Chapter 3: Aerial Contamination
Az eső a pilótafülke tetőjén zsíros neonfoltként hullott az alatta elterülő városból. Sziszegve kopogott a hajótesten, lemosva a betonport és Logan vérének rézillatát, de a labor összeomlásának emlékét nem. A vibráló raktérben a levegő meleg volt, újrahasznosult, és ionizált részecskéktől és Logan parfümjétől – jázmintól és formaldehidtől – bűzlött.
Viper egy csiszolt acél konzolnak dőlt, az adatmeghajtó halk kattanással csúszott be egy portba. A képernyők életre keltek, steril kék és zöld színekbe festve az arcát. A légpárnás jármű bedőlt, és Viper a gravitáció változásával együtt mozdult, könnyedén, mint egy kígyó az ágon.
Logan feltápászkodott a fedélzetről, ahová kidobták. Minden izomrostja sikított. Gyógyító tényezője a tompa, lüktető motor visszaváltása volt, ahogy az utolsó méreganyagokat is kipréselte magából. A bőrében érzett nyers, horzsolás érzés új volt. Nem fájdalom. Valami másnaposság. Anyagcsere-függőség.
– Kényelmesen? – kérdezte, anélkül, hogy elfordult volna a képernyőktől. Genomikai adatok áradata, spirális fehérjemodellek és a laboratóriumban kiolvasott életjeleinek szaggatott kijelzései árasztották el a kijelzőket. Saját DNS-spiráljának 3D-s renderelése lassan forgott, egyes szakaszait mérgező zölddel jelölték ki.
– Mint egy disznó a szarban. – Kiköpte a tiszta teraszt. Az többnyire víz volt. – Hová megyünk, doki? A nyaralójába?
– Egy jobb műszerezettségű hely. – Végül rápillantott, zöld szeme úgy csillogott a fényben, mint egy törött üvegüveg. – Az előzetes adatok… példátlanok. A neurotoxin-szekvencia nem csupán lebomlott. Átírták. A sejtgépezeted a szekvencia töredékeit használta fel egy új javítási útvonal katalizálására. – Lassú, birtokló mosoly suhant át az ajkán. – Nem csak tanulmányoztalak, Logan. Fejlesztettelek.
Forró és tiszta düh hasított át a fejében motoszkáló zűrzavaron. Előrevetette magát. Nem a korábbi vakító sebességével, hanem egy ragadozó makacs lendületével. Készen állt.
Oldalra lépett, és a férfi karmos ökle nekicsapódott az acél válaszfalnak ott, ahol korábban a gerince volt. A fém sikoltott. Mielőtt a férfi visszahúzódhatott volna, a nő karja hátulról a torkára akadt, másik kezével pedig egy friss hipoglikémiát nyomott a nyakába egy pneumatikus sziszegéssel.
Jég öntötte el az ereit. Nem az a zúzó bénultság, mint korábban. Ez hideg tűz volt, egy stimuláns, ami lángra lobbantotta az idegeit, miközben izmai nedves cementté változtak. Nem tudott mozdulni. Csak érezni tudott. Minden egyes hiper-részletes érzetet.
Meleg leheletet érzett a fülében. „Adrenalin-előanyag, szinaptikus erősítővel keverve. Most már mindent érzel, ugye? A levegő textúráját a bőrödön. A motorok rezgését a fogadban. A szívverésemet a hátadon.”
Csípőjével a férfihoz nyomta a derekát. Farmerja roncsain keresztül is érezte a lány melegét. Áruló, kémiailag fokozott tudatossággal teli teste reagált. Kemény, fájó lüktetés érződött az ágyékában.
– Látod? – suttogta, miközben nyelvével végigsimított a füle kagylóján. – A tested megérti. Jobb tanuló, mint te magad.
Megpördítette, és a hátát a hideg falnak lökte. Az ütés sokkja vibrált felerősödött érzékein. Kezei az övén voltak, a bőrt tépték, a farmert lerántották a csípőjéről. Tekintete a farkára szegeződött, amely merev és kipirult volt a hűvös levegőben. Klinikai, mohó megfigyelés volt.
„Az értágulat kifejezett. Lenyűgöző.”
– Menj a pokolba! – morogta, a szavakat a kémiai koktél elmosta, és megszorította az állkapcsát.
– Később. – Lehúzta a laboratóriumi köpenyének cipzárját, és levette a vállát. Alatta csak egy egyszerű fekete trikót és egy pár praktikus, sötét pamutbugyit viselt. Megfogta a jobb kezét – a karmos kezét –, és az alsóneműje övéhez vezette. Az adamancium halálosan és tehetetlenül csillogott. A férfi ujjperceinek hátsó részét az alhasához nyomta, majd lassan lehúzta a kezét. Középső karmai szikeéles hegyével beleakadt az anyagba.
Egyetlen, pontos csuklórántással, melyet a lány vad ereje vezérelt, átvágta a vattát, ami két darabban esett le.
Meztelen volt alatta. Simán borotvált. Érezte izgalmának illatát, pézsmás, sűrű illatát, ahogy áthatolt a steril levegőn. Felfokozott érzékei magukba szívták, és egy friss, dühös és nemkívánatos vágyhullám fojtotta össze a gyomrát.
– Tessék – suttogta, és elengedte a férfi csuklóját. Ujjai végigsimítottak a hasán lévő sötét, rövid szőrzeten, le egészen a hímtagjáig. Érintése felmérő volt, mint amikor egy szerelő ellenőrzi a szerszámot. Nem gyengéden, hanem határozott, birtokló nyomással szorította meg. – A téma felkészült. Dokumentáljuk a stresszreakciót.
Megnyomott egy gombot a konzolon. Egy hám ereszkedett le a mennyezetről surrogva – erős hevederek, amiket a rakomány rögzítésére szántak. Brutális hatékonysággal tekerte az egyiket a férfi mellkasa köré, karjait az oldalához szorítva, majd szorosan becsatolta. A férfi megkötözve, egyenesen, teljesen kilógva a falból, lógott a földön.
„Az eső a bőrén fantom emlékként hatott, helyét a légpárnás kabin száraz, ionizált sercegése vette át. Tokió neonfénye átszűrődött a pilótafülke ablakán, Viper profilját elektromos kék és élénk bíborvörös csíkokkal festve. Közömbös precizitással irányított, egyik kezét a botkormányon, a másikat a konzolhoz csatlakoztatott adatmeghajtón nyugtatva. Az világított, szinkronizálódott.”
Logan egy mentális sokkra tért magához. Testét másodpilóta-hevederhez kötötte, ezúttal nem polimerrel, hanem vastag, tompa, grafénszövésű ötvözetből készült szalagokkal. Letesztelte őket. Milliméternyire elengedtek, majd szorosan tartották őket. Gyógyító ereje zümmögött a háttérben, mint egy elfojtott generátor a túlterhelés után. Még mindig érezte az ízét – a szintetikus mérget és a vér rézvörös színét, amely az övével keveredett.
– Isten hozott vissza. – A lány nem nézett rá. – Az életfunkciók gyorsabban stabilizálódtak a tervezettnél. Még a közösülés után is. Főleg a közösülés után. Az anyagcsere-csúcs… tanulságos volt.
Morgott, a hang elveszett a motor zúgásában. „Mi értelme van, hölgyem? Megvannak az adatai. Nyertél.”
„Van egy előzetes adatkészletem.” Végül rápillantott, zöld szemei visszatükrözték a város káoszát. „Egyetlen adatpont egy anekdota. A tudomány ismétlést igényel. Kontrollcsoportok.” Mosolygott, vékonyan, de élesen. „Változatosság.”
A gép hirtelen bedőlt, és egy jellegtelen felhőkarcoló teteje felé ereszkedett. „Ti vagytok a kontrollcsoportom. És a változóm.”
A hevederek hidraulikus sziszegéssel húzódtak vissza. Már rajta volt, mielőtt a bakancsa a fedélzetet érte, de ez más volt. Lassabb. Megfontolt. Nem a halálra szánta magát. Megragadta a megerősített laboratóriumi köpeny elejét, és a pilótafülke ajtaja melletti rezgő válaszfalhoz csapta. A fém behorpadt. A lány felnyögött, de szeme heves, elemző fénnyel csillogott.
– Ismétlés, mi? – vicsorgott, arca centikre volt az övétől. Visszatört benne az emlék, ahogy a labor romjai között lovagolt rajta, ahogy mérgező csókját csókolta – nem élvezetként, hanem egy olyan szabálysértésként, amit még mindig szerette volna kitörölni. – Na, ez milyen variáció?
Száját az övéhez szorította. Ez egyáltalán nem hasonlított a lány előre megtervezett támadásához. Ez tiszta agresszió volt, területvisszaszerzés. Megharapta az alsó ajkát, olyan erősen, hogy vért fakasztott. A méregzsákok ismerős, apró szúrása a nyelvével találkozott, halvány, keserű nyomként. De a szervezete, még mindig az utolsó adagtól feltöltve, elutasító, tüzes rohammal emésztette fel. Olyan érzés volt, mintha egy pohár erős whiskyt nyelt volna le.
A lány a férfi szájába nyögött, tiszta, diadalmas felfedezés hangjaként. Felemelte a kezét, de nem azért, hogy eltaszítsa, hanem hogy megkarmolja az ingének hátulját. „Igen… ott. Az enzimkaszkád más. Agresszió által kiváltott. Az adrenalin katalizátor.”
– Fogd be! – mordult fel, és feltépte a kabátot. Alatta a lány egy egyszerű fekete taktikai felsőt viselt. Felrántotta, felfedve a lány apró, feszes melleit. Az egyiket durva kezébe vette, gyengédség nélkül megszorította, hüvelykujjával végigsimított a mellbimbón. A lány a falnak dőlt, feje a fémnek csapódott.
– Kezd alkalmazkodni a gyógyulási faktorod – lihegte, tudományos megjegyzése ellentétben állt az arcán látható éhséggel. – Most pedig lássuk, bírod-e, amikor kilovagolok belőled a mérget.
Hátralökte magát, meglepve erejével, és megfordítva a pozíciójukat. Fogai a nyakának izmos izmába értek, nem egy csók, hanem egy harapás – mély, követelőző, mint egy ragadozó, amely megjelöli prédáját. Fájdalom hasított belé, tiszta és éles. Ugyanekkor a kezei az övére tépték, feltépték, és a nadrágját és az alsóját a csípőjére lökték. A farka, amely már félig megkeményedett a brutális adrenalintól, kiszabadult.
Viper nem habozott. Elengedte a férfi nyakát, állán egy csepp vérrel, és éppen annyira lehúzta magáról a saját, szabott nadrágját és alsóneműjét, hogy a teste már átázott. Viper érezte az illatát – az izgalmát, keveredve a laboratórium steril illatával és a gép ózonjával. Egyszerre volt klinikai és obszcén módon állatias.
– Irányítsd a kezeidet! – parancsolta rekedtes hangon. Megfogta a jobb csuklóját, amelyiken a karmok a bőr és az adamantium alá voltak temetve, és lehúzta a lábai között. – Tessék. Érezni akarom, ahogy megvágsz. Hogy felnyissz.
Egy pillanatig ellenállt. De a düh, a nyers vágy, hogy uralkodjon ezen a nőn, aki kibaszott kísérletnek látta őt, felülírt mindent. Egy vicsorogással egyetlen, csillogó adamantiumkarom siklott ki az ujjpercéből. Nem ölni. Hogy felvágjon. Szándékos, brutális óvatossággal vezette a hegyét a megmaradt alsónemű finom anyagán keresztül, majd fel a belső szeméremajkai mentén. Az anyag lehullott. Egy vékony, tökéletes vörös csík bugyogott fel a karom nyomában.
Éles, tört gyönyör-fájdalom hangján felkiáltott. Aztán felült rá.
Egyetlen ádáz, átszúró mozdulattal rogyott le vastag testére. Semmi finomkodás. Csak teljes, pusztító burok. Belső falai dühös ökölként szorították körül. A kisebb vágás csípett, vére összekeveredett az összenövéssel.
– A francba! – zihálta, miközben a csípőjére repült, ujjai a csontjába vájtak.
– Most pedig vészeld át! – sziszegte, és mozogni kezdett. Büntető, könyörtelen ritmust állított fel, a gép rezgéseit, a férfi vállán lévő szorítást erőként használva. Minden lefelé irányuló csapódás vádaskodás, követelés volt. Mellei a férfi arca előtt ugráltak. A férfi elkapott egyet a szájába, beleharapott a mellbimbójába, olyan erősen szopta, hogy zúzódást okozott. A nő felnyögött, ritmusa egy másodpercre megakadt, mielőtt egyre kiszámíthatatlanabbá, kétségbeesettebbé vált.
Érezte. A szervezetében lévő, személyre szabott neurotoxin utolsó maradványai, ahogy elégnek, üzemanyagként szolgálnak ehhez – ehhez a nyers, gyűlöletes párosításhoz. A gyógyító ereje nemcsak a helyreállításból állt; a méreg kannibalizálásából, energiájának brutális kitartássá alakításából, ami minden egyes ereszkedéssel felhajtotta a csípőjét, hogy fogadja a nőt.
– Ennyi – kántálta, lehelete forró volt a férfi fülében. – Égesd el. Alakítsd át. Látom a monitoron – a testhőmérsékleted, a sejtcseréd – istenem… – Szavai egy torokhangú sikolyban olvadtak szét, ahogy a férfi egyik keze elengedte a csípőjét, és a csiklója nedves, duzzadt pontjára bukkant. Kemény, durva körökben dörzsölgette, testük rázkódásával párhuzamosan.
A légpárnás jármű robotpilóta üzemmódban körözött a tetőtéri leszállópálya körül. A kinti világ szédítő fényfoltként tátongott. Bent csupa hőség, izzadság és bőr csapódása volt.
Az orgazmusa rohamként ért. Teste szorosan fonódott köré, szoros, lüktető görcsök sorozata telt meg, végigfutva a férfi hosszán. Hátravetette a fejét, nyakában kiálló inak, ajkán egy néma sikoly hallatszott.
Ez beindította az övét. Egy utolsó, mély lökéssel, ami felrántotta a lányt a lábáról, belé hatolt. Forró, erőszakos rohamként, ami kevésbé tűnt felszabadulásnak, inkább kiűzésnek, minden méreganyag, minden manipuláció fizikai megtisztulásának. Ott tartotta, átszúrva, miközben kiürítette magát, egy hosszú, reszelős nyögés szakadt fel a mellkasából.
Egy pillanatra csak a szakadozott légzésük hangját és a motorok zümmögését lehetett hallani. Előrerogyott, homloka a férfi vállához simult. Izzadságtól csatakos bőre forró volt. A férfi érezte, ahogy a szíve a mellkasában kalapál.
Aztán, olyan klinikai távolságtartással, ami sokkal megdöbbentőbb volt, mint bármi, ami az előbb történt, megszólalt, hangja tompán csengett a férfi bőrén.
„Lenyűgöző. A kortizolszint szinte azonnali. A gyógyító tényező máris begyógyítja a szívizomszövetben a tartósan magas BPM-értékek okozta mikroszakadásokat.” Felemelte a fejét, és a férfi szemébe nézett. A saját tekintete tisztán, fókuszáltan, már elemzően nézett. „Negyvenkét százalékkal gyorsabban gyógyultál fel az orgazmikus tetőpont után, mint pusztán a neurotoxintól. A szexuális kiégés hatékonyabb anyagcsere-újraindítás, mint az indukált trauma.”
Mereven bámulta. Hideg, tiszta megértés áradt belőle, hidegebb, mint bármelyik zuhany. Ez nem a szexről szólt. Nem is igazán az uralkodásról. Ez egy kalibráció volt. A férfi egy gép volt számára, egy felbecsülhetetlen értékű, hús-vér gép, amit éppen tanult hangolni.
Lassan kihúzta magát belőle. A lány összerándult, egy apró, emberi rezdülés, mielőtt kiegyenesedett, és gyors, hatékony mozdulatokkal rendbe szedte a ruháit.
– Leszállunk – mondta, és visszafordult a konzolhoz, mintha mi sem történt volna. A gép megkezdte utolsó ereszkedését a tető felé. – Az itteni létesítmény rendelkezik a sejtek közötti változások valós idejű szekvenálásához szükséges felszereléssel. A következő fázist hat óra múlva kezdjük, miután pótoltad a kalóriadeficitedet.
Logan felhúzta a nadrágját, és becsatolta. Gyógyító erejének zümmögése most halk, erőteljes lüktetésként csengett az ereiben. Ránézett a hátára, magabiztos válltartására, a konzolon még mindig világító adatmeghajtóra.
Túlélte a mérget. Túlélte a robbanást. Még őt is túlélte.
Most meg kellett értenie a lányt. Aztán pedig össze kellett törnie a kísérletét, a következtetéseit és a kibaszott állkapcsát. De előbb szüksége volt egy steakre.
A jármű halk puffanással landolt a tetőn. A zsilip sziszegve kinyílt, feltárva az eső áztatta tokiói éjszakát. Viper hátra sem nézve kilépett, arra számítva, hogy a férfi követi.
Egyelőre megtette.