Chapter 6: Reverse Cowgirl Poison Ride
Az obszidián üveg visszaverte rájuk a tükörképüket, megtörve és csillogva, a megerőltető végtagok és a csillogó verejték kísérteties látványaként. Logan alkar kovácsoltvas kötelékekként szolgáltak, adamantiummal összefonódott csontjai voltak az egyetlenek, amiket a világhoz kötöttek, esetleg Viper ledöntötte.
Hátrafelé lovagolt rajta, mint egy királynő az izmok és düh trónján. Minden egyes lefelé ugrás sápadt fenekének kiszámított, kegyetlen csapása volt a férfi combjaihoz, a hang éles, nedves csattanásként hatolt a barlangszerű helyiségben. Karmai nemcsak a fejtámlába mélyedtek, hanem át is hatoltak rajta, egy méternyi csillogó ötvözet átszúrta a csiszolt mahagónit és a mögötte lévő acélkeretet, olyan biztosan szegezve őt a helyére, mint a láncok.
Csak így bírta ki anélkül, hogy kettészakítaná.
A pinája élőlény volt. Bársonyököl, ami szorította és fejte őt egy olyan ritmussal, ami kevesebb az élvezetről és inkább a kivonásról szólt. De a hőség volt az, ami tönkretette – egy mély, biológiai égés, ami átszivárgott a bőrén és az inain, és a sejtjei magját célozta meg. A gyógyító ereje, az a benne lévő könyörtelen motor, egy fülsiketítő üvöltés volt a fülében, nem a sérüléseket javítva, hanem egy eksztázis által megbénítani tervezett méreg ellen vívott felőrlő háborút.
– Érzed ezt, Logan? – Viper hangja rekedt dorombolás volt a válla fölött. Figyelte a tükörképüket, smaragdzöld szeme ragadozó gyönyörűséggel csillogott. Gerince tökéletesen, arrogánsan ívelt volt, szőke haj a nyakán lévő izzadságcseppekhez tapadt. – Az a fájdalom a heréidben? Az a tűz a gerincedben? Az nem én vagyok. Az te vagy. A saját tested könyörög, hogy megadd nekem, amit akarok.
Morgás hallatszott, vad hangként vibrált fel a mellkasából. Csípője felfelé lendült, hogy találkozzon a lány ereszkedésével, egy vad ellenlökéssel, amitől a lány felnyögött. De a zihálás nevetésbe torzult. Szerette a benne rejlő harci vágyat. Édesebbé tette a győzelmet.
– Igen, érzem – morogta, a szavak kiszakadtak belőle. – Olyan érzés, mintha a farkamon keresztül próbálnád kiszívni a lelkemet.
„Talán az is vagyok.”
Előrehajolt, kezeit a sípcsontjára támasztotta, és megváltoztatta a szöget. Az új pozíció még mélyebbre süllyesztette, és az érzés nem csak szorítás volt – egy lassú, édes bénulás, ami kisugárzott az ágyékából, egy nektárszerű méreg, ami szivárgott a véráramba. Gyógyító faktor sikoltott, metabolizálta, elégette, csak hogy a következő belső kapaszkodó még többet választjon ki.
Látása a széleken úszott. Az ablakon túli neonfényes városkép fénycsíkokká homályosult. Csak a lány tapintása, az illata – jázmin, réz és az ózonszerű hatalma – és saját karmai fémes csípése volt éles.
Gyorsabban kezdett mozogni, felhagyva a gúnyos lassúsággal egy brutális, hajtó ritmusért. Segge minden egyes emelésnél és süllyedésnél megfeszült, egy hipnotikus, büntető pattanásként. Egyesülésük nedves, mocskos hangjai betöltötték a tetőtéri lakást, a benne dúló néma háború komor kíséretét alkotva.
– Gyerünk, Farkas! – sziszegte, ismét önuralmát nyers éhség szakította félbe. – Add ide! Tölts meg! Hadd érezzem a híres gyógyító erődet… hadd törjem meg!
A szavai voltak a kiváltó ok. Valami ősi és dühös erő felülírta a bénító örömöt. Egy állatias üvöltéssel letépte jobb kezét az ágy fejtámlájáról. Mahagóni szilánkok és eltorzult fémdarabok záporoztak a lepedőkre.
Mielőtt reagált volna, a férfi átkarolta a derekát, keze a hasára tévedt, és rémisztő erővel rántotta magára, míg a másik karja nem mozdult, nem mozdult, hogy mindkettőjüket kidobja az ablakon.
– Törni akarod? – vicsorgott a füle kagylójába rekedtes hangon. – Akkor törd össze. De velem jössz, te mérges ribanc.
Szabad keze felcsúszott a hasáról, átnyúlt a bordái felett, és brutálisan a torkára szorult. Nem azért, hogy megfojtsa, hanem hogy megtartsa. Hogy birtokba vegye. Hogy arra kényszerítse, hogy minden négyzetcentiméterét érezze, ahogy a férfi beléd dől, minden feket feladva.
A változás elektromos volt. Viper feje hátrahanyatlott a vállára, egy nyers, megtört sikoly szakadt fel ajkáról. Az érzés, hogy teljesen lekötötték, hogy a férfi fékezhetetlen ereje belé áramlik, megtörte a kiszámított önuralmát. Saját teste elárulta, őrült, féktelen hullámokban vonaglott körülötte. A kibocsátott méreg más volt, élesebb, egy neurotoxikus tüske, ami arra szolgál, hogy rohamot váltson ki a férfi idegrendszeréből.
Logan fehéren látta magát. Gyógyító ereje fellobbant, egy szupernóva a szeme mögött, szinte olyan gyorsan semlegesítve a mérget, ahogy az becsapódott. A visszacsatolási hurok katasztrofális és dicsőséges volt – a nő teste, ami megpróbálta elpusztítani a férfit, csak még jobban hajtotta, a férfi könyörtelen túlélése pedig erőszakos, mérgező tetőpontra sodorta.
– Logan… A neve egy átok volt, egy ima, egy megadás, ami kiszakadt a szájából.
Szavakkal el sem tudta mondani. A szörnyeteg kezében volt az irányítás. Egy utolsó, zúzó döféssel, ami megrázta a hatalmas ágykeretet, beleöntötte magát a lányba, egy forró, kérlelhetetlen áradatként, ami úgy tűnt, örökké tart, egy évszázadnyi düh és túlélés táplálta. Ordítása összekeveredett a lány fojtott kiáltásával, disszonáns akkordként visszhangzott a hideg üvegen.
Egy hosszú pillanatig csak a szakadozott légzésük hangja és az alatta zúgó város távoli zümmögése hallatszott. Viper nekibukva feküdt neki, teste ernyedten, háta verejtéktől csúszott a mellkasán. Végtagjaiban a bénulás most már valóságos volt, mély, rendszerszintű kimerültség, amelyet gyógyító faktor nem tudott azonnal lerázni.
Lassan, vonakodva visszahúzta karmait a romos fejtámláról. A fém egy sor puha, utolsó rántással csúszott vissza az alkarjába.
Ő mozdult meg először. Lassú, megfontolt mozdulattal feltápászkodott róla, a különválás gyötrelmesen bensőséges volt. Nem nézett rá, majd átlendítette a lábát az ágy szélén, és kissé remegő térdekre állt. A neonfény kék és rózsaszín csíkokkal festette be testét, kiemelve a férfi kezei által a sápadt bőrén hagyott nyomokat.
Meztelenül és teljesen öntudatlanul odament a bárpulthoz. Kétujnyi borostyánszínű folyadékot öntött egy kristálypohárba. Egyetlen sima, kimért kortyban kiitta.
– Még élek – visszany ki, és hangja hűvös élt, bár most már rekedtebb, foszladozó volt.
Logan felkönyökölt. A gyengeség elmúlt, elégette a benne lévő ismerős, könyörtelen kemence. De egy új, mélyebb fájdalom megmaradt. Egy kémiai jegy szövődött be a sejtjeibe. Az ő jegye.
– Alig – krákogta, torka elszorult. Figyelte a lányt, gerincének elegáns vonalát, vállának dacos feszességét. A játék még nem ért véget. Csak a játéktér ment. – Más az ízed, amikor odaérsz.
Viper megfordult, hátradőlt a bárpultnak, halvány mosolyog suhant át duzzadt ajkán. Méregette, zöld szemei ismét mérlegelték a kárt.
– És te, Logan – mondta halkan, és gúnyosan felemelt a poharát. – Úgy érzed magad, mint egy olyan háború, amit nagyon szeretnék megnyerni.
Letette a poharat. A márvány bárpulton hallatszó halk kattanás olyan határozott volt, mint egy löves. Odakint a hajnal első szürke fénye elkezdett beszűrődni a neon éjszakába, nem a végét, hanem egy veszélyes új napot ígérve.