Chapter 2: Shiva's teeth sink into Bruce's shoulder as she impales herself on his cock, the scent of blood and sweat mixing with her choked moans - 'Fight me harder,' she demands, slamming her hips down as the metal tracks dig into his bare back, 'Or are you too busy enjoying your defeat?'
A nő illata nem akart eltávolodni. A motorháztető belsejéhez tapadt, egy szantál, só és szex fantomillatja, amit semmilyen szűrőrendszer nem tudott tisztára súrolni. Három napon át Bruce úgy mozgott Gothamben, mint egy saját árnyéka által kísértett szellem. Minden rutinszerű járőrözés fáradságosnak érződött. A gyáva és babonás banda pontosan annak is tűnt – gyávának, értelmetlennek. Rosszindulatuk nyers volt, erőszakosságuk mesterkélt. Hideg, gépies brutalitással számolt fel egy csempészhálózatot a dokkoknál, amitől az emberek nyüszítettek, miközben máshol járt a gondolatai.
Alfred nem szólt semmit, de a Barlangban az éjszakai rendszerellenőrzés alatti csend súlyosabb volt, mint bármilyen előadás.
A negyedik éjszakán végre kikristályosodott egy minta a káoszból. Egy Kali-ihlette gyilkosság egy botanikus kertben. Egy triád végrehajtót találtak, akinek a gerince úgy volt szétválasztva, ahogyan az egy kétszáz éves, a Dim Mak nyomáspontjairól szóló kézikönyvben szerepelt. Egy lopás a Gotham Régészeti Múzeumból – mindössze egyetlen jáde szobrocska, a hindu Durga istennő harcias alakja volt látható, egy összetört tokból kiemelve. Nem véletlenszerű volt. Ez egy tanterv volt. Úgy olvasta a város alvilágát, mint egy tankönyvet, kiemelve a fájdalomról szóló fejezeteket.
A jelzés mélyen az Arkham Elmegyógyintézet alapjai alá vezette, a város csődbe jutott évtizedei alatt elhagyatott metróhálózat egyik szárnyvonalába. A levegő a penész, az állóvíz és a fenti elmegyógyintézet távoli, pszichikai rothadásától dugult leves volt. Csizmája kavicson csikorgott a korhadt fa talpfák között. Az egyetlen fény a csuklyája éjjellátójából jött, beteges zöldre festve a világot.
Már előbb érezte, mint hogy meglátta volna.
Nyomásváltozás volt, a levegő finom elmozdulása az előtte lévő alagútban. Megdermedt, minden izma megrándult. A vészjelző lámpák már rég kialudtak, de a falakon lévő gombafoltok halvány, foszforeszkáló fénye éppen annyi megvilágítást biztosított, hogy az alakzatokat kivehesse.
A középső korláton állt, tökéletes egyensúlyban, húsz méterrel lejjebb az alagútban. A kezében a lopott jáde szobrocska volt.
– A tananyagot követed – mondta, hangja alig remegtette meg a sűrű levegőt.
– El vagy maradva az olvasással – felelte. Nem fordult meg. – Kiszámítható vagy, Batman. Az igaz védelmező. A szimbólum. Ahol a káosz van, ott jelensz meg. Én egyszerűen… a káoszt okoztam.
"Mi a lényeg?"
– A lényeg – mondta, végre megfordulva, sötét szeme éppen annyi gombaszerű fényt fogott meg, hogy folyékony obszidiángödröknek tűnjön –, a pengeél. Az a borotvaél, ahol az ösztön felülírja a képzést. Ahol az állat abbahagyja a gondolkodást, és egyszerűen csak létezik. Te érintetted meg. A vágóhídon. Éreztem, hogy remegsz. – Halvány, kegyetlen mosoly suhant át az ajkán. – Látni akarlak ott élni.
Elhajította a figurát. Nem támadás volt. Egy startpisztoly.
A feje melletti falnak csapódott, és a lány már csak elmosódott, nem futva, hanem folyékony, szökkenve száguldott át a távolságon. A sínek közepén találkozott vele. Az első párbeszéd reccsenések szimfóniája volt – alkarok blokkolták a sípcsontrúgásokat, tenyerek térítették el a torkára irányuló lándzsás kézdöféseket. A szűk tér mindent megváltoztatott. Nem voltak széles ívek, nem voltak légi manőverek. Ez közelharc volt, piszkos, egy erőszakos vita egy keskeny folyosón.
Erősen megragadta a karját, és megfordult, hogy a görbe alagút falának csapja. A lány az utolsó pillanatban engedett, teste együtt úszott a mozdulattal, és a férfi lendületét felhasználva lerúgta őket a falról, majd a kavicsos talajra repítette őket. Gurultak, végtagok és nyögések kuszaságában. Erősebb volt, nehezebb. A lányt leszorította.
A térde fellendült, de nem az ágyéka, hanem a mellkasa találkozási pontja miatt. Az ütés egy kritikus pillanatra kiütötte a férfiból a levegőt. Kezei mérgező elmosódássá váltak, nem őt találták el, hanem az övét rángatták. Érezte a birkózók fegyverének elsütőhüvelyét. Mielőtt reagálhatott volna, az ujjai szánalmas, hatékony sebességgel táncoltak, kiszabadítva a zsinórt. Egy birkózó könyörtelen kecsességével a monofil kábelt a csuklója köré tekerte, miközben az megpróbált visszahúzódni, majd gurult, és a zsinórt bonyolult csomóba tekerte egy rozsdás vaspánt köré, amely a sínhez volt csavarozva.
Megrántotta. A kötél, amely a teljes súlyát tartotta, szilárdan tartotta. Bal karja lehorgonyozva volt, a kábel a kesztyűjébe vágott.
Talpon volt, a tekercs maradékát fogva, lihegett. – Látod? – suttogta. – Ösztön. Megpróbáltál legyőzni. A szerszámodat használtam.
Vicsorogva rángatta a kötelet, szabad kezével egy batarang után kapva. A lány viperaként mozdult. Lábával a férfi jobb csuklójára csapott, a csipkézett kavicshoz szegezve azt. Fájdalom nyilallt. Térdre rogyott, és ráült a férfi beszorult karjára, testsúlyával lefogva.
Be voltak zárva. Széttárt kézzel feküdt a mocskos földön, egyik karja a sínhez volt kötözve, a másikat a lány irányítása alatt tartotta. A lány letérdelt fölé, szeme távolságtartó, elemző tűzzel csillogott. A férfi megfeszült, izmai megfeszültek, erei kidudorodtak a nyakán. Haszontalan volt. A geometria tökéletes volt. A lány győzött.
De a harc nem ért véget. Tekintete végigsiklott a férfi testén, a panelekkel borított páncélon, és megállapodott a kiálló dudoron, amely a könyörtelen ruhájának feszült. Egy halk, lihegő hang hagyta el a száját, részben nevetés, részben a felismerés sóhaja.
– Ott van – suttogta. – Az állat. Még most is. Főleg most.
Szállj le! – sziszegte.
"Nem."
Szabad kezével végigsimított a férfi kemény körvonalain az anyagon. A férfi meglódult, megpróbálta ellökni a lányt, de az előnye eltűnt. Az érintés először klinikai volt, majd kitartóan birtokló. Megtalálta a varrást, az orvosi hozzáférés érdekében elrejtett cipzárt. Ujjaival végigsimította. A hang obszcén módon hangos volt az alagút csöpögő csendjében.
Hűvös, nyirkos levegő csapta meg fedetlen testét. Összerezzent. A nő hideg ujjaival átölelte, éppen akkora erővel szorítva, hogy egy elfojtott sikolyt csaljon ki a szájából. Tanulmányozta az arcát, figyelve a konfliktust – a dühöt, a szégyent, a tehetetlen, egyre növekvő vágyat.
– Ez a határ – mormolta, és előrehajolt, hogy az ajka a férfi füléhez érjen. Forró leheletet árasztott. – Behódolás. Sebezhetőség. Itt tanul az ember.
Elhelyezkedett, egyetlen, türelmetlen mozdulattal félrehúzta a nadrágját. Nem volt semmi előkészület, semmi színlelt gyengédség. A bejárathoz vezette, és lassú, megfontolt, gyötrelmes nyomással elkezdett ráereszkedni.
Szoros, égető roham volt. Szándékosan küzdött, gyötrő lépésről lépésre karöltve vele, teste vaspáncélként ölelte át. Egy mély, torokhangú nyögés szakadt fel a férfi mellkasából. Heve elsöprő volt, egy vad, szorító satu, amely mintha egyre mélyebbre húzta volna a nedves földbe. Szeme egy pillanatra sem szakadt le az övéről, jobban fogva tartva, mint a kábel.
Amikor teljesen leült, megállt, hagyva, hogy a férfi érezze saját pulzusának minden egyes önkéntelen, kínzó lüktetését. Felső ajkát verejtékcseppek öntötték el.
– Az enyém vagy itt – jelentette ki határozottan és színtelenül.
Aztán mozdult. Nem a vágóhíd őrült tempója volt. Ez egy brutális, őrlő ritmus volt. Combja és törzse izmait használta, hogy rányomja magát a férfira, minden leereszkedés egy igény, minden emelkedés egy gúnyos elengedés. A rozsdás szegecs felnyögött, ahogy a férfi a kötelékét húzta, nem azért, hogy szabaduljon, hanem hogy felnyomja magát a nőbe, hogy elviselje a lány büntető mélységét. Kavics fúródott a hátába. Rozsda, nedves föld és keveredő verejték szaga töltötte be orrát.
Kezdte elveszteni az önuralmát. Lélegzete éles, sürgető lett. Előredőlt, kezét a férfi mellvértjére támasztotta, körmei a kevlár szövését súrolták. A kontrollált dörzsölés gyorsabb, kétségbeesett csapódássá változott, a nedves, csapkodó hangok visszhangoztak az alagút falairól. Közömbös elemzése elpárolgott, helyét vad, fókuszált intenzitás vette át. Üldözte, kergette ezt az érzést magának, a férfi testét eszközként használva.
– Gyerünk – csikorgatta rekedtes hangon. – Engedd el. Add ide!
A parancs törte meg. Ez, és a lány látványa – kipirult arc, tátongó száj, a legfőbb uralom alantas, fizikai szükségletté bomlása. Egy nyers, sebzett kiáltással, ami részben düh, részben megadás volt, jött. Egy erőszakos, lélekkiürítő görcs volt, háta ívbe húzódott, ahogy a lányra zúdult, hullám hullám után vakító, szégyenteljes megkönnyebbülésként.
A tetőpont az övét is beindította. Belső izmai könyörtelen, tejelő görcsök sorozatában szorultak össze körülötte. Nem kiáltott fel. Borzongott, egy csendes, mély rengés futott végig apró, erőteljes testén. Feje lehajtva, homloka a férfi mellkasának nyomódott, miközben a pulzusokat lovagolta ki, az utolsó cseppig kiszívva belőle az energiát, míg végül teljesen ki nem merült, üresen, a túlérzékenységtől remegve.
Egy hosszú percig csak a szaggatott lélegzetük és a távoli vízcseppek hangja hallatszott. A gombaszerű izzás hátborzongató árnyalatokra festette mozdulatlanul összetartozó testüket.
Lassan feltápászkodott róla. A távolság iszonyúan hideg volt. Felállt, kissé imbolygott a lábán, és gyors, hatékony mozdulatokkal átrendezte a ruháit. Lenézett rá, aki még mindig meg volt kötözve, ki volt téve a nyirkos levegőnek. Arca ismét olvashatatlanná vált, a maszk ismét a helyén volt.
Nyugtalanító nyugalommal odalépett a stoplihoz, tanulmányozta a megkötött csomót, és meghúzta az egyik végét. A kábel kicsúszott. A férfi karja elzsibbadt, elnehezült és elcsuklott.
A feltekercselt zsinórt a hasára eresztette.
– Első lecke – mondta rekedtes, de kiegyensúlyozott hangon. – A környezet egy fegyver. A tested egy fegyver. A vágyad is egy fegyver. Minden fegyver. – Megfordult, és elindult az alagútban, alakját elnyelte a homály. – Utolérj, Batman. Nem várok rád.
Ott feküdt, sokáig azután is, hogy léptei elhaltak. A hideg a csontjaiba ivódott. Felette, az elmegyógyintézetben valami embertelen sikoly hallatszott. Végül megmozdult, olyan erőfeszítéssel húzta fel magát, hogy minden izma tiltakozott. Ügyetlennek és idegennek érzett ujjakkal kötötte be a ruháját.
Miközben visszabotorkált a fenti világ felé, a lány utolsó szavai visszhangoztak, de elnyomták őket egy sokkal rémisztőbb igazság, amely a saját elméje mélyén visszhangzott.
Nem volt biztos benne, hogy utol akarja-e érni. Attól félt, hogy azt akarja, hogy a lány ott legyen, amikor utoléri.