Chapter 2: Terminal Experiment
A kürt egy haldokló állat sikolyát idézett. Vörös fény lüktetett a labor csontvázszerű romjain keresztül, villódzott a megcsavarodott gerendákon és a széttört üvegtartályok csipkézett fogain. Az ózon és a repedő beton éles, ásványi illata fojtogatta a levegőt. Valahol a létesítmény belsejében detonációk láncolata kezdett utat emészteni.
Logan összeszorított fogakkal vette a levegőt. Az idegméreg olyan volt, mint egy mágnes az ereiben, minden mozdulatát sűrű sziruppá sűrítve. A fekete kőzet visszahúzódott a bőréről, de a károsodás belső volt – egy állandó, halk sikoly minden sejtben, ami azt súgta nekik, hogy álljanak le, pihenjenek, haljanak meg.
Elszakította a polimer szíjakat. Ennyi maradt benne. Foszlányok lógtak a csuklójáról, mint az elhalt bőr. Az acélasztal gyűrött roncsként dőlt a falnak, ahová elhajította, hogy megtisztítsa az útját.
Viper állt közte és a kilőtt folyosóajtó között, sziluettjét vészjelző lámpák világították meg hátulról. Nem futott. A kezében egy karcsú adatmeghajtó csillogott, megcsillanva a pokoli vörös fényben.
– A mintalakosztály három folyosóval keletebbre van – mondta, hangja tisztán áthatolt a riasztón. – A szerkezeti épség ott marad a legtovább. Kilencvenhét másodpercünk van.
– Mi? – morogta. A szó kavicsos volt. – Van egy egér a zsebében, hölgyem?
„Te vagy az élő feljegyzésem. A meghajtó tartalmazza a szekvenciákat. Te… te vagy a megerősítés.” Lépett volna egyet előre, zöld szeme izzott a félhomályban. „Az adatok elméletiek, amíg meg nem látom, hogyan kalibrálódik újra a faktorod a teljes rendszerösszeomlás esetén. Ez a végső mérőszám.”
Újabb robbanás, közelebb. A padló megremegett. Egy gerenda letört a mennyezetről, és szikrazáporba taszított egy működésképtelen konzolt. Előreugrott. Nem a szokásos sebességével, csupán egy kísértetnyivel, szánalmas visszhanggal. De elég volt ahhoz, hogy csökkentse a távolságot. Kinyújtotta a kezét, de nem karmokkal, hanem hogy megragadja a lány torkát.
Meg sem rezzent. Belelépett.
A lány keze felemelkedett, egy pneumatikus injektort nyomott a férfi nyakának oldalához. Sziszegés hallatszott. Hideg tűz öntötte el a nyaki verőerét.
A szorítása megingott. A világ oldalra billen, a színek beleolvadtak a lüktető vörösbe. Térdei a törött betonra csapódtak. Látta, ahogy a nő csizmája, szépen és precízen, a homályos látóterébe lép.
– Nyolcvan másodperc – jelentette ki.
Megpróbált felállni. Izmai ellenálltak, kínzó csomókba húzódtak. Másfajta méreg volt. Nem elnyomó. Egy izgató. Minden idegvégződést lángra lobbantott, a tiszta neurológiai fájdalom tetőpontja. Egy nyers, akaratlan zihálás szakadt fel belőle.
Letérdelt. Hűvös, biztos ujjai megragadták az állát, és felemelte a fejét. Arca nyugodt és elemző volt, még akkor is, amikor a mennyezet egy része hat méterrel arrébb beomlott.
– A fájdalom tanulságos – mondta, miközben hüvelykujjával letörölt egy véres nyálcsíkot a férfi ajkáról. – Megkerüli a kognitív rendszert. Közvetlenül az ősagyhoz beszél. Ahhoz a dologhoz, ami meggyógyít.
Közelebb hajolt. Ajkai szétnyíltak. A férfi a halál csókjára, a mérgező átragyogásra várt.
Tévedett.
Szája keményen és követelőzően csapódott az övére. Nyelve átfurakodott a fogain. Nem szeretet volt ez. Ez erőszak volt, igényérvényesítés. És vele együtt egy újabb áradat jött, nem egy mirigyből, hanem a szájában lévő tartályból – sűrű, nyálas és erőteljes. Egyenesen a férfiba öntötte, a neurotoxin tömény iszapját, finomítva, fokozva azzal a pokollal, amit az elmúlt órában főzött.
Fulladozni kezdett, megpróbált visszahúzódni, de a nő másik keze a hajába túrt, és erősen tartotta. Nyelt egyet, öklendezett, a méreg utat tört a gyomrába. Teste görcsben rándult.
Egy nedves, obszcén hanggal szakította meg a csókot. Szeme tágra nyílt, lázas diadalérzés. „Igen. Közvetlen nyálkahártya-telítés. Most pedig nézzük meg.”
Az injektor okozta fájdalom egyesült az új méreg tüzével. Háború dúlt benne. Gyógyítóereje, zavartan és megtépázottan, görcsben állt, mint egy haldokló szív, amely próbál újraindulni.
Viper figyelte az arcát, olvasott a rángatózásokból, a remegésből. „Lenyűgöző. A konfliktus. Visszacsatolási hurkot hoz létre. A mellékvesekéreged elárasztja a szervezetedet…”
A többit már nem hallotta. Fehér izzású düh, ősibb a tudománynál, ősibb a méregnél, tört elő a kémiai ködből. Tiszta állati ösztön volt, lénye legmélyéről fakadó túlélési sikoly.
Egy olyan üvöltéssel, ami elnyomta a kürtök hangját, felpattant. Nem volt benne finomkodás. Tömeg és lendület volt benne.
Hátrafelé lökte. Egy üvegtartály roncsainak csapódtak. A maradék szilánkok záporoztak körülöttük. A megerősített tartóoszlophoz szorította, teste remegő, izzadságtól csatakos faltörő kosként nyomódott az övéhez.
A lány elállt a lélegzete, a levegő kiszaladt belőle. A férfi most először látott egy repedést a nyugalmán – egy pillanatnyi meglepetést, majd intenzív, csillogó számítást.
„Logan…”
– Fogd be! – A hangja eltört volt. Csípőjét a nőhöz nyomta, egy brutális, ösztönös mozdulattal. Nadrágja durva anyaga, a közéjük gubancolódott laboratóriumi köpeny, farkának forró, kemény nyomása a rétegeken keresztül a medencéhez. Nem vágy volt. Dominancia volt. Visszaszerzés.
Felnézett rá, miközben gyorsan lélegzett. Aztán ajka legörbült. Megértette. Ez is adat volt.
– Csináld! – sziszegte, miközben a férfi hátába kapaszkodott. – Harcolj! Harcolj velem! Hadd lássam az energiafelhasználást. Hadd mérjem meg!
A lány ösztökélése elszakította az utolsó szálat is. A férfi széttépte a ruháját. Letépte taktikai nadrágja becsatolt elejét, és dühös morgással lerántotta a csípőjéről. A sajátjait pont annyira lökte le, amennyire kellett. Nem volt bevezetés, nem volt gyengédség.
Egyetlen vad, kérlelhetetlen döféssel beleütközött.
Felkiáltott, éles, eltorzult hangon. A feje hátrapattant a fémkeretnek. Teste megfeszült, egy pillanatig ellenállt, mielőtt elfogadta a brutális behatolást.
Nem várt. Büntető, könyörtelen ritmust diktált, minden csípőmozdulattal a kérlelhetetlen fémbe csapva a lányt. Az üvegszilánkok a padlón csikorogtak a csizmája alatt. A világ a bőr csapódására, a lány zihálására, a vér és a méreg fémes ízére a szájában, a körülötte lévő lány elsöprő, fojtogató hőségére redukálódott.
– Ez… a gyógymódod? – lihegte, miközben véres barázdákat vájt a férfi vállába. Tekintete az övébe szegeződött, itta a férfi kínját. – Ez… állati dugás?
Erőteljesebben, mélyebben kefélte, testét horgonyként használva a méreganyagok örvénylő semmisége ellen. Minden lökés dac volt. Minden egyes erőfeszítés a lány feletti kontroll megtagadása. Érezte, ahogy az izzadság csöpög az álláról a lány arcára, látta, ahogy a lány önuralmának ereje valami nyerssé és ugyanilyen vaddá omlik össze.
Felemelte a lábait, átölelte a csípőjét, és hihetetlenül mélyre húzta. „Igen. Igen. Égesd el. Égesd el teljesen. Mutasd meg, mibe kerül!”
Az orgazmus úgy érte, mint egy roham, egy csendes, feszülő érzés, amit egy torokhangú, fuldokló nyögés váltott fel. Belső izmai heves, ritmikus görcsökben szorultak össze körülötte.
Ez az övét is beindította. Egy felszabadulás hulláma, ami kevésbé volt élvezetes, mint egy erőszakos kiűzés, egy végső, fizikai visszautasítás. Egy üvöltéssel hatolt belé, amit elnyelt a szerkezeti fém megremegésének hangja. Kiöntötte magát, mélyen, és azt állította, hogy biológiai zászló van elültetve mérgező talajban.
Összeestek, zihálva, még mindig egymáshoz simulva. A köztük lévő hőség éles ellentétben állt a hideg, fogyatkozó levegővel. A vörös fény végigsöpört izzadságtól csillogó bőrükön.
Hatalmas robaj visszhangzott keletről. A mintacsomag eltűnt.
Viper enyhén remegő keze felemelkedett. Ujjait a férfi nyakán lévő pulzusmérő pontra nyomta. Tekintete a szétlőtt csuklóján lévő kronométerre szegeződött.
– Huszonhárom másodperc – suttogta rekedtes hangon. Aztán ránézett, furcsa, szörnyű tisztelettel a tekintetében. – Meglódultál. Maghőmérsékleted, szinaptikus sebességed, sejtmegújulásod… mind hihetetlen. Lassú, diadalmas mosoly terült szét zúzódásos ajkán. – Nem győzted le a toxint. Anyagcserédbe vitted. Elhasználtad az energiát.
Hátralökte. A férfi megbotlott, és egy grimasz kíséretében kiszabadította magát a lány kezéből. A világ kezdett újra kirajzolódni a középpontjából, élesebben, tisztábban. A fájdalom visszahúzódott, elhamvadt a kapcsolatuk dühös kémiai tüzében.
Érezte, ahogy a gyógyító ereje megmozdul, kába, de elevenen, ahogy kaparja ki a szervezetéből az idegen anyagokat, mint egy vadállat, amely a sebeit tisztítja.
Felhúzta a ruháját, a mozdulatok gyorsak és hatékonyak voltak. Az adatmeghajtót még mindig a kezében szorongatta. „A létesítmény halott. Az itteni munkám nem.” Hátralépett egyet egy betört ablakkeret felé, amelyen túl a vihar tombolt az éjszakában. „Felfedezés vagy, Logan. Nem fegyver. Egy kohó.”
Lépett egyet felé, izmai megfeszültek, új, tisztább düh áradt belőle. A karmok. Érezte őket. Suttogás az alkarjában.
„Nem fogsz elsétálni.”
– Az vagyok – mondta. Aztán eltűnt, kiugrott az ablakon a tomboló sötétségbe.
Épp időben ért a szétzúzott szélhez, hogy lássa, amint egy fürge, sötét alak ereszkedik le egy kötélen a vihar várakozó gyomrába. Eltűnt.
Mögötte felrobbantak az utolsó töltetek. A világ fény, hang és por dübörgésében magába roskadt.
Az esőben álló törmelékben állt, érezve az utolsó mérgező hamut az ereiben. Meggyógyult. Egész volt.
És egy évszázad óta először érezte magát igazán, erőszakosan fertőzöttnek.