Chapter 2: Chemical Lust
Logan lélegzete még mindig kavargott a tüdejében, nyers hang volt a penthouse steril csendjében. A hideg városi fények beszűrődtek a padlótól a mennyezetig érő ablakokon, ezüsttel és árnyékkal vésve alakját a vérvörös kanapéra, ahol összeesett. A heves lábadozás mintaképe volt; minden izomrostja remegett, ahogy szervezete kiégette ereiben az utolsó mérget is.
Viper a szoba túlsó végéből figyelte, egy sziluettként rajzolódott ki a városi fényben. Lesimította a ruháját, ami nyugalomként nem tűnt fel neki. A férfi gyógyító ereje obszcenitás volt. Annyi neurotoxint pumpált belé, hogy egy elefántcsordát leterített volna, mégis feltápászkodott, farkasszemeivel, melyek most tisztán szegeződtek rá, a feldarabolás ígéretével.
– Még nem haltam meg, drágám – rekedten mondta, a szavak a torkán törtek fel. Már kezdett regenerálódni; hallotta a nedves, finom sercegést, ahogy a selyempapírok összefonódnak.
– Csak átmeneti állapot – felelte a nő, hangja olyan hűvös volt, mint a bárpult krómozott szegélye. Odalépett a férfihoz, tűsarkúja kopogott szándékosan. – De lenyűgöző. Még soha nem gyógyult meg szeretőm ilyen… gyorsan.
Felnevetett, rekedten és örömtelenül. – Így hívják? Inkább olyan volt, mint egy boncolás, ahol a holttest ellenállt.
Karnyújtásnyira megállt, tudván, milyen messzire fog ütni. Karmai tokban voltak, de alkarjában úgy feszült a feszültség, mint egy megfeszült rugó. „Te is részt vettél benne” – emlékeztette, miközben ravasz mosoly suhant át az ajkán. „Lelkesen.”
„Nem én beszéltem. Az volt a méreg, amit az állatra zúdítottak.” Megmozdult, és kissé összerándult, amikor egy utolsó görcs rándult a gerincébe. A folyamat láthatóan gyötrelmes volt. „De az állat most már újra kezében van az irányítás.”
– Tényleg? – dorombolta, miközben körbejárta. A harcosklub adrenalinlökete, a szentélyében történt erőszak, a túlélés puszta merészsége – mindez éles, veszélyes vággyá olvadt össze. Újra látni akarta, ahogy ez az irányítás kicsúszik a kezéből. Hogy ő legyen az, aki kicsúsztatja a kezéből. – Még mindig ott ülsz. Nem támadsz. Talán tetszett neked.
Felkapta a fejét, szeme csillogott a félhomályban. „Tetszett az a rész, amikor mindjárt viszonzom a szívességet.”
Mielőtt mozdulhatott volna, a nő leküzdötte. Nem támadással, hanem egy lomha, megfontolt mozdulattal, és térdre rogyott a férfi előtti puha szőnyegen. A férfi lábai széttárva, a nadrágja még mindig nyitva volt, ahol hagyta. Félig kemény volt, brutálisan, vastagon simult a combjához – egy fiziológiai válasz, makacs és őszinte, amit a dühe nem tudott megállítani.
– Látod? – suttogta, lehelete meleg volt a férfin. Nem érintette meg a kezével, csak a szavaival. – A test emlékszik. Tudja, mit akar.
– A halálodra vágyik – morogta, de nem lökte el magától.
Előrehajolt, és hagyta, hogy ajkai végigsimítsanak a férfi hímtagján lüktető ereken. A férfi megrándult, egész testében összerándult. „Hazug.” A nyelve kicsúszott a kezéből, egy gyors, nedves csíkot alkotva a tövétől a hegyéig, megízlelve saját méreganyagainak sós és keserű maradványait, amelyeket a férfi pórusain keresztül ürített ki. Mámorító volt. „Újabb adagért kiált.”
Ezúttal kinyújtotta a kezét, és beletúrt szőke hajába. Nem azért, hogy elhúzza, hanem hogy lehorgonyozza, olyan erős szorítással, hogy a fejbőr bizsergést váltott ki belőle. „Van egy halálvágya, hölgyem. Egy igazán kibaszott kreatív vágyad.”
Felnézett, és a férfi dühös tekintete találkozott, saját tekintete diadalmasan csillogott. – Nem fogsz megölni – mondta határozott hangon. – Nem, amíg be nem bizonyítod, hogy legyőzhetsz. Nem, amíg be nem bizonyítod, hogy… valami benned erősebb annál, amit beléd tudok juttatni.
Mereven bámulta, sebhelyes arcán végigfutott a konfliktus – az undor, a kíváncsiság, a nyers, tagadhatatlan vonzalom. Egy durva vicsorogással a hajába kapaszkodva ismét magára irányította a száját.
Elragadta, de nem gyengéden. Mélyen lenyelte, torka körbejárta a derekát, nyelvével durva, ritmikus mozdulatokkal nyomta a kantárt. Csata, vas és valami egyedülálló, elektromos Logan ízét érezte. Érezte, ahogy egyre jobban megkeményedik a szájában, farkában a lüktetés kétségbeesett dobolássá változott a szájpadlásán. Másik kezével a kanapé támlájába kapott, az adamantium karmok kipattantak, és olyan hanggal szúrták át a bőrt, mintha húst tépnének.
Nedves pukkanással, zihálva elhúzott. – Még mindig azt hiszed, hogy csak a méreg beszél? – gúnyolódott, ajkai sikamlósak és duzzadtak voltak.
Válaszul a hajánál fogva felrántotta, és addig csavarta a testét, amíg a lány el nem terült az ölében, hátát a mellkasának vetve. Az egyik karja a kulcscsontjára fonódott, rögzítve őt. A másik keze, most már karmaival behúzva, lecsúszott a ruhája elején, durva ujjak a nedves selymesen áthatoltak rajta a bugyija alatt.
– Nem – morogta a fülébe, hangja rekedten súrolta a koponyáját. – Az állat mondja, hogy vegyem el, ami az enyém.
Félretépte a selymet. Két vastag ujj minden bevezetés nélkül mélyen belé hatoltak. A lány felkiáltott, és a férfihoz dőlt, önuralmát összetörte a hirtelen, brutális invázió. Már átázott, teste megalázó árulásként szabadon kínálta fel magát.
– Igen – gúnyolódott, miközben érezte, ahogy a lány az ujjai köré fonódik. – Nagyon félsz.
Kíméletlenül dolgoztatott rajta, tenyere éle a csiklóját súrolta, miközben ujjai rövid, büntető simításokkal dugnák meg. Semmi sem volt olyan, mint azelőtt. Ez nem az ő teljesítménye volt; ez az ő elszámolása. Éles és szégyenletes élvezet hasított belé, olyan sebességgel erősödve, hogy elvette a lélegzetét. Megpróbált ellenállni, visszafogni a torkát kaparászó hangokat, de az ő érintése tompa eszköz volt, ami lebontotta az önuralmát.
– Elmegyek – jelentette ki komoran. – A kezemre fogok ugrani, miközben te azt tervezed, hogyan ölhetsz meg érte.
Ez volt az igazság. Az orgazmus erőszakos, nemkívánatos intenzitással tört rá, görcsökkel tépve testét, látása szélein elhomályosult. Elfojtott sikoly hagyta el a száját, visszhangozva a hatalmas, hideg szobában.
Mielőtt az utolsó remegés is elült volna, áthelyezte a lány testsúlyát. Előrelökte, a vérvörös kanapé karfájára döntötte, arcát a hűvös bőrbe nyomta. Hátrarántotta a csípőjét, és egyetlen, brutális lökéssel újra benne volt.
Ez más volt. Nyers, szűretlen, mindenféle színleléstől mentes a súrlódáson és a birtokláson túl. Teljesen betöltötte, olyan nyújtózkodással, ami már-már fájdalommal határos volt, és a lány felnyögött, körmei a kanapé párnáiba vájtak. Nem várta meg, hogy alkalmazkodjon. Olyan tempót diktált, ami színtiszta büntetés volt, csípőjének minden egyes lendítése a kanapé karfájához csapta, az ereje pedig végigsöpört a csontvázán.
A hang obszcén volt – a nedves csapódás a bőrön, a férfi torokhangú morgása, a lány saját szaggatott zokogása. A férfi fölé hajolt, verejtéke a hátára csöpögött, fogai összezárultak a nyaka és a válla találkozásánál, olyan érzést keltve, ami sem nem csók, sem nem harapás volt, hanem billogozás.
– Eltűnt a mérged! – vicsorgott, és olyan erővel vágódott bele, mintha kettétörné. – Mindent kiégettem. Ez? Ez mind én vagyok. Emlékezz erre!
És így is tett. Ez nem a neurotoxin romlott ködfoltja volt. Ez a férfi volt, a mutáns, brutális tisztaságban. Minden idegvégződés élt, sikoltozott az érzésétől – bőre illatától, kezének vasmarokkal szorításától a csípőjén, a pusztító, tökéletes teltségtől, ahogy fókuszált, könyörtelen dühvel dugta.
Váratlanul újra megjelent, egy második, élesebb orgazmus szakította szét, ezt a puszta fizikai túlterhelés szakította ki belőle. Falai körülvették, ő pedig káromkodott, ritmusa egy pillanatra megingott.
Ismét felhúzta a hajánál fogva, hátát ziháló mellkasának döngetve, anélkül, hogy kicsúszott volna belőle. Az egyik keze a lány elé kúszott, ujjai a duzzadt csiklójára bukkantak, és durva, szoros köröket dörzsöltek rajta. A másik karjával magához ölelte. Mindenhol ott volt, elkerülhetetlenül.
– Figyelj! – parancsolta, hangja rekedtként súgott a fülében. Kissé mindkettőjüket maga felé fordította, a tekintetét a sötét ablakban lévő tükörképükre kényszerítve. Torz portrét látott: kipirult, könnyáztatta arca, szakadt és gyűrött ruhája a dereka körül, a férfi erőteljes és komor alakja hátulról körülölelte. Szeme megtalálta az övét az üvegben, fogva tartotta, miközben újra mozogni kezdett, sekélyebben, mélyebben, egy kontrollált, végső támadásként.
– Nézd, mit akartál! – csikorgatta. Döfései szabálytalanná váltak, elvesztették katonai pontosságukat. – Nézd, mit oldottál fel!
Az orgazmus hangtalanul érte. Egész teste megfeszült, mintha a feszültség szobra lett volna, majd egy mély borzongás futott végig rajta, olyan mély, hogy a lány testét is átjárta. Érezte a forró, hirtelen áradatot mélyen belül, egy zsigeri vágyat. Hosszú pillanatig ott tartotta, átszúrva és remegve, homloka a lány meztelen vállára hanyatlott.
Aztán eltolta magától, és visszahúzódott. A lány csont nélkül rogyott a kanapéra, érezte a hideg levegőt nedves bőrén, ahogy a férfi ellazulása elkezd lecsorgani a combja belső oldalán.
Felállt, és nyersen, gyakorlatias mozdulattal megigazította a nadrágját. Lenézett a nőre, aki a padlón egy gyűrött selyemkupac, elégedettség és düh hevert. Arckifejezése megfejthetetlen volt, kőből és árnyékból faragott.
– Az állat megelégedett – mondta színtelen, végleges hangon. Megfordult, és hátra sem nézve a betört tetőtéri lakás ajtaja felé indult. – Egyelőre. Ne gyere utánam.
Hallgatta a távolodó lépteit, majd a meghajlított fémajtó nyögését, ahogy kitört. A város zümmögése visszatért, betöltve az űrt, amit maga után hagyott. Lassan feltápászkodott. Teste százféle dicsőséges, dühítő módon sajgott.
Lassú mosoly terült szét az arcán, amelyet nem érintettek meg az arcán megszáradt könnyek. Azt hitte, vége. Lezárult egy üzlet. Tévedett. Ez egy hadüzenet volt.
És Ophelia Sarkissian hosszú idő óta először érezte igazán, vibrálóan élőnek. Megnyalta az ajkát, még mindig érezve a férfi ízét, és tervezgetni kezdett.