Chapter 2: Divine Retribution
Thor kamráinak hideg fénye hazugság volt.
Csillogott, valóban. Az őrző-védő rúnákat és a leszármazási vonalakat az aranyfüsttel borított falakba vésték, egy ólomüveg kupolán keresztül visszaverve Asgard égboltjának örökös alkonyati fényét. Az ott ábrázolt jelenet – Odin diadalmaskodik Surtur felett – vérvörös és kemencenarancs kaleidoszkópot vetett a csiszolt kőpadlóra. De a szobában az ülőség szaga terjengett. Csiszolt fém. Hideg kandalló.
Thor nem emlékezett rá, hogy itt járt volna.
Az egyik pillanatban még az erkélyen volt, Amora megtévesztésének és saját megalázó orgazmusának íze alvadt a szájában, az éjszakai levegő hideg volt izzadságtól csatakos bőrén. A következőben már vonszolta a lányt a palota visszhangzó, fáklyákkal megvilágított folyosón, szorítása úgy szorította a felkarját, mint egy vasbilincs. A lány nem küzdött. Nem szólt. Vele együtt mozgott, mint egy szellem rongyos smaragdzöld selyemben, mezítláb nesztelenül a hideg padlón.
Betuszkolta a lányt, és becsapta a nagy tölgyfaajtót. A hang egy utolsó, megrázó pillanat volt az elmúlt óra kaotikus mondatában.
Most, mindig a zár kattanása még mindig visszhangzott, zihálva állt, háttal az ajtónak, eltorlaszolva az egyetlen kijáratot. A kamrája hatalmas volt, uralta az ágy – egy sötét Yggdrasil fából készült szörnyű váz, melyet egy megölt sárkány pikkelyes bőr borított, vastag prémhalmokkal borítva. Az egyik fal mentén fegyverállványok álltak, Mjolnir a saját állványán pihent, és egy halk, nyugtalan frekvenciát dúdolt a fogai között.
Amora a szoba közepére sodródott, a mennyezet megtört fénye alá. Úgy állt ott, és ruhája szakadt pántját vizsgálgatta, mintha valami érdekes tárgy lenne.
A csend fizikai nyomásként hatott.
– Nos – mondta, hangja olyan volt, mint egy bársonyba burkolt penge. – Ez… bensőséges. Kissé nyers egy királyi idézéshez következtetést, de gondolom, az őszinteségnek is megvan a maga varázsa.
– Fogd be a szád! – morogta Thor. A hang nyers volt, valahonnan a mellkasa mélyéről tört fel. A mézsör már eltűnt a szervezetéből, a szégyen és a hideg düh elégette, mintha egy halott csillag szívét érezte volna.
– Vagy mi? – A lány teljesen felé fordult, felvonta az egyik szemöldökét. Az arrogáns vigyor visszatért az arcára, de a hideg smaragdzöld szemek már számoltak. Felmérték a kárt. – Kidobsz? Már idehoztál. Bántani fogsz? – Halk, dallamos nevetés hallatszott. – Már megtetted. A ruhám tönkrement. Biztosan a hírnevem következik.
„Megbabonáztál.” Ellökte magát az ajtótól, léptei nehézkesek voltak a barlangszerű térben.
– Tényleg? – Lassan körözni kezdett körülötte, mint egy ragadozó, amely egy másikat vizsgál. – Emlékszem egy istenre, akit a győzelem és a mézsör mámorított, akinek a szemei úgy követtek, mint egy éhező kutya. Emlékszem egy kézre, ami egy erkélyre húzott. Emlékszem egy kakasra, ami olyan erősen feszült a nadrágodnak, csak egyetlen varázslat szőtt volna belőled. – Megállt közvetlenül előtte, elég közel ahhoz, hogy érezze az illatát – jázmin, ózon és szex. – A varázslat, amit szőttem, csupán… egy hangsúly volt. Egy kiemelés. A már széles, közönséges ecsetvonásokkal volt lefestve, Thor. Én csak a keretet adtam meg.
Kinyújtotta a kezét, nem azért, hogy leüssön, hanem hogy megragadjon. Megragadta a ruhája maradványait, a törékeny selyem tovább szakadt, mint egy elhaló szóhaj. Előrerántotta, arca centikre volt az övétől. „Azt hiszed, ez egy játék? Azt hiszed, hogy én egy mozdítható bábu?”
– Azt hiszem, te egy vihar vagy – lehelte rezzenéstelen tekintettel. – Gyönyörű. Kiszámítható. Hajlamos… kisülésre.
Tiszta frusztráció üvöltésével megpördítette a lányt. Előrelökte, de nem az ágy felé, hanem egy vastag márványoszlop felé, amely a boltozatos mennyezet egy részét tartotta. A lány tenyere éles reccsenéssel csapódott a hideg kőnek, teste derekánál egy alacsony kőpad hajolt, ami a padhoz támaszkodott. Ott tartotta, egyik hatalmas kezével a lapockái közé szorult, és leszorította. A másikkal megragadta a hátán lévő rongyos selymet, és lefelé tépte.
A köntös úgy hullott le róla, mint egy levetett bőrdarab, és a bokája körül tócsába gyűlt a padlón. Meztelen volt, hátának erős izmai és gerincének elegáns íve látszott a sokszínű fényben. A márvány hidege libabőrössé tette a bőrét.
Nem habozott. Nem volt benne gyengédség, nem csábítás. Csak arra vágyott, hogy kitörölje saját tehetetlenségének emlékét, hogy visszaszerezzen valami cselekvőképességet egy másfajta erőszakos tüzében.
Saját nadrágja kapcsaival babrált, ujjai ügyetlenek voltak a dühtől. Kiszabadulva, erekciója kiugrott, vastag és máris szivárgott. Nem ugyanaz az őrjítő kéj volt, mint az erkélyről; ez forróbb, sötétebb volt, a bosszúvágy fűtötte.
A tenyerébe köpött, és durván megnyalta magát; a cselekedete nyers és haszonelvű volt.
– Játszani akarsz egy istennel? – vicsorgott, hangja a tarkóján vibrált. A bejáratnál helyezkedett el, amely száraz és feszült volt a sokktól és a hasán lejtő hideg kőtől. – Akkor tudd meg az árát.
Előrelépett.
Egy éles, elharapott sikítás tört elő összeszorított fogai közül. Túl nagy, túl durva, túl korai volt. A teste ellenállt, reflexből védekezve szorította össze magát, ami az első behatolást brutális, égető nyújtássá tette. A férfi érezte, a szoros, szinte fájdalmas szorítást, és ez csak ösztökélte. Teljes súlyával a nőre nehezedett, teljesen az oszlophoz szegezte, és egyetlen kérlelhetetlen döféssel tette meg a hátralevő utat.
Markolatáig eltemették, testüket egymáshoz rázta az erő. Egy fojtott hang, félig fájdalom, félig diadal fojtotta el a torkát.
Egy pillanatra egyikük sem mozdult. Benne volt, egy hódító egy vitatott, ellenséges földön. A teste remegett az övében, hogy a hidegtől, a fájdalomtól vagy valami mástól, azt nem tudta volna megmondani.
Aztán nevettett.
Egy halk, lélegzetelállító, teljesen váratlan hang volt, ami mintha átrezgett volna rajta és a férfin keresztül. – Ez… a tanulság? – nyögte ki erőltetett, de gúnnyal teli hangon. – Hogy Thor Odinson úgy kefél… mintha verekedne? Csupa botlásnyi erő és semmi… finomság?
Szavai bélyegként hatottak. Szinte teljesen visszahúzódott, a szív mindkettőjük számára rendkívül kínzó volt, majd visszacsapódott.
– Ravaszság? – mordult fel, büntető ritmust teremtve, minden egyes alkalommal egy faltörő kost döfve be, amivel meg akarta rombolni a lány önuralmát. A hangok obszcén módon hangosak voltak a csendes szobában: a bőr csapódása a bőrön, farkának nedves, ritmikus mozgás a lányban, szakadt morgásai, éles, erőltetett kilégzések minden egyes becsapódásnál. – Ravaszságot használt azon az erkélyen. A suttogásod. A varázslatod. Nézd, hová juttatott el.
Fogta a haját, az aranyló tincseket, amiket kiszabadultak bonyolult frizurájából, és az ökle köré fonta, ezzel gyeplőként hátrahúzva a fejét, még jobban ívbe húzva a testet. Az új szög mélyebbre kényszerítette, olyan ponton találta el, ami végül egy őszinte, rekedtes kiáltást szakított fel a torkából. Nem nevetés volt. Egy nyers, szűretlen, intenzív érzés hangja.
– Ott – lihegte, sötét elégedettséggel a gyomrában. Ott tartotta, magához szegezte, csípőjét szoros, kegyetlen körben dörzsölgetve. – Ez az a finomság, amit kerestél? Pontosan ez a pont?
Nem válaszolt szavakkal. A teste igen. Akarata ellenére, amit sugárzott belőle, forróság gyűlt benne, belső izmai verdesen cikáztak a férfi teltségében, elárulva őt. Válaszolt. A tett erőszakossága, a puszta dominanciája, a saját eltorzult hangját forgatta.
Érezte, és a benne lévő düh valami mássá változott – ragadozó, birtokló vágyja. Ez már nem csak a büntetésről szólt. Ez a követelésről szólt. Annak bizonyításáról, hogy még a nő korrupt játékában is ő a nagyobb hatalom.
Elengedte a haját és a hátát szorító szorítást, most már mindkét kezével a csípőjét szorongatta, ujjai a puha húsba vájtak, biztosan zúzódásokat hagyva maguk után. Visszahúzta magára, mindig előretolta magát, szinte elviselhetetlen elmélyítve a kapcsolatot. A ritmus mozdulőrült lett, megtoltabb, mindenat kimért és pusztítóan mély.
– Érzed ezt? – rekedten kérdezte, ajkait a füle kagylójához érintve. – Ez nem varázslat. Ez én vagyok. Emlékezz rá. Amikor legközelebb hálót szősz, emlékezni fogsz arra, mi van most benned. Mit engedtél be.
Karjai megadták magukat. Arca a hideg márványoszlopnak nyomódott, szemei lehunyva. Most találkozott vele, dacolt a vágyaival, némán, vad részvétellel önmaga pusztulásában. Korábbi gúnyolódásai szétfoszlottak, sekélyes nadrággá olvadtak. „Thor…” A neve félig elfojtott volt, minden gúnytól megfosztották.
A nő megadásának hangja, bármilyen részleg is volt, ingatta meg a férfit.
Mély, gördülő borzongás futott végig rajta, mennydörgés csapott meg az ágyékában. Egy utolsó, torokhangú üvöltéssel, amelynek semmi köze nem volt a győzelemhez, hanem inkább a megkönnyebbüléshez, még egyszer utoljára belefúródott a lányba, és megtartotta, teste összekulcsolódott, ahogy az orgazmus kitört belőle. Kevésbé élvezetnek, inkább egyfajta rendszertisztításnak tűnt, a keserűség, a szégyen és a megtört büszkeség perzselő áradatának hulláma ömlött mélyen a lányba.
A férfi a nő gerincéhez nyomta a homlokát, mindketten úsztak az izzadságtól, és rekedten, harsányan ziháltak. Összekulcsolt testük forrósága gőzölgött a hűvös levegőben.
Lassan visszaszűrődött a világ: a márvány kemény nyomása, az izmaiban érzett fájdalom, a padlón halványuló fényprizma. És a lány érzése, ahogy még mindig belé döfődik, még mindig remeg.
Kihúzta magát. A szakítás hirtelen, nedves és végleges volt.
Hátratántorodott, remegő kézzel bekötve a nadrágját. Nem tudott ránézni. Elfordult, egy szobája sötét tere felé nézett, hátat feszült izmok és szégyen fala töltötte el.
Hallotta a felállás halk, sikamlós neszét, a susogást, ahogy pontosan összeszedte ruhája rongyos maradványait. Nem fordult meg. A csend feszült, sűrű és mérgező lett.
A hangja, amikor megszólalt, nem az előző selyempenge volt. Halk volt. Rekedt. És teljesen, rémisztően tiszta.
– Ezt se felejtsd el, Odinson – mondta. A családnevét szándékosan ejtette ki. – Azt akartad, hogy az legyen az isten és a könyörgő. A bosszúálló és a megbüntetett kurva. De te csak egy férfi vagy, aki vak dühében megdugta a nőt, akit megvet.
Hallotta a lépteit, halkan és biztosan, ahogy az ajtó felé közelednek.
– És én – folytatta, kezét a nagy vasreteszen tartva –, egy olyan nő vagyok, aki most már pontosan tudja, milyen érzés a dühöd… belülről. Ismerem a ritmusát. Az ízét. A gyengeségét.
Az ajtó kinyílt. A folyosóról érdeklődő huzat beáramlott, megfagyasztva a nyakán a verejtéket.
– Ez nem lecke – suttogta. – Ez egy fegyver.
Az ajtó halk, határozott kattanással csukódott be.
Thor nem mozdult. Mjölnirre meredt, amint csendben pihent az állványán. Apja győzelmét ábrázoló ólomüveg kép mintha felülről gúnyolta volna. Meg akarta törni a nőt, összetörni a tükröt, amely a saját gyengeségét mutatta.
Ehelyett csak egy újfajta hatalmat adott neki. És saját brutális, üres diadalának visszhangja a hideg, aranyló szobában volt az egyetlen dolog, ami társaságot nyújtott neki.