Chapter 4: Shiva pins Bruce's wrists to the bed as she takes full control, her tight walls milking his cock with every downward thrust while her free hand teases her swollen clit - when he tries to flip them, she slams her palm against his throat just hard enough to make him see stars.
A tudat nem hajnalként tért vissza, hanem nyomásként. Forróságként. Mélységes, elkerülhetetlen nedvességként.
Bruce szeme hirtelen tágra nyílt a sötétben. A kétórás alvás – az egyetlen, amit ezekben az éjszakákban megengedhetett magának – maradék ködfoltja elpárolgott. Hanyatt feküdt a hatalmas ágy közepén. A szobát egyetlen gyertyatartó világította meg a távoli komódon; fénye nem volt lágy, hanem szigorú, remegő borostyánszínű szigetekre és mélységes árnyékmedencékre fakasztotta a teret.
Rajta volt. Egy, az éjszakából kivágott sziluett. Sandra Woosan.
Nem hallotta bejönni. A kúria biztonsági szolgálata, a nyomópárnák, az ultrahangos érzékelők – mindez egy udvarias kitaláció, amit félresöpört, mint a pókhálókat.
Meztelen volt. A gyertyafény bearanyozta hasának éles, kidolgozott izmait, apró, feszes melleit, combjai erőteljes vonalát, amelyek a férfi csípőjén terpeszkedtek. Bőre hűvös volt, leszámítva azt a perzselő érintkezési pontot, ahol teste az övével találkozott. A férfi erekciójához dörzsölődött, amely kőkeményen szorult közéjük az alvástól vagy a férfi néma, megfontolt manővereitől. Érezte a lány hevét, izgalmának sima bizonyítékát, amely bevonta a bőrét.
– Te… – kezdte rekedtes hangon.
A lány keze a férfi szájára tapadt, nem erőszakkal, hanem teljes, utasításra késztető határozottsággal. Másik keze a testük közé siklott. Kemény, erős ujjai átölelték, a helyükre állították. Sötét szemei, melyekben visszatükröződött a gyertyaláng, az övét fogták. Nem volt bennük kéj. Csak félelmetes, fókuszált kíváncsiság.
– A harmadik lecke – suttogta, miközben a szavak lehelete a férfi arcán csengett. – Az integráció befejeződött. Most… jelentkezés.
Felemelte a csípőjét, szinte észrevehetetlenül, tökéletesen uralta a testét, majd lehuppant rá.
Teljes elnyelést jelentett. Lassú, megfontolt és pusztító hódítást. Feszes volt, hihetetlenül szoros, de ugyanakkor hihetetlenül nedves is, teste olyan folyékony hővel fogadta be, amitől a nyakán lévő inak kiálltak. A férfi a tenyerébe nyögött, a hangot elfojtotta a bőre. Kezei a csípőjére repültek, nem azért, hogy vezesse vagy bátorítsa, hanem hogy lökje, mozdítsa, küzdjön.
Izmai belülről megfeszültek, egy satu szorítása mélyebbre szorította a férfit, fojtott levegőt kényszerítve a tüdejébe. A csuklóját a feje melletti lepedőhöz szorította, ereje megdöbbentő, vitathatatlan tény volt. Meg tudna ugrani, el tudná dobni – a technikák villantak át az agyán –, de a teste árulóan felfelé ívelt, egyre több emésztő tűzre vágyva.
– Nem – köpte, amikor a lány keze a szájáról a torkára siklott, nem szorította, csak pihent. Egy emlékeztető.
– Igen – javította ki halk, monoton hangon. – Ez már nem edzés, Bruce. Ez a gyakorlat. A tested. Az én ritmusom. Figyelj.
Elkezdte lovagolni rajta.
Semmi sem hasonlított a Barlangban uralkodó őrült, büntető iramhoz. Ez még rosszabb volt. Ez egy lassú, milliméteres kínzás volt. Addig emelkedett, amíg a férfi péniszének csak a vége nem maradt benne, dörzsölgetve a feszes, duzzadt peremet, majd végtelen lassúsággal leereszkedett, perzselő, bársonyos súrlódásba burkolva a férfit a gyökeréig. Minden egyes mozdulat a gyötrelem és az eksztázis teljes, szándékos ciklusa volt, a pillanatot egy életre szólóvá nyújtva.
Látása elhomályosult a széleken. Ősei portréi a falon – Thomas Wayne szelíd tekintete, Martha lágy mosolya – mintha a sötétségből figyelték volna őket, nem ítélkezve, hanem távolodva, jelentőségük feloldódott az ősi kalkulusban. A selyemlepedők pokoli érzést keltettek izzadságtól csatakos hátán. Martha illata, a szex, a meleg viasz illata betöltötte a szoba fényűző sírboltját.
– Küzdj ellene – jegyezte meg klinikailag, miközben a lélegzete is kezdett rövidülni. – Túl szorosan szorítod a törzsed. Ütésre készülsz. Ne tedd. Fogadd el.
A tempója fokozatosan gyorsult. A lassú, pusztító zuhanások mélyebbek, keményebbek lettek. Összeolvadásuk nedves, csapódó hangja betöltötte a csendet a szakadozott lélegzetük között. Kezei, immár szabaddá téve, a selymet markolászták, ökölbe szorították, míg az anyag szinte el nem szakadt. Nem fogja megérinteni. Nem fogja.
– Érints meg! – parancsolta, mintha a koponyájában lévő szinaptikus tüzet olvasná. – Ha akarsz? Használj engem. Találd meg az erődet. Tegyél a saját eszközöddé!
Egy vicsorogás szakadt fel belőle. Hevesen felült, átkarolta a nő keskeny törzsét, és egy örvénylő erővel megfordította a helyzetüket. Maga alá szorította, egyetlen, brutális ütéssel beleütközött, amitől a nő fogai összekoccantak. A közönyös oktató eltűnt. Most, alatta, ott volt a nő a metróból, a Barlangból – vad, kihívó, tekintete helyeslően lángolt.
– Ennyi az egész? – biztatta, miközben lábaival átölelte a férfi hátát, sarkával a fenekébe fúrva, egyre mélyebbre húzva. – Mutasd meg nekem a férfit a sínek közül. Azt, aki nem fél bepiszkolni magát.
Akkor megdugta. Nyers, sikító dühvel, melynek nem volt más célja, mint maga a vágy. A baldachinos ágy eszközzé vált, faragott fája a lökéseivel együtt nyögött. A szoba udvariassága gúnyolódott. Ez egy dugás volt. Egy követelés. A kölcsönös pusztítás aktusa. Belém döfődött, farkának töve minden rázkódással a csiklóját érte. A lány lökésről lökésre fogadta, csípője ívben kilógott az ágyból, hangjai nem nyögések voltak, hanem éles, helyeslő kilégzések, amelyeket nyers, mocskos utasítások szakítottak meg.
„Mélyebbre… te gyáva… érzed… igen… most még erősebben… tönkretesz…”
Szavai kibontakoztatták a hangját. Az irányítása, az erődítmény, amelynek építését egy életen át töltötte, porrá omlott. Csupa állati éhség, csupa sötétség, ezernyi gothami éjszaka elfojtott erőszaka volt benne, amely ebbe az egyetlen nedves, szorító hőségbe csatornázódott. Nem látott mást, csak a verejték csillogását a torkán, nem hallott mást, csak a bőr csapkodását és a reszelős parancsokat.
Az orgazmus először csendben érte. Egész teste megmerevedett, belső izmai őrült, ritmikus lüktetések sorozatában szorították össze a férfit, ami egy szaggatott kiáltást szakított ki a torkából. Az érzés túl sok volt, a végső, szerkezeti csőd. Egy utolsó, megtört döféssel markolatig temette magát, és jött, egy forró, profán felszabadulás, ami kevésbé tűnt gyönyörnek, és inkább egy démon ördögűzésének. Hullámról hullámra ömlött belé, homloka a tarkójára hanyatlott, miközben teste remegett a görcsöktől.
Hosszú percekig csak a légzésük hangja hallatszott, ahogy igyekeznek egyensúlyt találni. A szex illata mindent elsöprő volt. A férfi kimerülten feküdt rajta, teljes testsúlyával rajta, és a nő hagyta, keze szinte kíváncsian nyúlt a férfi izzadságtól áztatott gerincoszlopának dudoraira.
Amikor végre összeszedte az erejét, hogy leguruljon, kiürültnek érezte magát. Ash.
Ugyanazzal a könnyed, önfeledt kecsességgel kelt fel az ágyból. Összeszedte ruháit – egyszerű sötét nadrágot és egy felsőt – egy székről, ahová szépen összehajtogatta őket. Háttal állt neki, mintha egyedül lenne egy dodzsóban. A aktus bensőségesebbnek tűnt, mint bármi, amit az előbb tettek.
– Az alkalmazás – mondta, anélkül, hogy megfordult volna, hangja visszanyerte tiszta, elemző hangnemét –, folyamatban van. Az ellenség nincs odakint. Az ellenség a határ, amit a nemes cselekedet és a romlott vágy közé húzol. Ez egy gyengeség. Én feloldom.
Befejezte az öltözködést, és a hatalmas hálószoba ablakához lépett, ahonnan kilátott a birtok megfeketedett kertjére.
„Hamarosan érted jönnek. A korruptak, az erőszakosak, az őrültek. Minden fegyvert bevetnek, beleértve azokat is, amelyekről úgy teszel, mintha nem birtokolnád őket. Hozzá kell szoknod a saját képességeid teljes spektrumához. Még ehhez is.” Végül hátrapillantott rá, és végigmérte meztelen, kimerült alakját a szétszórt lepedőn. „Különösen ehhez.”
Kinyitotta az ablakot. A hűvös éjszakai levegő beáramlott, megrázva átforrósodott bőrüket.
– A következő óra – mondta, megállva az ablakpárkányon – a helyszínen lesz. Küldök koordinátákat. Ne hozd magaddal a ruhát. Csak azt hozd, ami vagy.
Aztán eltűnt, beleolvadva a Wayne család kertjének árnyaiba.
Bruce mozdulatlanul feküdt, és a felette lévő lombkoronát bámulta. A benne lévő üresség nem béke volt. Egy betöltendő űr volt – mivel, rettegett elképzelni is. Elfordította a fejét. Apja aranyozott keretben lévő portréjának szemei most először látszottak nem együttérzést, hanem egy mély, megválaszolhatatlan kérdést hordozni.