Chapter 10: Altitude Poison Fuck
A drón újabb turbulenciagócba ütközött, egy hirtelen zuhanástól Logan gyomra valahol a torka közelében lebegett. A vészjelzők pislákoltak, Viper izzadságtól csatakos hátát egy szívdobbanásnyi időre vérvörösre festették. A lány meg sem rezzent. Mozgott fölötte, lassú, szándékos mozdulattal, ami inkább fenyegetés volt, mint meghívás.
– Ereszkedünk – mondta, hangja halk búgásként csengett a motor morgásában. Ujjai végigsimítottak a férfi mellkasán lévő friss, ráncos sebhelyeken – amiket a körmei vájtak a kilátóablaknak való kétségbeesett ütközés során. Már ezüstösen csillogtak. – Végső megközelítés. Ideje az utolsó kalibrálásnak.
Megragadta a csípőjét, ujjaival belemélyesztette az izomba. „Ez nem kalibráció, Ophelia. Te fogod megkapni a tiédet.”
Egy éles, őszinte nevetés szökött fel a szájából. „És te nem?” Megmozdult, feltérdelt, és elhelyezkedett. A férfi farkának vége hozzápréselődött, és még a szervezetében lévő semlegesítő szer páráján keresztül is érezte a nő döbbenetes, nedves hevét. „Ne hazudj nekem, Logan. A tested kimondja az igazat, a szád nem.”
Egy kontrollált, vad leengedéssel magába húzta. Az egészet. Egyetlen brutális, fordított csúszással, amitől egy nyögést csalt elő a tüdejéből. Hihetetlenül szoros volt, mint egy bársony satu, ami szorította. Mozdulni kezdett, nem szenvedéllyel, hanem könyörtelen, dugattyúszerű hatékonysággal.
Háttal állt neki, feszült izmok és sápadt bőr tája, oldalán a sérült hús dühös kárpitként szőtt. Csípőjének minden egyes lefelé irányuló csapódása kiszámított becsapódás volt, feneke a mérgezett combjainak csapódott. A nyers, vörös égési sérülések tiltakozva sikoltoztak, minden egyes ütközéssel újabb méreganyag-hullám áradt szét a szervezetében.
– Érzed ezt? – lihegte, feje hátrahullott, aranyszőke haja a férfi mellkasára tapadt. – A súrlódás… felmelegíti a verejtékemben maradt mérget, a te verejtékedben… mélyebbre hajtja. Katalizálja a köteléket a gyógyító faktorod utolsó ellenállásával. – Hátranyúlt, egyik kezével a férfi térdébe markolt, a másikkal karmaival végigszántotta a szegycsontját. Friss, vékony vörös csíkok gyűltek össze, azonnal gyöngyözve.
Vicsorogta, miközben a saját kezei a derekára repültek, nem azért, hogy vezesse, hanem hogy erősebben, gyorsabban lenyomja. Hogy vállalja a büntetést. Hogy kölcsönös legyen. – Igazi csaj vagy, tudod?
– A biológiai hadviselés remekműve vagyok – helyesbített, miközben a ritmusa egyre szaggatottabbá, kontrollálatlanabbá vált. – És te… te vagy az egyetlen vászon, amely elég erős ahhoz, hogy megtartsa a festéket.
A drón ismét megremegett, egy heves oldalirányú rázkódás repítette előre. A betegágy szélére esett, remegő karokkal. A mozdulat szöge megváltozott, és a férfi érezte, ahogy a belső falak hirtelen, akaratlan görcsben összeszorulnak körülötte. Egy nyers, torokhang szakadt fel a torkából.
Áttörte a klinikai látszatot. A precizitás darabokra hullott.
Ami ezután következett, az a tiszta, kendőzetlen éhség volt.
Akkor megdugta. Nem a tudományért. Nem a minta miatt. Hanem mert a köztük lévő feszültség – az árulás, a mérgezett csók, a nyers túlélés – ugyanolyan erőszakos fizikai felszabadulást követelt, mint a többi. Őrült önfeledtséggel rontott rá, az egyesülésük nedves, csapkodó hangjai elnyomták a drón zümmögését. Minden egyes becsapódás a birtoklás jele volt.
– Ennyi – morogta a fülébe, lehelete forró volt a nyakán. Feljebb nyomult, hogy találkozzon vele, egyre mélyebbre fúrva magát, érezve, ahogy a lány ellenállása olvadt elfogadásnak ad helyet. – Nincs több szarság a mintákkal. Csak ez. Te használsz ki engem. Én használlak ki téged. Két kibaszott állat egy ketrecben.
„Igen!” A szó sziszegés volt, egy megadás. Az egyik keze elszakadt a férfi térdétől, és a saját lábai közé vándorolt, ujjai kétségbeesett köröket írtak le a csiklóján. A másik keze a hideg falnak dőlt, bütykei kifehéredtek. „Istenem, igen. Ne merészelj abbahagyni. Ne merészelj ebből felépülni.”
Az orgazmus rohamként érte. Egész teste megfeszült, egy néma sikoly feszítette a nyakát, mielőtt egy megtört, törött kiáltás visszhangzott a fémes térben. Belső izmai ritmikusan, kétségbeesetten fejték, húzták, követelve a válaszát.
A szakadék szélére billentette. Magára húzta a lányt, és a teste mélyéig temette magát, miközben kitört a saját orgazmusa. Kevésbé is élvezetnek, inkább egy rendszertisztításnak tűnt – minden csapdába esett frusztráció, minden csepp bizalmatlanság erőszakos, pumpáló kiűzése egyenesen a lány legmélyebb szívébe. Ott tartotta a lányt, lüktetett, miközben a drón futóműve fülsiketítő mechanikus sikoly kíséretében beindult.
Összezárva maradtak, lihegve, izzadságban és más nedvekben úszva, miközben a kinti világ megdőlt, és a jármű akkora rázkódással csapódott a szilárd talajnak, hogy megkoccantak a fogaik.
Egy hosszú pillanatig csak a szakadozott lélegzésük hangja és a motorok elhaló zúgása hallatszott. Aztán, a szétválás sima zajával, ellökte magát a férfitól, és bizonytalan lábakra állt. Nem nézett rá. Odament egy műszerfalhoz, és megnyomott egy kapcsolót. Kemény, fehér külső fények árasztották el a kabint, megvilágítva a hatalmas, romos hangár rozsdacsíkos falait.
Megfordult, és összeszedte szakadt ruháit. Arca ismét a hideg nyugalom álarca volt, de a szemei túl csillogtak, ajkai feldagadtak. Vegyes váladékuk egyetlen, csillogó csíkja folyt le a combja belső oldalán.
– A Rozsdakert – jelentette be üres, korábbi gúnyolódástól megfosztott hangon. – Öltözz fel! A légkör állott, de belélegezhető. A helyi élővilág azonban… módosult.
Logan lelendítette a lábát az ágyról. Combján az égési sebek már halványulni kezdtek, rózsaszínre változtak. Újabb, mélyebb fájdalom telepedett a csontjaira, mérgező rezonancia, amely a szívverésével összhangban zümmögött. A „kalibrálás” befejeződött. A kötelék összekovácsolódott.
Ránézett, a mellkasán éktelenkedő véres nyomokra, arra a rendkívül klinikai módra, ahogyan a nő most a holoképernyőn lévő adatokat ellenőrizte, mintha az elmúlt tíz perc egy szükséges sebészeti beavatkozás lett volna.
Egy dolgot tudott teljes, komor bizonyossággal.
A következő áruló már velük volt a szobában, várva a sorára.