Chapter 7: Toxic Reclamation
A poharában lévő borostyánszínű folyadék elkapta a felkelő hajnalt, mérgező fényszilánkokra törve azt. Ez a távolságtartás, az a laza fordulat a bárpult felé, sértőbb volt, mint bármelyik csók. Kijelentette, hogy az ügy lezárt. Logan érezte, ahogy a mellkasában egyre erősödik a morgás, egy földrengésszerű tiltakozás a rendezett befejezés ellen, amit a lány feltételezetten megírt.
Mozdulni kezdett. Nem a dühöngő vak támadásával, amire a lány számíthatott volna, hanem egy ragadozó halálos, hatékony kecsességével, aki elvágta a visszavonulási utat. Az ágy roncsai és a bárpult közötti rés eltűnt. Kemény, hajthatatlan keze a lány csuklója köré fonódott, mielőtt az üveg újra a márványhoz érhetett volna.
A kristály a padlón szilánkokra tört, az ital pedig a lábukra fröcskölte.
– Még nem végeztünk! – morogta, hangja csontokat súrolt.
Megpörgette, és a mahagóni ágy fejtámlájának szaggatott, szilánkos széléhez szorította a hátát. Éles lélegzet sziszegett a fogai között, nem fájdalom, hanem meglepetés. Smaragdzöld szeme felvillant, újraszámolta magát. A férfi belenyomódott, teste forróságból és hegekből álló fallá változott, még mindig kemény farka a hasának nyomódott – ez nyers, tagadhatatlan tény.
– Akarsz még egy mintát? – gúnyolódott, de a vigyor most még feszesebb volt. Megmozdult, és a mozdulat a gerincéhez csikorgott a repedezett fán. – Azt hiszed, el tudod fogadni?
– Azt hiszem, megpróbálod majd megadni magad – mondta, szabad kezével megragadva a csípőjét, ujjaival a csont feletti puha húsba vájva. – Én pedig mindent elveszek, amid van. Lássuk, ki törik meg előbb, Ophelia.
A valódi nevének kimondása fegyvernek bizonyult. Szeme összeszűkült. Nem küzdött a szorítás ellen. Ehelyett ívbe dőlt, csípője előrebillent, keze a testük között kúszott. Ujjai hűvösek és pontosak voltak, ahogy átölelték, és a bejáratához vezették. Már eleve síkos volt, feldagadt az előző találkozásuktól, de a forróság, ami fogadta, más volt – mélyebb, maró ígérettel átitatva.
– Akkor vedd el! – suttogta, és előrecsapta a csípőjét, egyetlen brutális, önkényes csapással magába zárva a férfit.
Kiszakadt belőle a lélegzet. Nem csak a test szoros, maró szorítása volt az. Hanem az azonnali, perzselő támadás, ami ezt követte. Egy újabb, erőteljes és fókuszált méreghullám szivárgott a belső falaiból közvetlenül a hiperérzékeny húsba. Egyfajta kémiai robbanás volt, aminek nem az volt a célja, hogy megbénítsa a végtagjait, hanem hogy eltérítse azokat az idegvégződéseket, amelyek a gyönyör közvetítéséért feleltek. Az érzést egy fehéren izzó, kín és eksztázis hurokjává alakította, megkülönböztethetetlen és mindent felemésztő.
„A francba!” – ordította, homloka a lány feje melletti törött fának csapódott. Gyógyulóereje felemelkedett, mint egy tűzoltóság, amelyik lefújja a napalm lángjait. A konfliktus gyötrelmes volt. Ágyékában minden sejt egyszerre üvöltött a túlterheléstől, és kétségbeesetten épült újjá.
Viper feje hátrabillent, és egy rekedtes nevetés hagyta el a száját. „Igen. Csak így tovább. Küzdj ellene. Ettől keményebb leszel.” Mozdulni kezdett, mint egy könyörtelen, őrlő dugattyú. Belső izmai ádáz, hullámzó hullámokban szorultak össze, fejve őt, minden összehúzódással egyre több neurotoxikus mérget juttatva a szervezetébe. A hang obszcénul nedves volt, mocskos, ritmikus bőr csapódása bőrhöz, amit a szoba kemény felületei felerősítettek.
A legbensőségesebb csaták csapdájába esett. Ha engedett az élvezetnek, elöntötte a méreg. Ellenállni a méregnek azt jelentette, hogy elfojtotta minden ösztönét, elutasítva a szűkülő pinája biológiai követelését. Reflexből kivont karmai a lány két oldalán a mahagóni fába mélyedtek, átvágva az utolsó ép támasztékokat is. Az egész ágykeret felnyögött.
– Érzed azt a fájdalmat a golyóidban, Logan? – lihegte, ajkait a férfi füléhez érintve. Lehelete édes volt a méregtől. – Az a mély, húzó vágy? Az nem te vagy. Az én vagyok. Újrahuzalozlak. Könyörögtetem a testednek a mérgemért.
Beleütközött, egy rövid, büntető döféssel, ami elvette a szavait. „Kevesebbet beszélj!” – vicsorgott. „Többet bassz meg!”
A kihívás szikraként lobbant fel szándéka benzinjében. Dühösen mérkőzött vele. Párbajuk brutális, atlétikus küzdelem volt. A férfi felemelte, a szétzúzott testet erőként használva, és minden egyes mozdulattal egyre mélyebbre szúrta. A nő a férfi vállába karmolt, körmei vért fakasztottak, ami majdnem ugyanolyan gyorsan pattant ki és tűnt el. Csókjai harapások voltak, nyelve az övéhez csapódott, mikrodózisban egy másik mérget, egy hallucinogént juttatva a levegőbe, amitől a neonfény kiszűrődött az ablakokon, és átszökött a férfi látóterén.
A szoba szextől, izzadságtól és a lány lényegének éles, fémes szagától bűzlött. Világa leszűkült a lány testének bűnére és a belső felőrlődés harcára. Érezte, ahogy a saját megszabadulása egyre csak növekszik, egy áramlatként fokozódó nyomást gyakorol a könyörtelen, mérgező súrlódás. A lány homlokzata is repedezett. A kiszámított gúnyolódások összetört zihálásokká váltak. Elegáns önuralmát nyers, éhes követelés váltotta fel.
– Most – parancsolta elcsukló hangon. – Add ide! Érezni akarom, ahogy ég!
Ez volt a szünet, amire szüksége volt. A parancs, az irányítás arrogáns feltételezése, szétzúzta a méreg hatalmát az elméjén. Nem neki adta meg magát, hanem annak nyers, állati elkerülhetetlenségének. Egy végső, pusztító kitöréssel, amely megrázta az ágy roncsait, megjelent. Nem annyira felszabadulás volt, mint inkább kiűzés, forró, dacos életerő áradata, amely közvetlenül a kémiailag átitatott mélységekbe csapott.
A sikoly tiszta, döbbent diadal volt. Teste az övéhez fonódott, sorozatnyi erőszakos, begyakorolatlan összehúzódás görcsbe rándult. A méreganyag áradata ebben a pillanatban tetőzött, egy végső, kétségbeesett hullámként, mintha maga az orgazmusa lenne a méreg.
Ott lógtak, remegve a törött fejtámlának, bonyolultan bezárva. A kígyózó csillár zümmögése volt az egyetlen hang. A neonfény lassan megállapodott. A vérében égő tűz kezelhetővé hűlt le.
Érezte, hogy a lány ellazul, teljes súlyával a szorításába nehezedik. Egy szívdobbanásnyi időre még csak egy nő volt, kimerült és kiürült. Aztán a tudat visszatért a szemébe. A férfi mellkasának nyomódott, mire a férfi elengedte, és puha, nedves hanggal kicsúszott belőle.
Két bizonytalan lépést tett, majd egy króm éjjeliszekrénynek támaszkodva visszanyerte az egyensúlyát. Háttal állt neki, vörös duzzanatok és szálkanyomok tarkította a tájat. Hosszú, megfontolt lélegzetet vett, és köpenyként húzta magára az arcát.
Amikor megfordult, arca nyugodt, de törékeny maszkként tátongott. Finom remegés futott végig a kezén. „Elégedett?” – kérdezte porszáraz szóval.
Logan hátralépett a roncsoktól, teste máris elkezdte eltüntetni a belső ostrom utolsó nyomait. Érezte, mintha sebek lennének, de tisztán érezte magát. – Mondd el! Megkaptad, amire szükséged volt?
Egy halvány mosoly suhant át az ajkán, melegség nélkül. „Van egy mutatóm. A gyógyító faktorod alkalmazkodási sebessége… lenyűgöző. Körülbelül tizenkét másodperc alatt elkezdi semlegesíteni a direkt szinaptikus inhibitoraimat. Jó tudni.”
Szóval ennyi volt. Egy terepteszt. Egy kibaszott laboratóriumi patkány volt, akit adatokért dugott meg.
A levegőben érzett zümmögés megváltozott. Nem a csillár volt az. Egy halk, alig hallható lüktetés hallatszott a lift közelében lévő falba süllyesztett elegáns panelből. Lágy, bíborvörös fény kezdett villogni.
Viper feje felé fordult. A közösülés utáni bágyadtság minden maradványa eltűnt. – Éppen időben – mormolta, miközben meztelenül a panelhez sétált. Tenyerét a panelhez nyomta. Egy holografikus kijelző villant életre – az épület vázlata, három hőjelzéssel villogva a negyven emelettel lejjebbi szolgálati lépcsőházban. Gyorsan emelkedett.
A válla fölött rápillantott, a stratéga pedig teljes erőből viszonozta a tekintetét. – Úgy tűnik, az érkezésed mégsem volt olyan diszkrét, mint gondoltad. Háromszögelték az energialöketet, amit a kis… kitörésed okozott.
„Ki?” Logan karmai halk, halálos csattanással csúsztak ki.
– Kit gondolsz? – kérdezte, miközben máris a falba rejtett panel felé indult. Az sziszegve kinyílt, feltárva egy taktikai felszerelésekkel és fegyverekkel teli állványt. – Azokat, akik azt akarják, ami az én véremben van. És most, a kis eszmecserénknek köszönhetően, azt is, ami a tiédben van. – Odaadott neki egy pár fekete terepruhát. – Öltözz fel, Farkas. A következő töltény hozzánk érkezik.