Chapter 9: Mid-Flight Poison Fuck
A drónt nem a kényelemre tervezték. Egy golyó alakú teherszállító jármű volt, utólag felszerelték az esküdtszék által manipulált életfenntartó rendszerrel és egyetlen, állott hűtőfolyadék és pánik szagát árasztó heverővel. A holografikus ábrák vibráltak, szaggatott kék árnyékokat vetettek Viper arcára, miközben a nő dolgozott, ujjai egy fantombillentyűzeten táncoltak. Az egyetlen megerősített kilátóablakon kívül a város kiömlött ékszerdobozzá, majd halvány derengéssé, végül pedig semmivé, csak felhővé változott.
Logan a hideg válaszfalnak dőlt, karba font kézzel. A semlegesítő koktél még mindig zümmögött az ereiben, hideg tisztasággal, ami minden érzékszervét kiélesítette. Érezte a drónok hajtóműveiből áradó ózon szagát, saját megszáradt vérének rézvörös maradványait, és mindezek alatt – az összetört ibolyákat és az izzadsága mérgező cukrát. Annak a csapdának az illata volt, amelybe önként visszasétált.
– Hol? – morogta.
„Egy hely, amit Rozsdakertnek hívnak. Korábbi biofegyver-laboratórium, független a hálózattól. Én birtoklom a földet birtokló fiktív vállalatot.” Nem nézett fel. „Hat órányi repülőútunk van. Pihenned kellene.”
– Pihenni? – Egy halk nevetés morgott a mellkasában. – Miközben te azon gondolkodsz, hogyan használhatnál fel engem csaliként?
A kezei mozdulatlanok voltak. A holografikus fény kirajzolta a szeme körüli finom ráncokat, melyek a koncentráció jelei voltak. „A reakció már kezd elhalványulni a szervezetedben. Az én mérgem, a te gyógyító faktorod… katalitikus esemény volt. Egyszeri biokémiai fellángolás. Ahhoz, hogy egy állandó blokkolót szintetizáljak, friss mintára van szükségem. Tisztítottra. A… harc beavatkozása nélkül.”
Ellökte magát a faltól. Olyan szűk volt a hely, hogy a vállai majdnem súrolták az ívelt mennyezetet. „Szóval ez egy kibaszott tejfutam neked. Szedd ki a cuccokat, és menj tovább!”
Végül megfordult. A vészvillogók éles szögleteket festettek az arccsontjára, szeme sötét gödröcskéket. „Az »áru«, ahogy olyan bájosan fogalmaztál, az egyetlen dolog, ami megakadályoz minden kétbites szindikátust, amely génszekvenátorral rendelkezik, abban, hogy úgy vadásszon rád, mint egy ritka szarvasra. Az én mérgem a ravasz. A véred a zár. Együtt alkotják az aláírást. Ki kell cserélnünk a zárat.”
Felállt, a mozgás folyékonyan áramlott a szűk térben. Taktikai ruhájának megperzselt része eltűnt, egy vibrokéssel levágták, feltárva a bordáitól a csípőjéig húzódó bőrcsíkot. Haragos vörösre vált, helyenként hólyagosodva. Az energiaháló mélyen áthatolt.
– Megsérültél – jelentette ki.
„Be fog gyógyulni. Lassabban, mint a tiéd, de be fog gyógyulni.” A hangja tényszerű volt, de a férfi meghallotta a szája körül érzett enyhe feszültséget, a felületes lélegzetvételt.
„Baromság. A bal oldaladat részesíted előnyben. Eltört egy bordája.” Közelebb lépett, a benne lévő állat kiolvasta a sérülést a testtartásból, a fájdalom illatát a parfüm alatt. „Az a búgás erősebben ütött beléd, mint amennyire elárultad.”
Ingerültség villant át az arcán. – Nincs szükségem az aggodalmadra, Logan.
„Működőképesnek kell lenned. Ha a földre zuhanunk, és te veszélybe kerülsz, mindketten halottak vagyunk.” Logikus volt. Hideg, kemény és igaz. De alatta valami más is ott lüktetett – a nő testének emléke, amely az övéhez simult, egy közös erőszak, amely áthatolt egy dróthálón valahol mélyen az agyában.
Kinyújtotta a kezét, de nem a nőért, hanem egy falra erősített elsősegélycsomagért. Jól fel volt szerelve. Egy tubus szintetikus húsból készült koagulánst dobott a kanapéra. „Foltozd össze.”
A csőre meredt, majd a férfira. Lassú, mindentudó mosoly suhant át az ajkán, mindenféle melegség nélkül. „A kezek biztosak. A ragadozó csendes. A semlegesítő működik.” Felvette a csövet, és megmérte a kezében. „Mondd, olyan érzés, mint a józanság? Vagy csak egy másfajta börtön?”
Nem válaszolt. Nézte, ahogy a nő lefejti a roncsokat az égésről. Alatta a hús nyers volt, könnyezett. Klinikai távolságtartással vitte fel a véralvadékot, de a lélegzete elállt, csak egyszer.
– Nyomás kell hozzá – mondta, hangja alig hallatszott túl a drón zümmögését. – Megkötni. A ruha útban van.
Kihívás tükröződött a szemében. Egy próbatétel. Ez volt a tánc, és mindketten tudták a lépéseket.
Logan megmozdult. Nem a tetőtéri lakás dühöngő dühével, hanem egy megfontolt, kontrollált szándékkal, ami valahogy veszélyesebb volt. Bezárta a rést, kezei – azok a kezek, amelyek acélt is képesek voltak szétszaggatni – a felsőruha megmaradt pántjaira szorultak. Nem tépte el. Kicsatolta. Az anyag halk kattanásokkal vált szét.
Nem segített. Nem ellenkezett. Egyszerűen csak nézte, smaragdzöld szemei magába szívták arcának minden apró kifejezését.
A ruhadarab lehullott róla. Telt mellei sápadtak voltak a félhomályban, a hideg levegő vagy a feszültség miatt szorosan összehúzott mellbimbókkal. A dühös égés kegyetlen ösvényt húzott végig az oldalán, éppenhogy elkerülve az alatta lévő finom ívet.
– A fájdalom – mormolta – egy lenyűgöző visszacsatolási hurkot hoz létre. A test riasztórendszere sikoltozik. Endorfinok özönlenek ellenszerként. Minden… fokozódik. – A férfi kezét nem a sebre, hanem a másik mellének sértetlen duzzanatára vezette. A bőre forró volt, mint a kemence. – A benned lévő semlegesítő… egy szűrő. Lehetővé teszi, hogy következmények nélkül érints meg. Egyelőre.
Kérges tenyere durván súrolta a lány puhaságát. Torkában halk morgás tört fel, nem dühből, hanem tiszta, ellentmondásos éhségből. Ez őrület volt. Ez volt a legközvetlenebb út egy újabb áruláshoz. A koktél nyújtotta tisztaság azonban nem szüntette meg a vágyat; kiélesítette, megfosztotta a zavaros kémiai ködtől, és egy nyers, egyszerű vágyat hagyott maga után.
Lehajtotta a fejét. Szája a mellének égetlen ívére bukkant, nem gyengédséggel, hanem birtokló, nyers vággyal. Nyelvével simogatta a bőrt, érezve a só ízét és a lány halvány, teljesen egyedi kémiai jellegzetességét. Fogai a mellbimbóját súrolták, mire a lány felnyögött, ujjai a férfi hajába gabalyodtak, nem azért, hogy elrántsa, hanem hogy odaragadjon.
– Igen – sziszegte. – A minta… a nyálad, a bőrlipidjeim… egy alapvonal…
Leszarodta, milyen mélyen van a lány. Mélyet szopott, a csúcsot a forró szájába szívta, nyelvével végigsimított a merevedő bimbón. A lány hozzábújt, egy halk nyögés hagyta el a száját. Másik kezével az övét markolta, a csat megcsörrent a zümmögő csendben.
Hagyta. Túlságosan is lekötötte az íze, a szíve őrült dübörgése az ajka alatt, az, ahogy az illata elmélyült, pézsmásabbá, hívogatóbbá vált. Ez nem szerelem volt. Még csak nem is vonzalom. Ez egy felismerés volt. Két csúcsragadozó egy ketrecben, akik az egyetlen értelmes nyelvet választják egymás között – a fogyasztás nyelvét.
A keze a nadrágjába csúszott, átölelve vastag, kemény testét. Érintése magabiztos és könyörtelen volt. „Még mindig olyan emberi vagyok” – lehelte a halántékára, olyan ritmussal simogatta, hogy a férfi látása elhomályosult. „Minden fém ellenére. A dühöngés ellenére. Itt vagy sebezhető.”
Egyetlen mozdulattal megpördítette, és az arcát a kilátóablak melletti hideg fémfalnak nyomta. A felhők közömbösen suhantak el mellette. Lerántotta a nadrágja maradványait, feltárva feneke sápadt ívét. Nem várt. Nem készítette fel. Ezen már túl volt.
Hátulról egyetlen brutális, állítólagos lökéssel belehajtott.
Felkiáltott – éles, eltört hangon, amit elnyelt a motor zúgása. Feszes volt, hihetetlenül feszes, és már így is forró, és átázott. A férfi mozdulatlanná dermedt, markolatig eltemetve, érezte, ahogy a belső izmai megfeszülnek és lökéshullámokban vergődnek körülötte.
– A francba! – csikorgatta, a szó kiszakadt a torkán.
– Ez a lényeg – lihegte, miközben a férfihoz nyomta magát, egyre mélyebbre ölelve. Arcát a hideg ablakhoz nyomta. – Ne merészelj gyengéd lenni. Nincs szükségem gyengédségre. Arra van szükségem, hogy emlékezz erre. Arra van szükségem, hogy minden egyes sejted emlékezzen arra, hogy kihez tartozik.
Akkor megdugta. Keményen. Gyorsan. A tiszta, hamisítatlan vágy dugattyúhajtásaként. Csípőjének minden egyes rándulása a falhoz csapta a lányt, a fém tiltakozva nyögött. Az egyik kezével a csípőjét ragadta, a másikkal a szőke hajába túrt, hátrahúzva a fejét, hogy felfedje a hosszú torkát. Nem csókolta meg. Leharapott, nem annyira, hogy felszakítsa a bőrt, de annyira, hogy megégesse.
Minden döfést dühös hátralökéssel fogadott, teste egyre többet követelt. Az oldalán érzett égés feledésbe merült, a küldetés feledésbe merült, minden erre a brutális, izzadó, nyögő egyesülésre redukálódott. Trágárságok ömlöttek ajkáról, mocskos, gyönyörű szavak, amelyek ösztönözték a férfit. „Igen! Csak így, te állat. A francba, használj ki engem. Jegyezz meg. Hadd érezzék rajtam a szagodat!”
Saját orgazmusa hevesen elragadta. Felsikoltott, teste a férfi köré fonódott, görcsös görcsök sorozatával teli lélegzetvétellel. A széthullás látványa, az érzése az utolsó csepp önuralmat is elvette tőle. Egy utolsó, mély zuhanással érkezett, egy nyers sikoly tört fel a tüdejéből, ahogy a lányba ürítette magát, teste pedig megremegett az erőtől.
Hosszú pillanatokig csak a zihálásuk és a búgás zümmögése hallatszott. A férfi benne maradt, mindketten izzadságtól úszva, a remegő falnak támaszkodva.
Lassan kihúzta magát. A nő megfordult, lecsúszott a fal mentén, és széttárt lábakkal leült a padlóra. Teljesen kimerültnek, dicsőségesen tönkrementnek látszott. A saját lábai közé nyúlt, ujjaira összegyűjtötte a lábnedvek keverékét, és a fény felé tartotta őket.
– Tökéletes minta – mondta rekedtes hangon. Halvány, diadalmas mosoly játszott duzzadt ajkán. – A katalizátor és az ellenszer egyesül. Most már elkezdhetjük.
Logan becsatolta a nadrágját, az aktus valósága visszazuhant rá. Az intimitás illúzió volt. Mindig csak kizsákmányolás. Mindig stratégia.
Kinézett a kilátóablakon. A felhők szakadoztak. Lent egy ipari rom szaggatott, sötét körvonalai terültek el a komor, hajnal előtti égbolton – a Rozsdakert.
Valóban emlékezett rá, hogy kihez tartozik. A levegőben ott lebegett a kérdés, hogy vajon hozzá, vagy ahhoz a fegyverhez, amit együtt alkottak.