Chapter 1: The Poisoned Kiss in the Lab
A labor levegője harcias szagú volt – ózon, olcsó fertőtlenítőszer, és mindezek alatt az öreg vér rézszagú szaga. Neoncsövek zümmögtek a fejük felett, szabálytalan vibrálásuk imbolygó árnyékokat vetett a rozsdás acélpolcokra. Minden polc a saját rémálmát rejtette: folyadékokkal teli fiolák sorai, amelyek mocsárzölden, gennysárgán, mérgező indigóként izzottak, és mintha elnyelte volna a fényt.
Viper mozgott közöttük, mint egy laboratóriumi köpenyes árnyék. Léptei hangtalanok voltak a kopott betonpadlón. Nem kellett odanéznie, hogy tudja, hol van minden; ez volt az ő temploma, az ő mérgezett birodalma.
És az oltáron egy láncra vert király.
Logan egy megerősített acélasztalhoz kötözve feküdt, mellkasának széles síkjai egy hajszállal túl lassú ritmusban emelkedtek és süllyedtek. Vastag polimer rögzítőelemek martak a csuklójába és a bokájába. Fejét oldalra fordította, résnyire nyitott szemekkel, és színtelen, állati gyűlölettel figyelte a közeledő nőt.
– Kényelmes? – kérdezte halk mormogással, ami áthatolt a hűtőegységek zümmögésén.
– Ezzel a szájjal csókolod meg az anyádat? – morogta. Szavai a kavicsokon keresztül vonszolódtak.
– Igen – mondta Viper, miközben felvett egy fecskendőt egy tálcáról. A neonfény felé tartotta, és figyelte, ahogy egy fekete, olajos csepp tapad a tű hegyére. – Nem tetszett neki.
Odalépett hozzá. Közelről látta a sérülést. A nyakán és a karján lévő erek élesen kirajzolódtak, fekete tintával rajzolva útitervet a bőre alá. Az idegméreg. Nem ölte meg – az túl egyszerű, túl kiábrándító lenne. Vándorolt, eltérítette az utakat, a gyógyító faktorához beszélt a maró statikus elektromosság nyelvén.
– Mi a színdarab, doki? – lehelte Logan, homlokán verejtékcseppek csillogtak a szoba hűvöse ellenére. – Eladni a DNS-emet a legmagasabb ajánlatot tevőnek? Összekalapálni pár olcsó, utánzat szuperkatonát?
– Kérlek. – Befecskendezte a fecskendő tartalmát egy infúziós kanülbe. A fekete folyadék örvénylett a tiszta sóoldatba, mint egy viharfelhő a miniatűr égbolton. – Ez magányos. Amatőrök órája. Mindenki tudni akarja, mi lesz a gyógyulásoddal. Én a miértet akarom.
A nő föléje hajolt, egyik kezét a férfi feje melletti hideg acélra tette. Rövid, sötét haja a homlokába hullott. Zúzott abszint színű zöld szeme fürkészte az arcát, olvasva a fájdalmat, a dacot, a lassan kúszó zavarodottságot.
– Ez nem váltás – suttogta, ajkait a férfi füléhez közelítve. A férfi érezte a parfümjét, valami frisset és növényi illatot, ami alatta rejtette a mérget. – Ez egy beszélgetés. Egy tárgyalás a trauma és a gyógyulás között. Épp most mutattam be egy meglehetősen meggyőző új tárgyalópartnert.
Megpróbált ellenállni a bilincseknek, egy rövid, erőteljes feszítéssel, amitől az asztal megremegett. Gyengébb volt, mint kellett volna. Valami nyers villanás – nem félelem, hanem felismerés – suhant át a szeme mögött.
– Most már érzed is, ugye? – kérdezte, miközben kiegyenesedett. Felvett egy tabletet, és végiggörgette az adatzuhatagot. – A késés. A gyújtáskimaradás. Egy vágás, aminek a lezárása három másodpercig tart egy helyett. Egy törött csigolya, ami egy délutánig fáj. Biztosan… létező.
"Menj a pokolba."
„Már ott vagyunk, szerelmem. Csak a labort vezetem.”
A tabletet felé fordította. A képernyőn egy DNS-szál 3D-s modellje forgott, egyes szakaszai dühös vörössel kiemelve, lassú, ritmikus sípolással pulzálva. Az ő DNS-e.
– Látod? – Megkocogtatta az izzó vörös spirált. – Ez az én kis ajándékom. Nem a sejtjeidet támadja. Hanem… súg nekik. Meggyőzi őket, hogy tartsanak szünetet. Hogy megkérdőjelezzék a megszokott rutint. Miért dolgoznál ennyit egy olyan férfiért, aki csak még több fájdalmat akar?
Logan légzése elakadt. Teljes testében remegés futott végig, amely a törzséből indult ki, és a végtagjaiba terjedt ki. A fekete erek mintha elsötétültek volna.
– Az elme lenyűgöző dolog – folytatta Viper, miközben letette a táblát. Felvett egy szikét, amelynek éle megcsillant a fényben. – Állandókra építi a valóságát. Gravitáció. Napkelte. A fájdalom elmúlása. Ha elveszel egyet ezek közül az állandók közül… – Leengedte a szikét, és egy vékony, pontos vonalat húzott a mellizmán keresztül.
Vér bugyogott fel, sötéten és túl lassan.
Mindketten nézték. A vágás nem gőzölgött. A szélei nem álltak össze. Csak vérzett, egy átlagos seb egy rendkívüli testen.
Logan rábámult, állkapcsa annyira összeszorult, hogy az arcán egy izom ugrott. Saját, gyógyulatlan vérének látványa mélyebb sértés volt, mint bármilyen kínzás.
– Tessék – mondta Viper szinte gyengéden. Gézzel letörölte a vért, és feltartotta, hogy Viper lássa a vörös bizonyítékot. – Az igazság pillanata. Nincs hazugság. Nincs legenda. Csak biológia.
Eldobta a gézt, és ismét közelebb hajolt, hangja bizalmas suttogássá halkult. „Ebből nem gyógyulsz ki. Amíg én nem engedem. Ez az új igazság. A tested tanulja. Hamarosan” – súrolta ajkát a férfi fülkagylójához, érezve, ahogy megmerevedik – „a te elméd is meg fog.”
Elfordította a fejét, arcuk centikre volt egymástól. Szeme vérben forgó volt, a ragadozó fénye elhalványult, de nem aludt ki. „Szükséged lesz egy nagyobb labradorra.”
„Miért van ez?”
„Hogy kordában tartsanak, amikor kijutok.”
Teljes bizonyossággal mondta, kőbe vésett ígérettel. Ez volt az első dolog egész este, ami hasonlított rá.
Viper mosolygott, ezúttal igazi mosolyt, élesen és hidegen, derülten. Kiegyenesedett, és a megfigyelőállomáshoz sétált, háttal neki. Érezte magán a tekintetét, fizikai súlyt.
„A remény egy erős stimuláns, Logan. Elárasztja a szervezetet. Adrenalin, kortizol, endorfinok.” Beírt egy parancsot a konzolba. Az infúziós állványon lévő új pumpa életre kelt, friss, tiszta folyadéksugarat küldve a kanüljébe. „Gyönyörű adatokat is eredményez.”
A főképernyőn az életjelek felcsillantak. Pulzusszám. Idegrendszeri aktivitás. A DNS-modellen a vörös kiemelések gyorsabban pulzáltak.
– Látod? – kérdezte, és hátrapillantott a válla fölött. – Érdekesebb vagy, ha reménykedsz.
Testében felerősödtek a remegések. A dac megviselte, átégette a szervezetet, amely most önmagával küzdött. Feje tompa puffanással hanyatlott az asztalra. Szeme lecsukódott, a küzdelem befelé fordult.
Viper a képernyőket figyelte, a férfi gyötrelmeinek táncoló fényei kék és zöld színekben festették az arcát. A tokiói jel neonfénye átszűrődött a túlsó falon, egy csendes, kaotikus világban.
A csendet csak a monitor sípolása és Logan zihálása törte meg, amikor felvett egy friss mintafiolát. Visszament az asztalhoz, letörölte a mellkasán még mindig gyöngyöző vágást, és a pohárba préselte a néhány csepp vért.
Felemelte, és nézte, ahogy a vér lecsöpög benne. Nem fegyver. Egy kulcs.
Kint egy sziréna vijjogott, távoli és magányos hangon. Bent a laboratórium dúdolta örök, steril dalát. Az asztalon pedig a világ legmegtörhetetlenebb embere lassan, csendben tanulta, hogyan kell megtörni.