Chapter 6: Ritual of the Emerald Chains
A hasadék nem egy barlangba nyílt, hanem egy torokba.
Az átmenet azonnali volt. Az egyik pillanatban a jötunheimi pusztaság üvöltött; a következőben egy szívó, csendes összenyomódás, mintha a világ levegőt vett volna, és a tüdejében tartotta volna őket. A levegő besűrűsödött, ionizált fém és édes, gombás bomlás ízét árasztotta. A fény mindenhonnan és sehonnan jött – viharfényben pompázó foszforeszkálás, ezüst és sebesült lila, amely lassú, szörnyű szívverésként lüktetett.
Thor megbotlott, tájékozódási képességét elvesztette, szabadulása kísérteties utóhatása még mindig tompa, szégyenletes forróságot érzett az ágyékában. A tömör, nyomasztó hideg eltűnt, hely tapadó, elektrosztatikus nedvesség vette át, amitől felállt a karján a szőr.
Amora tökéletesen mozdulatlanul állt előtte, egyenes háttal, félrebillentett fejjel. Sziluettként rajzolódott ki a lüktető üresség előtt. – Igen – suttogta, a szóéhesebb volt, mint minden, amit valaha hallottam tőle. – Itt van. A régi hatalom. Nem lopott, nem kölcsönzött. Élő.
Követte a tekintetét. Egy fekete, obszidiánszerű kőkorongon voltak, egy végtelen viharboltozatban lebegve. Felettük, lent, körös-körül – ezüst és arany energiafelhők kavarogtak, bennük csendes villámok cikáztak. A korong közepén, uralva azt, egy ugyanabból a fekete kőből készült emelvény állt, de olyan mély és ősi rúnákkal vésve, hogy kevesebb tűntek bevésettnek, mint inkább kinőttnek.
A rúnák izzottak. Nem egyetlen színben, hanem egy változó, folyékony spektrumban, amely a mély erdők zöldjétől az érett búza aranyán át a friss vér cinóbervöröséig terjed. A fénnyel összhangban lüktettek.
– Ez nem portál – mondta Thor, hangját elnyelte a hatalmas, zümmögő csend. Felemelte Mjölnirt, de az ismerős súly itt furcsán, összefüggéstelenül érződött. – Ez egy oltár.
– Minden igazi hatalom helye az – felelte Amora, végre megfordulva. Szemében visszatükröződött az örvénylő vihar, a kaotikus fény galaxisa, amely a smaragdzöld mélységekben forog. – És az oltárok áldozatot követelnek. Vagy… ünneplést.
Kilépett az emelvényre. A lába alatti rúnák felragyogtak, reagálva jelenre. Végighúzta a kezét a levegőben, és ahol az ujjai elhaladtak, csillogó aranyporszemcsék álltak össze és sodródtak. „Az ősök értették. Nem véráldozat, hanem energiaáldozat. A kilenc birodalom leghatalmasabb, legkreatívabb ereje.”
Thor gerincét egy Jötunheiménál is mélyebb hideg szorította össze. – Mit beszélsz?
Elmosolyodott, lassan és gonoszul. „Azt mondom, hogy a Konvergencia nem csupán ley-vonalak csomópontja. Ez egy fókuszpont. Egy lencse. Észredek óta a hatalommal bíró lények azért jöttek ide, hogy… párosodjanak. Hogy esszenciájukat a patakba öntsék. Hogy felerősítik magukat.” Tekinte szándékosan a férfi nadrágjára siklott. „A nyers, fizikai cselekedet a gyújtós. A varázslat elvégzi a többit.”
Hátralépett egyet. „Megőrültél. Azért jöttünk, hogy lezárjuk egy szakadást, nem pedig azért, hogy részt vegyünk valami… romlott rituáléban.”
– A rituálé a pecsét, te vastagkopú tuskó! – csattant fel, és a nyugalma megrepedt, felfedve alatta a buzgóságot. – A szakadás valójában egy seb. Tiszta, kaotikus erő vérzik. Ez az erő csak egy azonos erősségű, ellentétes természetű ellenerő bevezetésével stabilizálható. Rendezett szenvedély. Irányított eksztázis. – Lelépett az emelvényről, és feléje lépett. A levegő sercegve zengett körülötte. – Gondolkozz! Apád azért küldött, mert viharenergia-akkumulátor vagy. Azért jöttem, mert a mágiám a meggyőzés és a kötés. Együtt, ezen a helyen, harmóniát tudunk létrehozni. Egy záróakkordot.
Tagadni akarta. Kalapácsütéssel zúzni az emelvényt. De a logika, bármilyen torz és obszcén is volt, bekúszott az elméjébe, és belefért. Odin homályos utasításai. Az Ösvény Atyjának mély kellemetlensége. Amora jelenlétének szükségessége. Nem csak a tudása volt ez. Ez a természete volt.
„Ez korrupció” – mordult ki.
„Ez fizika!” Most előtte állt, elég közel ahhoz, hogy mágiája heve csiklandozta a bőrét. Illata – jázmin és ózon – elárasztotta a fémes levegőt. „Kintről érezted a visszhangját. A jég ellen támadtál értem. A tested ismeri az igazságot, amit a büszkeséged elutasít.”
Felemelte a kezét, nem azért, hogy megüsse, hanem hogy megfogja az állát. Hüvelykujja végigsimított az alsó ajkán. Az érintés meglepően gyengéd volt, az intimitás színlelése, amitől a férfi lélegzete elállt. „Hadd mutassam meg” – suttogta, hangja bársonycsapdaként hatott. „Nincsenek fagyos trükkök. Nincsenek kicsinyes uralkodás. Csak a munka. Hadd mutassam meg, mit tudunk alkotni.”
Elveszett. Tudta. Asgard vágyának súlya, saját vágyának maró maradványa, a hely rémisztő, zümmögő ereje – mindez összeesküdött akarata ellenére. Halványan biccentett, egyfajta megadást, amit nem volt hajlandó hangot adni.
Amora diadalmas mosolyt sugárzott. Visszalépett az emelvényre, felemelte a karját, és kántálni kezdett.
A szavak nem asgardiak voltak. Ősibbek voltak, torokhangúak, kövek és mély gyökerek nyelve. Ahogy beszélt, az emelvény válaszolt. A világító rúnák lángoltak. A fekete korong széleiből megszilárdult fénycsóvák törtek elő – vastag, smaragdzöld láncok, amelyek fogságba esett villámoktól zümmögtek. Viperasebességgel mozogtak.
Thornak alig volt ideje felemelni Mjölnirt, mielőtt a csuklója és a bokája köré fonódtak. Az érintés nem hideg volt, hanem megdöbbentően élő, vibráló, tolakodó bizsergés, ami felszelte a végtagjait. Előrerántották az emelvényre, széles ívben a középső, legbonyolultabb rúna fölé húzva. Erőlködött, izmai megfeszültek, de a láncok egy geológiai erő kérlelhetetlen erejével tartottak. Mjolnir tompa puffanással kiesett a szorításából, és mozdulatlanul az emelvény szélére gurult.
Meg volt kötözve. Teljesen sebezhető volt.
Amora befejezte a kántálást. A körülöttük kavargó örvény mintha szorosabbá vált volna, a néma villámok egyre gyorsabban cikáztak. Közelebb ment hozzá, ahol az lógott, mozdulatai lomha, ragadozó táncot idéztek. Lassú, megfontolt ujjakkal elkezdte kioldani páncélja kapcsait.
– Ne – morogta, és a láncokat rángatta.
– Csitt – mondta, anélkül, hogy a férfi arcába nézett volna. Lehúzta a mellvértet, majd az alsóinget, feltárva a férfi törzsét a feszült levegőnek. Körmei könnyedén végigsúrolták a szegycsontját, libabőrösre húzva a bőrét. Ezután a nadrágján dolgozott, lehúzta a csípőjére, míg a farka, amely már félig megkeményedett a félelem és a várakozás áruló keverékétől, ki nem pattant.
Ránézett, majd felnézett rá, fejét félrebillentve. – Jó – mormolta, mintha egy szerszámot méregetne.
Aztán magával foglalatoskodott. Vérvörös bőre mintha tetszés szerint oldódott volna fel, leválva testéről, mint a leváló bőr, mígnem meztelenül állt előtte. A vihar fénye játszott ívein, bearanyozta mellei ívét, hasa laposságát, csípője kiemelkedését. Fenséges volt, a tökéletes, halálos vágy szobra.
De a tekintete csupa komolysággal telt. Felmászott az emelvényre, letérdelt fölé, térdei keretezték a csípőjét. A világító rúnák alulról világították meg, hátborzongató árnyékokat vetve.
„Most magamba fogadlak, Thor Odinson” – mondta, hangja vesztette korábbi csábítását, most már tiszta rituális fókuszt öltött. „És nem fogsz visszatartani magad. Mindent nekem adsz. Az erődet, a viharodat, a lényegedet. Mindezt el fogod adni ebben a tégelyben. Érted?”
Csak meredni tudott, összeszorított állkapoccsal.
– Ezt igennek veszem.
Elhelyezkedett. Az egyik kezével vezette, a másikkal a mellkasára támaszkodott. A férfi érezte a lány melegét, ami megdöbbentő ellentétben állt a hűvös, zümmögő levegővel. Aztán lassú, kérlelhetetlen nyomással elkezdett lejjebb ereszkedni.
A puncija egy igazi felfedezés volt. Nem csupán nedves volt; egy olvadt aranyérhez hasonló varázslat csöpögött belőle. Viszkózus, csillogó folyadék borította be a lány ajkait és a férfi farkát, ahogy a lány megérintette őket. Perzselően forró volt, egy folyékony varázslat, ami szorosabban vette körül, magához húzva. A lány egy ujjnyit lejjebb süllyedt, és az érzés elsöprő volt – egy selymes, izmos szorítás, túlforrósodva és nyers erőtől lüktetve.
– A francba! – zihálta, a szó kiszakadt a torkán. Háta ívbe feszült, ujjai hasztalanul kapargatták a láncokat.
Szünetet tartott, belső izmai a férfi péniszének tetején verdestek, élvezve az érzést. – Igen – suttogta, miközben egy pillanatra elvesztette az önuralmát, a szemhéja remegett. – A vezeték kinyílik.
Aztán a többit is elvette.
Egyetlen sima, pusztító mozdulattal teljesen beburkolta, csípője egy puha, utolsó pofonnal találkozott az övével. A férfi markolatáig eltemették a mágia és a hús kohójában. Az olvadt mágia teljes hosszában beborította, mint egy síkos, égő ujj, amely mintha az idegeivel olvadt volna össze. Élvezet volt, de fájdalommal teli – olyan intenzív, hogy a kínnal határos volt.
Mozogni kezdett.
Nem egy őrült utazás volt, hanem egy lassú, őrlő, tektonikus ritmus. Mély, körkörös mozdulatokkal görgette a csípőjét, minden fordulat átázott, varázslatos redőit a férfi hímtagjának minden négyzetcentiméterén végighúzva. Puncija ökölként szorította, majd elengedte, majd újra megszorította, tökéletes, ritmikus lüktetésként. Egyesülésük nedves, mocskos hangjai obszcén módon hangosak voltak a csendes teremben, minden cuppogás és pofon a viharörvény lüktetését visszhangozta.
Thort szétszedték. A szégyen, a harag, a kötelesség – mindez elégett ennek az érzésnek a kohójában. Lüktető idegvégződéssé redukálódott, megkötözték és az eksztázisban felnyársalták. Lélegzete szaggatottan jött. Verejték gyöngyözött a homlokán, keveredve az egyesülésükből áradó aranyló, ködszerű varázslattal.
Amora hátravetette a fejét, szőke haja a hátára hullott. Mellei fel-felvillantak. Nem veszett el a gondolatoktól; ő vezényelte. Folytatódott a kántálása, most már halkabban, összefonódva saját éles, sziszegő kilégzéseivel. „Igen… vidd… tápláld a konvergenciát… add nekem a mennydörgésed…”
Felgyorsult a tempója. A csikorgás élesebb, követelőzőbb emelkedéssé és zuhanássá vált. Belső falai ránehezedtek, kétségbeesett, tejelő görcsök sorozataként, amelyek arra irányultak, hogy a szakadék szélére rántsák. A benne lévő olvadt mágia kavargott, egyre forrósodott, aranyló fénye áradt ki összefonódott testük közül, alulról megvilágítva az emelvényt.
Érezte, ahogy egyre csak gyűlik – nemcsak az orgazmusa, hanem valami hatalmasabb. Nyomás a levegőben. A körülöttük kavargó örvény gyorsabban kezdett forogni, a néma villám most hallható csattanásokkal hasított. Energia áradt belőlük, szippantotta át keféléseik nyers, fizikai áramkörét.
„Nem tudom…” – nyögte, miközben a gyomrában lévő spirál a pattanásig feszült. „Meg fogod tenni!” – sikította a lány, rituális nyugalma tiszta, vad követeléssé szertefoszlott. Újra és újra rácsapódott, teste az övéhez csapódott, ujjai olyan erősen vájtak a mellkasa izmaiba, hogy szinte zúzódást okoztak. „Előnyölj belém, te rohadék! Töltsd meg ezt a kibaszott oltárt! MOST!”
A nyers és obszcén parancs megtörte.
Egy üvöltéssel, ami mintha megremegtette volna az űr szövetét, Thor elérte a tetőpontját. Nem felszabadulás volt, hanem kitörés. Magja sűrű, könyörtelen lökésekben csapott belé, mindegyiket egy valóságos villámcsapás kísérte, amely a bőréről a láncokra, az emelvényre ugrott, átrepedve a levegőn. A benne lévő mágikus folyadék összekeveredett a férfi felszabadulásával, a kombináció lángra lobbant.
Összeillesztett testükből tiszta, aranyló energia lökéshulláma tört elő.
Néma gyűrűként csapódott kifelé, kiterjedve, hogy betöltse az egész viharkamrát. Az ezüst és arany kavargó örvénye befelé omlott, magával ragadta az emelvény, beléjük. A rúnák olyan fehér fénnyel ragyogtak, hogy az már vakítóan fehér volt.
Egy örökkévaló pillanatig a fény és erő sikoltozó univerzumának mozdulatlan középpontjai voltak.
Aztán csend.
Teljes, fülsiketítő csend.
Az örvény eltűnt. A viharboltozat eltűnt. Térdeltek, még mindig összetartozva, az emelvényen, amely most egy Jötunheim-barlang szilárd, dér borította kövein nyugodott. A hasadék bezárult. Csak egy halk, környezeti zümmögés és az ózon és a szex szaga maradt.
A smaragdláncok fényszemcsékké oldódtak fel, majd eltűntek.
Thor a hátára rogyott, kimerülten, kiürülve, elméje fehér űrré változott. Amora előrebukott, és a felette remegő karokba kapaszkodott. Csúszós volt az izzadságtól és a csillogó szennyeződésektől, mély, szaggatott kortyokban vette a levegőt.
Lassan elhúzta magát tőle. A szakítás sokkoló volt, hirtelen, hideg üresség. Hátradőlt a sarkára, lenézett rá, majd a most már szunnyadó emelvényre. Lassú, kimerült, de teljesen győzedelmes mosoly terült szét az ajkán.
– Kész – mondta rekedtes hangon. – A seb bezárult. – Ránézett, smaragdzöld szemei új, nyugtalanító érzést keltettek. – És te is.
A barlang levegője mozdulatlan és kiszáradt volt, éles ellentétben az imént elült elektromos zúgással. Thor a hideg kövön feküdt, lehelete elhomályosult a hirtelen beállt, mély csendben. Az erőlködés mély fájdalma az izmaiban érződött, a köldöke mögött beesettnek érződött. Mégis, a kőpadló hidegével szemben áruló hőség lüktetett még mindig a lábai között, sűrűn és kitartóan.
Amora tekintete a férfira szegeződött, zöld, pislogás nélküli fürkésző tekintettel. Mosolya nem gyengédségből, hanem hideg értékelésből fakadt. „Érzed, ugye?” – mormolta, hangja rekedtes volt a kántálástól. „Az átmenet lezárult. De a csatorna, amit benned nyitott meg… még mindig széles. Zümmög.” A nő a férfi alhasára helyezte a kezét, mire a férfi összerezzent az érintésre. „Azok a dicsőséges villámok. Nincs hová menni.”
Megpróbált felháborodást kelteni magában, ellökni magától a lányt. Felemelte a karját, majd egy puffanással visszaesett a kőre, nehézkesen, mint a kidőlt fák. Az akarat megvolt benne, de a test kimerült volt, a mágia és a megkönnyebbülés utórengései teljesen uralták. Csak nézni tudta, ahogy a lány ismét ráült, belső combjai a csípőjéhez simultak. Pénisze, meglágyulva, de még mindig testes, megrándult a nedves hasadékban.
– Kibaszott… boszorkány – nyögte ki, a káromkodásból hiányzott a szokásos mennydörgés.
– Tény, nem sértés – javította ki a lány, miközben lassan, csikorgó köröket írt le a csípőjével. A férfi nyers, túlérzékeny feje a lány duzzadt csiklójához csapódott, és egy éles lökés futott át mindkettőjükön. Elállt a lélegzete. – A rituáléhoz szükség volt a viharodra. De én – hajolt le, ajkai a férfi fülét súrolták – még nem ittam jól magam.
Egyetlen brutális, süllyedő mozdulattal ismét beborította.
Ezúttal más volt. Semmi rituális lassúság, semmi ceremoniális kontroll. Ez tiszta, kapzsi meghódítás volt. Tenyerét a férfi mellkasára tette, mintha erőt akart volna gyakorolni, körmei félholdakat vájtak a bőrébe. Egyesülésük obszcén, nedves zaja visszhangzott a barlang falairól, vulgáris ellenpontjaként a korábbi csendnek. Hátravetette a fejét, szőke haja vad zuhatagként omlott össze, és komolyan elkezdte dugni.
KEMÉNYEBBEN LOVAGL.
Büntető, dugattyúk által hajtott ritmus volt. Csípője kétségbeesett mozgássá változott, olyan erővel csapódott rá, hogy durva nyögésekkel kiűzte a levegőt a tüdejéből. Minden ütés egy nedves csapódás volt bőr a bőrön, egy megrázó ütközés, amely lüktetéseket küldött végig a gerincén. A puncija egy kemence volt, heves, tejelő összehúzódásokkal szorította körül, mintha eltökélt szándéka lenne, hogy kicsavarja belőle az utolsó cseppet is. „Igen… a francba, igen… add ide!” – vicsorgott, a szavak torokhangon és minden színlelés nélkül hangzottak el. Verejték ömlött a testéből, a férfi mellkasát csapkodva. Mellei a szaladgálás erőszakos ütemével ugráltak.
Eszköz volt, egy használt edény. A felismerés súrolta a büszkeségét, de áruló teste ívbe feszült, hogy találkozzon a nővel, felfelé törve, hogy találkozzon a lefelé irányuló csapásokkal. Az élvezet egy rongyos, szaggató dolog volt, a túlstimuláció és a mély, fizikai rezonancia szülte. Nem hullámként, hanem egy szeizmikus repedésként épült fel. Kiáltásai élesebbek, töredezettebbek lettek, elvesztették minden nyelvezetüket. Tempója őrült, kiszámíthatatlan lett, a csapkodó hangok folyamatos, trágár ütőhangokká olvadtak össze.
Thor látása elhomályosult. Egy nyers, szakadozott hang szakadt fel a torkából, ahogy visszatért, egy gyengébb, de nem kevésbé heves lüktetés, amely mintha kiszívta volna a velőt a csontjaiból. A nő szorosan köréje szorult, saját sikolya visszhangzott a barlangban, ahogy követte, teste éles, remegő görcsök sorozatában rándult össze, amelyek kiszárították Thor erejét.
Előredőlt, holt súlyként nehezedett rá, izzadságtól csatakos bőre az övéhez olvadt a közöttük lévő hűlő masszában. Csak a szaggatott, disszonáns levegővételeik hallatszottak. Egy hosszú perc múlva feltápászkodott, mozdulatai elégedetten bágyadtak. Lenézett rá, az arcán ülő kimerült, tönkrement kifejezésre, és ujjával végigsimított az ajkán lévő izzadságcseppeken.
– Tessék – lehelte, és hangja visszanyerte ismerős, gúnyos dallamát. – Most már zárva van a csatorna. Rendesen. – Leszállt a lováról, a távolság hideg sokkot okozott. – Kelj fel, Mennydörgő! Szabad az út hazafelé. – Úgy lépett át Mjölnirön, mintha törmelék lenne, és egy csuklómozdulattal visszahúzta magára a bőrruháját. – Vagy még egy kicsit ott kell feküdnöd, emlékezve a helyedre?