őt. Az érzés a szakadék szélére taszította.
Egy utolsó, eltört kiáltással még egyszer utoljára belefúródott, és kiürítette minden erejét. Forróság öntötte el, mélyrehatóan fröccsent, minden egyes lüktetés egy megadás volt, ami inkább győzelemnek tűnt. A lánynak rogyott, súlya az oszlophoz szegezte, mindketten remegtek, csöpögtek a nedvességtől, teljesen kimerültek.
Hosszú pillanatokig csak a küszködő tüdejük hangja hallatszott.
Lassan megenyhült és kicsúszott belőle. Egy sima, meleg sugár következett. Hátralépett, a barlang hűvös levegője csípte izzadságtól ázott bőrét. A lány nehezen egyenesedett ki, furcsán lassú, szinte merev mozdulatokkal húzta fel a nadrágját.
Szembefordult vele. Arca kipirult, haja a halántékához tapadt. A szeme viszont igen. Tekintete tiszta volt, már távoli, ahogy elemzi az eseményeket.
– Jobb – mondta újra rekedten, de visszanyerte szenvtelenségét. – A hangszer és a zenész… elmosódott. Hasznos zűrzavar.
Elsétált mellette a lépcső felé, járásában enyhe, sokatmondó feszültséggel. Nem nézett hátra.
– A harmadik lecke – kiáltotta, hangja visszhangzott a sötétségben. – Az alkalmazás. A világ most a mi szőnyegünk. Ne késs!
Egyedül állt a szőnyegeken, a levegőben nehéz szex- és verejtékszag terjengett. Barlangja érintetlen rendjét mintha megsértették volna, ősivé tették volna. Az oszlopra nézett, majd lenézett remegő kezére.
Nem nyert. Egyszerűen csak kihasználták, megint. De ezúttal egy áruló, bűnös része – a sínekről menekülő férfi – örült ennek. Ez a része már számolta az órákat a következő óráig.