Chapter 4: Viper rides Logan with mechanical precision, her hips pistoning as she records every twitch of his cock inside her, whispering clinical obscenities about his 'accelerated vasocongestive response' before forcing another dose of toxin through his jugular with a pneumatic injector.
A tetőtéri laboratórium egy katedrális volt egy nem létező istennek. Padlótól mennyezetig érő ablakok keretezték Tokió elektromos artériáinak hatalmas diorámáját, de odabent a világ steril fehérre és sebészeti acélra redukálódott. A pincérek zümmögése egy állandó, alacsony minőségű ima volt. A levegőben szűrt oxigén és izopropil-alkohol szaga terjengett, alatta pedig fejlett neurotoxinok citrusos, csípős szaga.
Logan egy hűtött acél vizsgálólapon feküdt, csuklóját és bokáját adamantium bilincsek rögzítették magához az asztalhoz. Ezek voltak az egyetlen dolgok a szobában, amelyeken nem tudott áthatolni. Deréktól felfelé meztelenül, a labor fagyos levegője kavicsosan simogatta a bőrét, ami egyszerre volt jelentéktelen és mélységesen irritáló érzés. Ragasztópárnákról kígyóztak a mellkasán, a halántékán, a torkán, biometrikus adatok özönét táplálva a holografikus kijelzőkre, amelyek rosszindulatú szellemekként villództak felette. Pulzusszám, idegi aktivitás, sejtek regenerálódásának sebessége – mindez, számszerűsíthető, feltárulva.
Viper egy konzolnál állt, háttal neki, és a zúduló adatokat tanulmányozta. A szakadt laboratóriumi köpeny helyett testhezálló fekete alsóruhát vett fel, mozdulatai pedig olyan takarékosak voltak, mint egy szikehúzás.
„Az adrenalinszint visszatért a névleges szintre. A kortizolszint azonban továbbra is száznyolcvan százalékkal emelkedett.” – Hangja távolságtartó volt, enyhén visszhangzott a hatalmas térben. „Kitartó agressziós reakció. Lenyűgöző.”
„Engedj el, és megmutatom, mennyire vagy kitartó!” – morogta, miközben tesztelte a bilincseket. Meg sem mozdultak. A fém megnyögött a feszültség alatt, mély, alapvető tiltakozásként.
„Kérlek, ne tedd. A terhelésérzékelők kalibrálása kényes.” Megfordult, kezében egy pneumatikus injektorral. Egy viszkózus, csillogó smaragdzöld folyadékkal teli fiolával volt tele. „Hetedik ütem, kettő. Egy peptidlánc-variáns, amelyet arra terveztek, hogy ideiglenesen utánozza egy prionbetegség sejtes lebomlását. Elméletileg a gyógyító faktorodat egy új expressziós útvonalra kellene kényszerítenie, miközben az a mimikri ellen küzd.”
– Elmélet – köpte ki a szót. – Én vagyok a kibaszott Petri-csészéd.
– Te vagy a Rosetta-i kő – javította ki, közelebb lépve. A zöld folyadék megcsillant a fényben, és mérgezett méregként izzott. – És ez csak az alapozó.
Mielőtt visszavághatott volna, a nő a nyakához nyomta az injektort. Sziszegés, egy hideg szúrás mélyen a nyaki verőérbe. A hatás azonnali és befelé irányuló volt. Nem fájdalom volt. Hirtelen, mély rossz érzés. Egy statikusra hangolt televízió a szeme mögött. Csontjai szemcsésnek tűntek. A bőre feszült, mintha egy nem is létező koszréteget próbálna lerázni magáról. Felnyögött, az inak kiálltak a nyakában, ahogy a teste ösztönösen próbált fellázadni, megtisztítani magát a behatoló kódtól.
A hologramok robbanásszerűen aktivitásba lendültek. DNS-szálai csavarodtak a levegőben, egyes szakaszok őrült vörössel kiemelkedtek, ahogy a szintetikus peptidek egymáshoz tapadtak. Sejtregenerációs üteme, amely egy állandó, toronymagas szám volt, zuhanórepülésbe kezdett, majd szabálytalanul emelkedni kezdett.
– Igen – lehelte Viper, klinikai arca egy pillanatra megrepedt a tiszta, kapzsi csodálattól. – Nézd, ahogy harcol. Nézd, ahogy tanul.
A helytelenség mély, őrlő fájdalommá szilárdult. Gyógyító faktora, létezésének könyörtelen, háttérben működő motorja most egy sikító, túlpörgetett valamivé vált, ami egy azonosíthatatlan falnak csapódott. Hideg veríték öntötte el a mellkasát. Úgy érezte… törékenynek.
Viper tekintete nem az arcára szegeződött. A képernyőkre szegeződött, a számok által mesélt történetre. Odalépett az asztalhoz, ujjai végigsimítottak a férfi combjának belső felén. Az érintés nem erotikus volt. Diagnosztikai jellegű. „Fokozott véráramlás a főbb izomcsoportokba. A test szisztémás fenyegetésként értelmezi a fenyegetést, ami a szaporodási túlélés kényszerét váltja ki. Egy darwini biztonsági öv.” Tekintete a férfi ágyékára villant, ahol egy merev, önkéntelen reakció volt látható. „Kiszámítható. És hasznos.”
"Menj a pokolba."
– Csak utánad – mondta kifejezéstelenül. Kezei a saját nadrágja kapcsára nyúltak, és hatékony rántásokkal lehúzta a csípőjéről. Nem viselt alatta semmit. Az előző találkozás maradványai, a fájdalom, mindez csak újabb adat volt számára. Felmászott a vizsgálólapra, ráült a csípőjére, térdei a hideg acélba nyomódtak a férfi két oldalán. Meleg teste sokkoló volt a szoba hidegéhez és a toxin belső fagyához képest.
Kézen fogta, elhelyezte, majd egyetlen kontrollált, hajthatatlan mozdulattal ráhuppant.
Semmi sem volt olyan, mint a légpárnás hajó. Nem folyt őrült küzdelem a dominanciáért, csak egy hideg, brutális együttállás. Feszes volt, hihetetlenül feszes, belső izmai olyan feszültséggel szorították körül a férfit, ami kevésbé izgalomnak, inkább fizikai fojtogatásnak tűnt. Először nem mozdult. Teljesen felnyársalva ült, hátrabillentett fejjel, csukott szemmel, figyelve a belső visszajelzéseket.
„A stresszreakció fokozódik… a sejtek regenerálódásának fókusza a bőr és az érrendszer szöveteire helyeződik át… érdekes.” – A hangja kissé elcsuklott. Ez egy fiziológiai jelzés, semmi több.
Aztán mozogni kezdett. Könyörtelen, dugattyúszerű ritmus volt, minden emelkedés és süllyedés kiszámított, mély és őrlő. A szög büntető volt, maximális súrlódásra tervezték, egy mechanikus fejés. Körmei a kemény síkba vájtak. A penthouse nem otthon volt. Egy adatkeringési rendszer, egy üveg és acél szív, amely magasan dobogó a Shinjuku káosz felett. A monitorok falai sápadt fényt vetettek a csiszolt betonpadlóra. A levegő szűrt, hűvös ízű volt, és az etanol fertőtlenítő csípését és a nagyfeszültségű berendezések ózonszagát hordozta magában. A főterem közepén, egy ízelt sebészeti kar hideg tekintete alatt állt az asztal.
Nem egy orvosi ágy volt. Egy lefoglalt platform, ugyanabból a tompa szürke ötvözetből kovácsolva, mint Logan csontjai. Adamantiumból.
Viper egyetlen kézmozdulattal bekapcsolt egy sor képernyőt. Az anyagcsere-sebesség, a neurotranszmitter-kaszkádok és a telomerregeneráció logaritmikus kijelzői életre keltek. „Kapd be” – mondta, hangja halványan visszhangzott a barlangszerű térben. „Először az alapdiagnosztika. Aztán a változókkal foglalkozunk.”
Logan a nyomással lezárt ajtóban állt, alakja eltakarta a lift előcsarnokából beáramló fényt. Az eső illata még mindig a kabátján érződött, mint a külvilág szelleme. Először az asztalra pillantott, majd a nőre. „A randevúról alkotott elképzelésedet még ki kell dolgozni, doki.”
„Ez nem dátum. Ez egy megfigyelés.” A nő nem nézett rá, miközben egy spektrométer érzékenységét állította. „Az űrhajó adatai ígéretesek voltak, de környezeti tényezők és adrenalinlöketek szennyezték őket. Ellenőrzött környezetre van szükségünk.”
– Mi? – Lépett egyet előre, csizmája hangtalanul kopogott a padlón. – Nem emlékszem, hogy aláírtam volna beleegyező nyilatkozatot.
„A beleegyezésed anyagcsere-jogilag hallgatólagos.” Végül megfordult. Tiszta laboratóriumi köpenyt vett fel, felette egy testhezálló fekete testhezálló ruhát, haja simán és precízen volt felöltözve. Egy pneumatikus injektort tartott a kezében, amelynek kamrája viszkózus, irizáló zöld folyadékkal volt tele, amely mintha a saját belső fényével kavargott volna. „Alkalmazkodsz. Legyőzöd. Ez a dolgod. Én csak… elősegítem a folyamatot. És dokumentálom.”
Gyorsabban mozgott, mint a légpárnás hajóban. A toxin utolsó füstje is eltűnt, kiégett abban a dühös, kémiai párásodásban. Három lépéssel a lány felé termett, keze kinyúlt, hogy megragadja a csuklóját. A csontok úgy érezték magukat, mint egy madáré a szorításában. A lány nem küzdött. Csak a férfi kezére nézett, majd felvonta a szemöldökét az arcára.
– A levegőben lévő diszpergálószer már a szervezetedben van – mondta nyugodtan. – Aeroszol formájában. Az agyalapi mirigyed egyedi jellemzőjéhez igazítva. Abban a pillanatban lélegezted be, amikor a környezeti tömítések feloldódtak.
Hideg remegés futott végig a gerincén, aminek semmi köze nem volt méreghez. Semmi előjelet nem érzett. Gyógyító ereje, ami általában az éberség állandó zümmögése volt, most csendben volt.
„Neurogátló előanyag” – magyarázta, mintha tankönyvet olvasna. „Nem támad meg. Ez… udvariasan megkéri a védekező rendszereidet, hogy egy pillanatra álljanak le. Éppen csak annyi időre.”
Szorítása enyhült. Mély, természetellenes letargia áradt az izmaiba, nem gyengítve őket, hanem elválasztva akaratát a cselekvéstől. Ujjai leengedték a csuklóját.
– Jó – suttogta.
Meglepő erővel vezette botladozó alakját az asztalhoz. A férfi térde a szélének csapódott. A nő ellökte. A férfi visszaesett a hideg, könyörtelen felületre. A keretbe rejtett mágneses bilincsek életre keltek, rögzítve a bokáját és a csuklóját. Nem a végtagjai felett – körülöttük. Zökkenőmentes adamantium szalagok csúsztak ki a süllyesztett nyílásokból, és egy végső, rémisztő csattanással rögzültek, ami egészen a csontvázáig visszhangzott. A sebészeti lámpák fénye teljesen ki volt téve a lábának, széttárt kézzel, teljesen ki volt szolgáltatva neki.
Letette az injektort, elővett egy kézi szkennert, és végigfuttatta vele a törzsét. A sugara változó színű csíkokkal festette be a bőrét. „Emelkedett pulzusszám, de csak az izgatottság miatt. A mellékvese-teljesítmény minimális. Tökéletes.” Félretette a szkennert, lecipzárazta a laboratóriumi köpenyét, és hagyta, hogy lehullasson. Alatta a fekete testhezálló ruhát magasan dekoltált a combjánál és mélyen a nyakánál. Nem csábításért öltözött. A hozzáférésért.
„A változó” – mondta, miközben ismét felvette az injektort – „egy szinesztetikus katalizátor. Megköt minden megmaradt mérgező maradványt a sejtjeidben, és egy… fokozott szomatikus tudatossági állapotot kényszerít ki. Minden érintés, minden hőmérséklet-változás, minden belső folyamat felerősödik.” A nő a férfi fölé hajolt, zöld szeme a görgető adatok tükörképét rögzítette. „Fájdalom. Öröm. Ezek csak jelek. Lássuk, mi történik, ha teljesen felhangosítjuk a hangerőt.”
A férfi nyakához nyomta az injektort. Sziszegés, jeges tűz csípése. A hatás azonnali volt.
A világ nemcsak kitisztult; sikított. A szerverek zümmögése fémes robajlássá változott. A fények vakító fénye fizikai nyomást gyakorolt a szaruhártyájára. Érezte az adamantiumból készült rögzítőelemek egyes varratait, nyomon követhette a mikroszkopikus tökéletlenségeket. És rémisztő bensőséggel érezte, ahogy a vegyület a véráramába merül, egy csillogó parazita, amely korábbi mérgeinek visszhangja után kutat.
Viper szétnyílt ajkakkal figyelte a monitorokat. „Lenyűgöző. A szinaptikus aktivitás multiplikatív. Az érzékszervi kéreg úgy világít, mint egy szupernóva.” Klinikai hangneme kezdett megkopogni, nyers éhség kandikált ki rajta. Felmászott az asztalra, elfoglalta a férfi csípőjét, testsúlya ránehezedett. Vékony testruhája és farmerja anyagán keresztül minden körvonalat érzett. Az érzés nem csak tapintás volt; egy topográfiai térkép volt róla, ami beleégett az idegrendszerébe.
Lehajolt, lehelete forró volt a férfi fülében. „Érzed? A csókom bomlási termékeit? Ébredeznek.”
Meg tudta tenni. Olyan volt, mint egy szunnyadó fertőzés fellángolása, savanyú, elektromos égés mélyen a szöveteiben. Összeszorította a fogát, egy halk morgás szakadt fel a torkából.
– Pszt – nyugtatgatta, miközben a keze végigcsúszott a férfi mellkasán. – Ne küzdj ellene. Használd a csatornádat. A tested meg akarja tisztítani. Én pedig egy csatornát adok neki.
Másik kezével a férfi övét, majd a farmerja gombját húzogatta. A cipzár reccsenése fülsiketítő volt. Lerántotta az anyagot, kiszabadítva a férfit. A hűvös, laboratóriumi levegő a férfi fedetlen bőrén olyan volt, mint egy pofon. Tekintete lehanyatlott, és visszatért az a hideg, analitikus lenyűgözés. „Az értágulat extrém. Még az inger hatására is.”
Nem vette le a testhezálló ruháját. Ehelyett egy közeli gurulós adagolóért nyúlt, és bekente az ujjait egy átlátszó, szagtalan síkosítóval. Tekintete a férfira szegeződött, miközben elhelyezkedett, egyik kezével vezette, a másikkal a szegycsontjára támaszkodott. Nem volt benne színlelt szenvedély, semmi ugratás. Ez egy behelyezési protokoll volt.
Ráhanyatlott, és egyetlen lassú, kérlelhetetlen mozdulattal magához húzta.
Csillagászati érzés volt. A nő szoros, forró szorítása elsöprő volt, az érzelmek satuja kitisztította az elméjét. A medencéjétől a gerincéig minden idegvégződés élő vezeték volt. A bilincseknek feszült, fojtott hang hagyta el a testét. Az adamancium nem engedett. Teljes erővel elnyelte a feszültséget.
Vipera feje hátrahanyatlott, és egy éles sikítás hagyta el a száját. A klinikai távolságtartás szertefoszlott. Csípője mozogni kezdett, nem ritmikusan, hanem könyörtelen, kísérletező precizitással. Vipera hátán lovagolt, de közben figyelte is, tekintete a férfi válla fölötti képernyőkre vándorolt.
„Tessék” – lihegte. „A sejtes stresszválasz… a katalizátort veszi célba. A megnövekedett anyagcserét használja fel… hogy elégesse a salakanyagokat.” Mozdulatai egyre nehezebbek, követelőzőbbek lettek. „Gyerünk. Égesd el. Égesd el az egészet!”
Szavai átszűrődtek az erőltetett érzések ködén. Nem egy személy volt. Egy kohó. Mérgező maradványait lapátolta a tüzébe, látni akarta, mennyire forrón tud égetni. A tiszta és hígítatlan düh áthatolt a szintetikus tudatosságon. Ez a ribanc egy átkozott finomítóként használja őt.
Abbahagyta az érzések elleni küzdelmet. Átölelte azok sikító tisztaságát. Arra a perzselő pontra koncentrált, ahol testük találkozott, a belső izmok őrült összeszorulására, a pulzusának gyors lüktetésére, amit a bőrén keresztül érzett. A túlerőt fegyverré változtatta.
Felfelé döfte magát, de a lány leereszkedését saját brutális lendületével fogadta.
„Ah! A francba!” – tépték le róla az átok, minden tudomány eltűnt. Tágra nyílt a tekintete, és a férfi tekintete találkozott. A férfi látta, ahogy a kiszámított zöld jég valami sötétebbé, kaotikusabbá olvad.
– Ennyi, doki – vicsorgott rekedtes hangon. – Reakciót akart? Olvassa le a számokat.
Újra megtette, kihasználva a korlátok által megengedett korlátozott erőtartalékot. Nyers, állatias dugás volt. A sima, brutális hang betöltötte a steril szobát, obszcén ellenpontja a gépek halk sípolásának. Magának megtört a nyugalma. Karmolta az ingét, csípője gyorsabban rándult, most már egy olyan éhség hajtotta, aminek semmi köze nem volt az adatokhoz.
A katalizátor mindent felerősített. A teste összenyomódását, az izzadságtól siklandó csúszást, a gyomrában kavargó feszültséget. Túl sok volt. Egyfajta visszacsatolási hurok volt, amely egy katasztrofális csúcs felé törekedett.
Nyögései töredezettek, töredékesek voltak. „A… a… tisztítás… befejeződött. Logan, a mobiladatok… ó, istenem…” Mondata sikolyba olvadt, ahogy a teste lefagyott. Az orgazmus rohamként érte, belső izmai gyors, erőszakos görcssorozatként szorították össze a férfit, amit a katalizátor fehér izzású érzések szupernóvájává felerősített.
Ez beindította az övét. A kiszabadulása kevésbé volt élvezet, mint inkább egy detonáció, egy hatalmas, önkéntelen energia-, méreg- és dühkitörés. Úgy érezte, mintha a gátlóból végre felszabaduló gyógyító faktora egyetlen, perzselő áradatban robbantaná ki belőle az összes idegen dolgot.
Egy hosszú pillanatig csak a szakadozott légzés hangja és a technológia szüntelen, vidám zümmögése hallatszott.
Viper előrebukott, homloka nedves volt a férfi mellkasához simulva. Teste remegett. A mögötte lévő monitorok sürgető, diadalmas mintákat villantak fel. Lassan feltápászkodott, mozdulatai lazák, kimerültek voltak. Tekintete megtalálta a képernyőket, és a tudós visszaúszott a felszínre a nyomok ködén keresztül.
– Teljes kitisztulás – lehelte áhítattal a hangjában. – Az adaptív modell… nemcsak semlegesítette a katalizátort. Elnyelte a toxikus profilt. A gyógyító faktorodnak van memóriája. – Lenézett rá, tekintete most rémisztő megszállottsággal telt meg. – Érted, mi vagy?
Felnézett rá, teste zümmögött, az adamantium hideg és tökéletes volt a bőrén. A diszpergálószer okozta letargia enyhült, saját ereje visszatért.
– Én vagyok az a fickó, aki mindjárt betöri az asztalodat – mondta halk, végleges hangon.
Valami kattant a vérerejében. Mély, visszhangzó csattanás. Egy molekulánál nem szélesebb hajszálrepedés jelent meg a jobb csuklója körüli bilincsben.