Chapter 3: Enchanted Domination
Thor szobájának csendje úgy tapadt rá, mint egy második bőr, zsíros az izzadságtól és a szégyentől. Egy órája, talán még régebben is, állt ott, a csukott ajtót bámulva, hallgatva utolsó szavainak visszhangját. Fegyver. Megpróbált leckét kovácsolni ebből a brutális párosításból, egy uralkodás sebhelyet. Ehelyett egy tervrajzot adott neki.
Olyan levegőre volt szüksége, amiben nem érződött az ő íze.
A palota ritkábban használt ösvényein lopakodott, teraszos kerteken keresztül ereszkedett le, ahol a mulatozás visszhangját suttogó levelek tompították. A nyilvános kertek lakomáknak és költőknek voltak fenntartva. Az idősebb, titkos helyeket kereste, ahol Asgard csontjai közelebb emelkedtek a felszínhez, és a mágia vadabb, kevésbé megszelídített dolog volt. A levegő hűvösebbé és nedvesebbé vált. A mesterségesen kialakított növényzetet ősi, göcsörtös tölgyek és ezüstkérgű fűzfák váltották fel, amelyek izzó virágport hullattak. Itt, az elvarázsolt tisztások örökös félhomályában, elfeledett kezek által faragott rúnák lüktettek lágy, zöld fénnyel a moha fátylai alatt.
Talált egy tisztást, ahol egy geológiai türelemmel csíkozott, monolitikus szikla emelkedett ki a kékesfekete mohaszőnyegből. Öklével belecsapott. A kő megremegett, halvány arany fény – védelmező varázslat – hálója lobbant fel a becsapódástól. Fájdalom hasított az ujjperceibe, tiszta és tisztító. Újra megtette. És újra. A bőre megrepedt. Mennydörgés dübörgött a tiszta, csillagporos égen a lombkorona felett, együttérző visszhangként.
„Rám emlékeztet a kő, Mennydörgő? Hajthatatlan? Vagy a saját vastag koponyádat próbálod megrepeszteni?”
A hangja egy árnyakból felszűrődő dallam volt. A férfi megdermedt, ökölbe szorított kézzel a nedves kőhöz szorította a kezét. A nő egy ősi tölgyfa törzsének támaszkodott, sziluettként rajzolódott ki a homályból. Megváltozott. A romos pókháló eltűnt. Most mély smaragdzöld ruhát viselt, egy páncélt és meghívót is magában rejtő ruhát, amely minden ívet átölelt, csípőig felhasítva. A haja tökéletesen helyreállított volt, és az egyik vállára hullott. Érintetlennek tűnt. Törhetetlennek. Az egyetlen bizonyíték a szemében volt: élesebb, célzottabb éhség.
– Hagyd el ezt a helyet! – morogta, a hang felszakadt a rekedt torokból.
„Vagy mi? Egy fához szorítasz?” Ellökte magát a tölgyfától, és a férfi felé siklott. A moha meg sem rezzent a lába alatt. „Megvan a forgatókönyv. Azzal végződik, hogy pontosan megadod, amire szükségem van. Ma estére egy másfajta előadásra jöttem.”
„Nincs semmid, amire szükségem lenne.”
„Hazug.” A szó lágy simogatás volt. Már közel volt, a jázmin és az ózon illata áthatolt a petrichoron. „Feloldozást akarsz. Ki akarod törölni a saját szemedből azt a tekintetet, amikor kihúztad magad belőlem. Nem teheted. Most itt bent van.” Körmével a férfi halántékához kopogtatta. „És itt bent.” Keze lefelé siklott, ujjpercei a nadrágja elejét súrolták, ahol a dühe ellenére áruló forróság kezdett kavarogni.
Satuként fogta meg a csuklóját. – Ne!
Nem erőlködött. Mosolygott. Szabad kezével felemelkedett, smaragdzöld körmeivel végigsimított a férfi bütykein lévő friss horzsolásokon. Csillogó zöld energia, ugyanolyan árnyalatú, mint a szeme, szivárgott az ujjbegyeiből, és beszivárgott a sérült bőrbe. A fájdalom eltűnt, a bőr egy pillanat alatt összeszorult. Az érintés bensőséges volt, gyógyító, gyengédségében sértő.
– Látod? – mormolta. – Tudok gyengéd lenni.
A gyógyulás sokkja, abszurd gyengédsége egyetlen, katasztrofális másodpercre megzavarta a figyelmét. A lány ajkai az övén voltak, nem csábításból, hanem hódításból. Megízlelte a varázslat édes, fémes csípőjét. Megpróbálta hátralökni, de a végtagjai nehéznek és lassúnak érezték magukat.
A szájába suttogta, a szavak nem asgardiak voltak, valami régebbi, tüskésebb. A fülébe csengtek, le a gerincén.
A lábánál lévő gyökerek kitörtek. Nem hevesen, hanem szándékosan, kanyargós céllal. Vastag, fás indák, ugyanazzal a belső fénnyel izzva, mint a rúnák, kígyóztak felfelé. Évszázadok erejével tekeredtek a bokája, a vádlija köré. Felordított, kitépte a száját a lányéból, és a torkához nyúlt.
Újabb indák törtek elő a mögötte lévő nagy tölgy alsó ágaiból. A csuklójára csapódtak, szétrántották a karjait, és a durva kéreghez szorították őket. Felegyenesedett, vállában és hátában megfeszültek az izmok, nyakában kidudorodtak az erek. Az indák tartottak. Nyikorogtak, de tartottak. Az ősi és mélyen gyökerező mágia megerősítette őket. Lelőtte magát.
– Te kurva kölyök! – köpte, csapkodva. – Engedj el!
– Nyelvhasználat, Odinson! – Hátralépett, és végigmérte kézimunkáját. Szeme magába szívta a férfit: a hatalmas Mennydörgés Istene, széttárt karokkal egy fának támaszkodva, zihálva. Arcán tiszta, hamisítatlan diadal villant. – Látod? A hatalom nem mindig kalapács. Néha inda. Néha suttogás. – Újra megközelítette a távolságot, végigsimítva a férfi mellkasának szilárd felületén. Éles és elszánt körmei végigmásztak a haján, halványvörös csíkokat hagyva maguk után. – Meg akartad mutatni az erődet. Most én mutatom meg az enyémet.
A lány kezei a férfi nadrágja fűzőjére vándoroltak. A férfi erőlködött, egy torokhang szakadt fel az ajkáról, de az elvarázsolt zöld csak fokozódott. A lány kiszabadította, a férfi pénisze kiugrott, már teljesen, dühösen mereven. A hűvös levegő és a megaláztatás mit sem enyhített rajta.
– Még mindig annyira vágysz rám – csettintett, és átölelte. Szorítása erős volt, mindent tudó. Lassan simogatta, hüvelykujjával végigsimítva a fején. – Még így is. A tested őszintébb teremtmény, mint a büszkeséged.
„Minden csontodat összetöröm” – fogadkozott dühtől remegő hangon.
– Utána – mondta egyszerűen, mintha az időjárásról beszélgetne. Odahajolt, lehelete forró volt a férfi fülében. – Először is meg kell tanulnod, hol a helyed.
Elengedte, és tüzes tekintetét fogva elkezdte felhúzni ruhája szoknyáját. Felfedte hosszú, hibátlan lábait, combjai csúcsát. Meztelen volt, csillogott. Felkészült erre. A tudat újabb megaláztatás volt.
Egyensúlyozásképpen a fát használva felmászott egy göcsörtös gyökér kiálló részére, és a férfi arcával egy vonalba került. – Most – suttogta, hangja sötét, gúnyos mormogássá halkult. – Majd meglátjuk, ki birkózik meg itt igazán a hatalommal.
Rávezette magát. Nem a farkára. A szájára.
Pináját a férfi arcára eresztette, testével elfojtva átkait. Illata elsöprő volt, pézsmás és édes, ugyanaz az illat, ami a szobájában kísértette. Külső ajkai először az orrát, majd a száját súrolták. Lenyomta a punciját.
– Nyalogasd! – parancsolta, hangja rekedt volt, parancsolóan.
Összeszorította a száját, és amennyire az indák engedték, elfordította a fejét. A lány hozzádörzsölte magát, forró, nedves bőre beborította az állát, az arcát. Redői szétnyíltak a borostás állkapocsnak.
– Nyalogasd! – ismételte meg, miközben a hajába túrt, és előrekényszerítette a fejét. – Különben itt hagylak, hogy a hajnalőr megtalálja. A nagy Thor, egy nő varázsereje által megkötözve, az illatát átitatva. Mit fog szólni Odin?
Egy halk, kétségbeesett morgás rezgett a mellkasában. Kinyitotta a száját. Ez a megadás volt. Ez a vereség.
Az íze szétrobbant a nyelvén – összetett, sós, végtelenül nőies. A lány mély elégedettséggel sóhajtott, majd csípőjét mozdítva elhelyezkedett. „Tessék. Most imádd. Imádd azt a picsát, amit annyira el akartál rontani.”
Gyűlöletes, tehetetlen hévvel engedelmeskedett. Nem volt gyengéd. Nem volt ügyes. Vad, falánk valami volt, egyenlő arányban hajtotta a düh és a perverz, béklyóba vert vágy. Nyalogatta és szopta, felfalta a lányt, megpróbálva meghódítani az egyetlen megmaradt fegyverével. Nyelve belefúródott, ugyanazzal a brutális ritmussal dugta, amit az oszlopnak használt. Megtalálta a csiklója duzzadt pontját, és az ajkaival megnyomkodta.
Felnyögött, és hátrahajtotta a fejét. „Igen… pont így. Te bestia. Te gyönyörű, dühöngő bestia.” Ujjai megfeszültek a hajában, vezették, az arcát használták. Lassú, gúnyos pontossággal lovagolt rajta, csípőjének minden egyes ringása az irányítást jelezte. „Érzed, ugye?” – lihegte. „A hatalom? Nem a karjaidban van. Itt van. A nyelveden. Bennem. Ez a trón, amelyet szolgálnod kellett volna.”
Teljesen belefulladt. A világ összeszűkült az ízére, combjai érintésére a halántékán, a fojtogató, édes sötétségre és a saját vére zúgására a fülében. Férje, érintetlenül és fájdalmasan keményen, lüktetett az üres levegőben. Küzdelme megszűnt, helyét kétségbeesett, egyetlen dologra összpontosított, amire a nő szánta. Meg akarta törni. Hallani akarta a sikolyát.
Elállt a lélegzete. A combjai remegni kezdtek. „Ne merészelj abbahagyni!” – sziszegte, és a hidegvére megkopott. Mozdulatai egyre kontrollálatlanabbak, őrültebbek lettek, a férfi száját dörzsölgetve. „Ez az… ott… te kibaszott… állat…”
Az orgazmusa rohamként érte. Éles, megtört sikoly tört fel a torkából, visszhangozva a csendes ligetben. Teste a férfi nyelvére fonódott, lüktetett, elárasztotta a száját a felszabadulás éles ízével. Reszketve kapaszkodott a fejébe, ahogy hullámok csaptak át rajta.
Amikor az utolsó remegés is alábbhagyott, egy pillanatra elernyedt, a fának dőlve. Lassan felemelkedett a férfi arcáról. A férfi szája és szakálla csillogott, nedves volt tőle. Felnézett rá, szeme tágra nyílt, kék és teljesen szétszaggatott.
Lecsúszott a tövétől, a lábai kissé bizonytalanok voltak. Közelebb hajolt, a saját lélegzete is szakadozottan szedte a levegőt. Mélyen és lassan megcsókolta, érezve a saját ízét az ajkán.
– Fegyver – lehelte a férfi szájába, ismételgetve utolsó szavát a kamrában. – Emlékszel?
Egyetlen csuklómozdulatra és egy suttogott szóra az indák egy pillanatra fényesen felragyogtak, majd zöld ködfoszlányokká olvadtak szét. Előrebotorkált, kiszabadulva, karjai zsibbadtak.
Már távolodott is, ruhája visszailleszkedett a helyére, mint egy istennő, aki visszavonul egy meghódított mezőről. A tisztás szélén megállt, és hátranézett a válla fölött, smaragdzöld szemei ragyogtak az alkonyatban.
– Legközelebb, amikor úgy döntesz, hogy rajtam vezeted le a haragodat, Odinson – mondta, hangja ismét olyan volt, mint a csiszolt penge –, gondold át nagyon alaposan, hogy hol akarod, hogy a nyelved legyen.
Eltűnt a fák árnyékában, magára hagyva őt, térdelve a mohában, győzelmének keserű és kitörölhetetlen ízét a nyelvén.