Chapter 1: The Enchantress's Whisper
(Asgard Aranycsarnokai Valhalla tüzeinek örök fényében csillogtak, rúnákkal vésett falai az istenek súlyától zümmögtek. A mézsör és az ózon, a sült hús és a csiszolt acél illata sűrűn terjengett a forró levegőben.)
Amora úgy suhant át a győzelmi lakoma káoszán, mint egy árnyék a smaragdzöld selyemben.
Körülötte Asgard harcosai üvöltöttek, nevetésük a boltozatos mennyezetnek csapódott. A korsók hosszú asztaloknak csapódtak, aranyló mézsört lövellt ki. A levegő a vanaheimi napi csetepatéról szóló történetektől vibrált, egy kisebb határvidéki csetepaté epikus dallá dicsőült. Minden olyan kegyetlen, olyan hangos, olyan egyszerű volt.
Mezítláb nem adott ki hangot a meleg kőpadlón, a hőség lágyan lüktetett a bőrén. Folyékony kecsességgel mozgott, ami nélkül szétválasztotta a tömeget, ajkán mosolyogva játszott, ami olyan titkokat ígért, amit ezek közül a verekedők közül soha senki sem értett meg. Ruhája, átlátszó zöld anyagból és stratégiailag fontos aranyláncokból készült, mintha elnyelte volna a fáklyafényt, kíváncsi suttogások és vágyakozó tekintetek nyomát hagyva maga után.
Nem vett tudomást róluk. Smaragdzöld szeme a terem egyetlen pontjára szegeződött.
Ott volt. Thor Odinson.
A főasztalnál ült, kissé távol apja üres trónjától, izomzattal és vidámsággal teli hegyként. Nyári búza színű haj széles vállára hullott. Nevetése egy mennydörgésként dübörgött, ami egy pillanatra elnyomta a lármát. Volstagg Fandralt szkanderezte, Sif egy éles viccet mesélt, Hogun pedig csendes sztoikussággal figyelte az egészet. Thor állt a középpontban, átitatva az imádattal, barátai szemében máris király. Arcán a pír mély kortyokról árulkodott, amit mindig ott lévő korsójából kortyolt. Tökéletes.
Amora nem közeledett hozzá közvetlenül. Az csak az rendű való lényeknek volt. Ehelyett egy üres helyet talált egy zászlókkal díszített oszlop közelében, ahol a hatalmas kandalló fénye táncolt és vibrált. Hátradőlt a hűvös kőnek, egyik lábát enyhén behajlítva, és hagyta, hogy a mágiája végezze a dolgát.
Nem varázslat volt, nem olyasmi, ami Odin védvényei ellen csattanna, vagy Sif úrnő ösztöneit csiklandozná. Finomabb volt. Egy varázslat, ami beleszőtte magát a körülötte lévő levegőbe, a vágy és egy csodálatos élmény desztillálta. Egy ritka virág illata volt vihar után, a selyem suttogása a bőrön egy szobában, a mély víz csábító hűvöse egy perzselő napon. Láthatatlan ködként szállt körülötte, egy tiszta, desztillált csábítás szálaként, ami kígyózott a terem izzadt, mézsörtől nehéz légkörén keresztül.
Pontosan látta a pillanatot, amikor elérte.
Thor nevetett, és a korsóját a Harcos Hármas szavaira emelte. Mozdulatlanul mozdult. Az italtól kissé üvegesre festett, élénkkék szeme elvesztette a tekintetét társairól. Végigpásztázták a tömeget, mintha mágneses vas vonzotta volna őket. Elhaladtak a mulatozók tucatjai felett, egy pillanatra elidőztek egy szolgálólányon, majd nyugtalanul, keresgélve továbbmentek.
Aztán megtalálták.
A nevetése elhalt a torkában. A korsó lassan, erős puffanással ereszkedett le az asztalra. Barátai hangos beszélgetése mintha elhalt volna, távoli mormolássá változott. Csak a nő létezett az oszlopnál, tűzfénytől és varázslattól megvilágítva, aki évszázadok bölcsességét és a közvetlen, pusztító bűn ígéretét magában hordozó tekintettel figyelte őt.
– Thor? – Sif aggodalommal teli hangja hasított át a kábulaton. – Mi az?
Nem hallotta. Már hátratolta a székét, a lábak hangosan csikorogtak a kövön. Úgy mozgott, mint egy álomban élő ember, sokkal kevésbé kecses utat törve magának a tömegben, mint Amoráé volt. Harcosok veregették a hátát; szó nélkül elhessegette őket. Az egész világa alagúttá változott ebbe az egyetlen zöld és arany pontba.
Amora figyelte, ahogy közeledik, és egyre mélyülő vigyorral az arcán. Olyan könnyű. Olyan gyönyörűen könnyű.
Megállt előtte, elég közel ahhoz, hogy a lány érezze leheletén a mézsör illatát, saját erejének ózonillatát, a bőr és a csata pézsmájának illatát. Toronymagas volt fölé, de most először tűnt bizonytalannak a méretét illetően.
– Amora – mondta halk, dübörgő hangon.
– Thor Odinson – felelte a lány, hangja dallamosan siklott végig a férfi bőrén. – A nagy diadalodat ünnepled? – A kérdés finoman szúrta a szavakat, de a férfi már túl messzire jutott ahhoz, hogy felfogja a lényegét.
– Egy aprócska csetepaté – utasította el, miközben tekintete végigpásztázta az arcát, a torkát, a kulcscsontja fedetlen vonalait. – A lakoma… várható volt.
– És mindig azt teszed, amit elvárnak tőled? – dorombolta, és fél lépést tett közelebb. A köztük lévő tér sercegve csengett. A varázslat körülvette, selyemzsinórként feszítette minden lélegzetvételét.
Az állkapcsa megremegett. Látta benne a konfliktust – a hűséges herceg, a jó barát küzdött a nyers, vágatlan vágy ellen, amit a lány lángra lobbantott. Az utóbbi győzedelmeskedett, a mézsör és a lány mágiája táplálta. „Mit akarsz?” – kérdezte rekedten, szinte vádlón.
– Talán csak azért, hogy kifejezzem a… gratulációmat – mondta, és kinyújtotta a kezét. Nem érintette meg. Még nem. Ujjai a levegőben vándoroltak, alig egy hüvelyknyire a férfi kemény mellkasától. Egy apró, zöld energiaszikra ugrott a lány ujjbegyéből a férfi tunikájának bőrére. Nem fájdalom volt; egy tiszta, fókuszált érzés sokkja, egy várakozással teli villámcsapás. Borzongott.
– A varázslatod – suttogta, miközben a saját keze felemelte, mintha el akarná kapni az övét, de a lány ügyesen visszahúzódott.
– Részem – fejezte be. – Ahogy az erőd is részed. Az ilyen hatalmas dolgokat nem szabadna… elzárva tartani. Nem gondolod?
Aztán megfordult, egy lassú fordulattal, amitől ruhája selymesen kavarogni kezdett a combja körül. Válla fölött hátrapillantott, egy kimondatlan parancsot adott, majd elindult a terem forróságától és zajától távolodva egy árnyékos boltív felé, amely a csendesebb, privát erkélyekre vezetett, ahonnan kilátás nyílt a csillagos asgardi éjszakára.
Egy pillanatig a földön gyökerezett. A lány nem nézett hátra. Tudta.
Csizmája csikorgása hallatszott. Viharfelhőként húzódott a nyomában.
Az erkély elhagyatott volt, egy csillagköd hűvös fényében fürdött. A lakoma hangjai tompa visszhanggá váltak. Itt a levegő tiszta volt, az éjszaka virágzó virágok illatát hozta magával a messze lenti kertekből. Amora a korlátnak támaszkodott, Asgard városának fényei szétszórt drágakövekként csillogtak.
Thor kilépett a boltívből, és megtöltötte azt. Fizikai erő áradt belőle, amire vágyott. A herceg gondos etikettje eltűnt, eltépte a varázsa.
– Ez egy játék – jelentette ki, és odalépett a nő mögé, teste forró falként húzódott mögötte.
– Az egész élet egy játék, Mennydörgés Istene – mondta, anélkül, hogy megfordult volna. – A kérdés az, hogy tudod-e, hogyan kell játszani?
Nagy, kérges kezei a lány vállára súrlódtak. Az érintés nem volt gyengéd. Birtoklás volt. Megpördítette, hogy szembenézzen vele, és erősen szorította.
– Tudom, mi vagy – morogta, arca centikre volt az övétől. Kék szemeiben varázslat kavarogott, küzdve veleszületett igazságossága ellen. – Egy csábító. Egy manipulátor.
– És te egy isten vagy, aki engem akar – vágott vissza, hangja rekedtes kihívássá halkult. – Tagadd!
Nem tudta. A tagadás elhalt a torkában. Egy nyers, részben frusztrációból, részben megadásból fakadó hanggal a száját a lányéhoz szorította.
Nem gyengéd csók volt. Követelés volt. Ajkai követelőzőek, sebesítőek voltak. Az íze – mézsör, villám, ősi férfi – elárasztotta érzékeit. Vadságára kiszámított szenvedéllyel reagált, szája kinyílt az öve alatt, nyelve forró, nedves küzdelemben vívta vele a dominanciát. Az egyik keze ökölbe túrt bonyolultan fonott hajába, hátrabillentve a fejét, hogy elmélyítse a csókot. A másik lecsúszott a gerincén, magához húzva a lányt. Érezte, ahogy félelmetes, megkeményedett alakja feszül a térdnadrágja bőrének, és erősen a hasába nyomódik.
Megszakította a csókot, a hatás kedvéért levegő után kapkodva. – Itt? A falnak dőlve, mint egy közönséges kocsmai lány? – gúnyolódott, miközben a saját kezei a férfi tunikájának kapcsai után kapaszkodtak.
– Igen – rekedten mondta, lehelete forró volt a lány nyakán. Szavakkal el sem tudta mondani, egy olyan vágy hajtotta, amit a lány teremtett. Úgy emelte fel, mintha semmit sem nyomna, és durván a széles kőkorlátra helyezte. A város szédítő zuhanásként ásított alattuk. A combjai közé lépett, csípőjével széttárta őket, ruhájának vékony selyme nem jelentett akadályt.
Ujjai megtalálták a csípőjén ülő aranyláncokat. Egy éles rántással elpattantak. A selyem szétvált. A hűvös éjszakai levegő megcsapta fedetlen bőrét, majd azonnal keze perzselő forrósága következett. Félrelökte az anyagot, kérges tenyere érdes volt a combja puha belső oldalán. Nem időzött tovább, nem cukkolt. Ujjai a lábai közötti nedves forróságba merültek, és máris síkosnak, készen állt a lányra.
– A francba! – nyögte a torkának döfve, miközben két vastag ujját beléd dugta.
Ívbe nyúlt, egy őszinte nyögés szakadt fel ajkairól. A nyers, erőteljes behatolás pontosan az volt, amit elképzelt, mégis a fizikai valósága, a férfi puszta mérete sokkot küldött gondosan őrzött önuralmán keresztül. Lábait a dereka köré fonta, sarkával a háta aljába vájva, közelebb húzva magához.
– Ezt akartad? – lihegte, miközben az ujjait ki-be járatta a lányban, az obszcén, nedves hang hangos volt a csendes éjszakában. – Hogy Asgard hercege egy erkélyen keféljen veled?
– Azt akarom, hogy hagyd abba a beszédet! – vicsorgott, miközben a saját homloka megrepedt, felfedve az alatta rejlő éhséget. Kiszabadította a férfi farkát a nadrágjából. Az forrón és nehézkesen a kezébe ugrott, vastagon erezett és már szivárgó. A férfi méreteitől a pulzusa ragadozó izgalommal és éles aggodalommal vegyes mértékben ugrott meg. A bejárathoz vezette, a széles fej hozzábújt.
Nem kellett további invitálásra. Egyetlen, erőteljes csípőmozdulattal tövig belébújt.
A teltség lélegzetelállító volt, a fájdalommal határos érzés, mielőtt mély, sokkoló élvezetbe oldódott. Mindenhol ott volt, teljesen betöltötte. Egy éles kiáltás hagyta el a száját, elveszett a szélben.
Thor egy pillanatra megdermedt, hatalmas testén remegés futott végig, mintha még elvarázsolt állapotában is felismerné a tett nagyságát. Aztán ismét eluralkodott rajta az állati vágy.
Mozdulni kezdett. Nem volt benne ritmus, semmi finomság. Tiszta, hajtó vágy volt. Kemény, mély simításokkal dugta a testét a kőhöz. A korlát a hátába fúródott, alatta forgott a város, és nem létezett más, csak a csípője csapódása az övéhez, az egyesülésük sikamlós, őrült hangja, és a fülében hallatszó reszelős morgása.
– Istenien… érzed magad – morogta, miközben egyik kezével a lány feje melletti kőre támaszkodott, a másikkal a combját markolta, és széttárta a testét a könyörtelen léptei előtt. – Szorosan… olyan kibaszottul szorosan veszel körül.
Amora hátrahanyatlott. Gondosan megírt varázslata már csak távoli emlék volt; most már csak érzés, nyers és elsöprő. Minden döfés fehéren izzó gyönyörspirált gyújtott lángra mélyen a lényében. Körmei végigszaggatták a férfi hátát, sziszegést csalva ki belőle. Döfésről döfésre találkozott vele, csípőjét felemelve egyre mélyebbre húzta, az ereje pedig egész testét ringatta.
– Gyerünk hát – zihálta elcsukló hangon. – Csak ennyi… van a hatalmas Thornak…?
Gúnyolódása eltörte az utolsó maradványait is az önuralmának. Egy ordítással, melyet elnyelt a hatalmas éjszaka, a férfi tempója büntetővé vált. Belehajtott, mint egy elszabadult isten, a szabadulás viharként erősödött. A lány egy pillanattal azelőtt érezte a férfi orgazmusának mély, belső lüktetését, hogy saját teste körülölelte volna, egy erőszakos, vakító gyönyör hulláma átszakította. Éles volt, intenzitásában váratlan, a férfi puszta fizikai jelenléte ragadta ki belőle.
A férfi a nő vállához rogyott, homloka nedves volt, hatalmas teste remegett. Mély csend telepedett rájuk, amit csak a zihálásuk és a végtelen lakoma távoli hangjai törtek meg.
Lassan tisztulni kezdett a szeme előtt a köd. A varázslat zöld csillogása füstként szertefoszlott. Kihúzta magát belőle, a mozdulat hirtelen és hideg volt. Hátrált egy lépést, lenézett magára, a kócos ruhájára, a történtek valóságára.
Rémület suhant át az arcán. Nyers, gyomorszájú rémület.
„Mit tettem?” – suttogta, a szavak kiszakadtak a szájából.
Amora, remegő, belső diadalt meghazudtoló kézzel simogatva a ruháját, egyszerűen csak nézte. A vigyor visszatért, most már hidegebben, igazi, jeges elégedettséggel átitatva.
Ránézett, és most először nem egy csábítót, hanem egy ellenséget látott benne. A sebezhetőség, amit a lány feltárt benne, most fegyverré vált a kezében.
– Te… – kezdte, hangja remegett a dühtől, ami legalább annyira irányult rá, mint a nőre.
De már távolodott is, vissza a boltív felé, a férfi ízét és a győzelmet érezve a nyelven. Megállt a küszöbön, és még egy utolsó, rejtélyes pillantást vetett az erkélyen álló megtört hercegre.
Tudta, hogy a játék még csak most kezdődött. És nálad volt az első, legpusztítóbb lépés.