Chapter 5: Glacial Domination
A köztük lévő csend élő dolog volt, sűrűbb, mint a Jötunheim-hó, és sokkal hidegebb. Abban a pillanatban kezdődött, amikor a Bifrost repedéséből egy halott gleccser fagyott nyelvére léptek, és minden egyes mérfölddel mélyült a csontvázszerű pusztaságon át. Thor egy igavonó állat komor, vontatott elszántságával mozgott, Mjölnir ólomsúlyként az oldalán. Szájának emléke égett az elméjében, forróbban, mint bármely kovácsműhely. A szégyen táplálta, egy nyers motor égett a mellkasában.
Amora előrement, lehetetlen melegség látomásaként az örök kék alkonyatban. Útiruhája eltűnt, helyét szűk, megszáradt vér színű bőrruha vette át, melyre halvány, világító rúnák szegélyezték a hideget. Nem nézett hátra. Nem is kellett volna. Megnyerte az egyetlen fontos csatát abban a csillogó pavilonban, és most a férfi követte. Nem társként, hanem következményként.
A szél itt nem üvöltött, hanem sikolyként sikított. Átvágott a kevésbé sziklás, inkább jéggel borított hegyek közötti hágókon, a ruhájukat tépdeste, minden fedetlen bőrfelületet felsúrolt. A hó nem volt puha. Gyémántéles jégszilánkok robbanékony szemcséje volt, amelyek lódarazsakként csíptek. Mindeközben ott érződött az a halvány, meleg illat, amiről az obszervatóriumban beszélt – a rothadás és az ózon émelyítően édes illata, amely ígéretként kapaszkodott a levegőbe.
– Közeledik az összefolyás! – kiáltotta a válla fölött, hangja furcsán tiszta volt a szélviharban. – A levegőben megrepedt ley-vonalak íze érződik. Érzed, Mennydörgő? A birodalom éltető vére vérzik.
Nem érzett mást, csak a csípős hideget és a saját szégyenének egyre forróbb, kitartóbb égető érzését. „Csak bolondnak érzem magam” – motyogta, miközben a szavakat a szél kitépte a szájából.
Hallotta. Persze, hogy hallotta. Megállt, és szembefordult vele, a felette lévő sarki fény mérgező zöld fénnyel vonta be éles vonásait. „A bolond Asgardban maradt volna, és önsajnálatával melengetett volna egy trónt. Te itt vagy. Ez teljesen mássá tesz téged.”
– Micsoda? – ordította, és egy lépést tett felé, a hó ropogva ropogott a csizmája alatt. – Akkor mi vagyok én?
Mielőtt az utolsó szó elhagyta volna ajkát, a világ kitört. Nem tűzben, hanem kavargó, vakító fehér káoszban. A hóvihar, amely állandó, elnyomó erő volt, hirtelen dühös sikoltozás falává erősödött. A látótávolság karhosszáig csökkent. A meleg illat eltűnt, elnyelte a fagyos űr tiszta, erőszakos szaga.
„Le!” – Amora parancsa a tiszta akarat csapása volt.
Inkább ösztönösen, mint engedelmesen zuhant le, amikor egy hajó méretű jégtömb vált le a felette lévő szikláról, és porrá robbant ott, ahol állt. A lökéshullám hátrarepítette. Csúszkált, kapaszkodva próbált kapaszkodni, míg gerince valami hajthatatlannak csapódott – egy hatalmas fekete jégobeliszknek, amelynek felülete síkos és ősi volt.
Egy pillanatra földhöz szorult, elvesztette a figyelmét, a tüdejében kiakadt a lélegzet. A világ összezsugorodott a vihar üvöltésére és a háta mögötti jég szilárd, fájdalmas valóságára.
Aztán, a fehér poklon keresztül, előbukkant.
Az egyik pillanatban még semmi sem volt, csak káosz. A következőben a teste az övéhez dőlt, hirtelen, döbbenetes hőség kemencéje a teljes hidegben. Szellemként olvadt át a hóviharon. Bőrruhái gőzölögtek, ahol a felfújt hó érte őket. Kesztyű nélküli kezei iszonyatosan forrók voltak, ahogy a férfi vállát az obeliszkhez szorították.
– Látod? – sziszegte, arca centikre volt a férfiétól, smaragdzöld szemei olyan fénnyel ragyogtak, aminek semmi köze nem volt az aurorákhoz. – A vihar titkokat akar tartani. Fél attól, hogy mit találunk.
Küzdött, de a nő ereje természetellenes volt, felerősödött a mágiától, ami ebben az átkozott helyen kavargott. „Engedj el, boszorkány!”
– Boszorkány? – nevetett, a hang sötét, izgalmas dallamként hatott a vihar sikolyára. Egyik térde a férfi combjai közé fúródott, az ágyékához nyomódott. A forróság azonnali, sokkoló volt. – Azután, amit a torkomon kiöntöttél? Édesebb címmel tartozol nekem.
Arca kipirult, áruló forróság terjedt szét dermedt bőre alatt. Megpróbálta ellökni magától a lányt, de a lány szoborként siklott, akaraterő és erő által lehorgonyozva. Szabad keze lecsúszott a mellkasán, át a páncélja dermedt lemezein, és megtalálta a térdnadrágja kapcsait.
„Mit csinálsz?” A kérdés durva volt, egyenlő arányban szakadt ki belőle a düh és a rémisztő, burjánzó rettegés.
– Fizetséget fogadok el – mondta egyszerűen, miközben ujjai gyors, könyörtelen munkát végeztek a bőr nyakkendőkön. A hideg levegő éles pofonként csapódott a férfi fedetlen testére. De a keze egy pillanattal később már ott volt, és átölelte. Már félig kemény volt, ösztönös, megalázó válaszként a közelségére, a hevére, a szorításának brutális intimitására.
– Még mindig nehéz nekem, Mennydörgő? – dorombolta, miközben hüvelykujjával nedvességcseppet kenett a férfi hegyére. Lehelete meleg volt a férfi nyakán. – Még itt is, a jégóriások sírjának gyomrában? A tested becsületesebb, mint a becsületed.
„Állj.” Ez egy könyörgés volt, gyenge és haszontalan.
– Nem. – A parancs teljes volt. A lány hozzádőlt, teste megolvasztotta a köztük lévő obeliszk dérét, egy nedves, gőzölgő intim üreget teremtve a fagyos pokol szívében. – Be akartad bizonyítani, hogy a te akaratod erősebb. Lássuk. Lássuk, vajon ez a hatalmas farok ellenáll-e az általam készített dérnek is.
Szavai kavarogtak a levegőben, és a kezéből áradó forróság megváltozott. Nem tűnt el, de megváltozott, elmélyült, koncentrálódott. Aztán egy új érzés virágzott fel – egy perzselő, elektromos hideg, aminek semmi köze nem volt Jötunheimhez. Varázslat volt, nyers és fókuszált, áradt a tenyeréből a férfi érzékeny bőrébe. Nem zsibbadás volt. A hideg hiper-tudatossága volt, ezernyi finom, fájdalmas fagyszúrás fűzte át az ereit, feszesítette a bőrét, és kínzó intenzitással lüktetett benne.
Felkiáltott, fojtott sikításként, amely elveszett a szélben. Csípője önkéntelenül megrándult, egyre mélyebbre préselődve magát a lány elvarázsolt, fagyos szorításába. Kínzás volt. Eksztázis. A vonal eltűnt.
– Éget? – suttogta, ajkait a férfi füléhez szorítva. Másik kezével elengedte a vállát, és a heréire simított, érintése gyengéd melegséget árasztott, amitől a férfi megborzongott. – Úgy érzed, mintha a hatalmas véred jéggé változna az ereidben? Remek. Ez a paradoxon, érted. A szélsőséges hideg olyan, mint a tűz. – Lassan simogatni kezdte, a mozdulatot mocskos siklásként tette sikamlóssá a varázsereje és a férfi akaratlan reakciója. A kettős érzés elviselhetetlen volt – elvarázsolt kezének perzselően hideg súrlódása, másik kezének puha, meleg ígérete.
Most már teljesen egyenesen állt, fájdalmasan, csapdába esve a fekete jég és a nő olvadt akarata között. Feje tompa puffanással hanyatlott az obeliszknek. A büszkeség távoli emlék volt, elperzselte ez a perverz dér. Csak a nyers, borzongó érzés maradt.
– Ennyi – csábította, egyre gyorsabban. Tekintete a férfi arcára szegeződött, magába szívva minden rándulást, minden elfojtott nyögést. – Felejtsd el Asgardot. Felejtsd el apád csalódott tekintetét. Csak ez van. A kezem. A farkad. A jég. – Közelebb hajolt, és a férfi alsó ajkába harapott, nem elég erősen ahhoz, hogy vért fakasszon, de eléggé ahhoz, hogy érvényesítse magát. – Gyere értem. Vond be ezt az ősi jeget a heveddel. Jelöld meg ezt a helyet az enyémként.
A parancs tette. A hangjában lévő tiszta, arrogáns birtoklás. Egy eltört hang szakadt fel a torkából, részben zokogás, részben üvöltés, ahogy az orgazmus erőszakos, könyörtelen erővel ragadta magával. Nem élvezet volt; görcsös megkönnyebbülés volt, a megadás villámcsapása. Átfolyt a lány dermedt ujjain, a forró sugarak élesen reagáltak a könyörtelen hidegre, gőzölögve, ahogy a lábuknál lévő jégre és hóra érkeztek.
Végig tartotta, míg az utolsó lüktetés is el nem halt, és a lábai remegni nem kezdtek. Aztán elengedte. Érintésének hirtelen hiánya – a kegyetlen fagy és a megnyugtató meleg egyaránt – kiürítetté, védtelenné tette.
Csillogó, elvarázsolt ujjait a szájához emelte, és tisztára nyalogatta, tekintetét egy pillanatra sem vette le az övéről. A fagyvarázs kialudt, bőre ragyogóvá vált. – Megfelelő – jelentette ki, mintha egy szüreti bort méregetne. Hátralépett, és megigazította a bőrruháját. A hóvihar, mintha megfélemlítette volna a tettétől, enyhülni kezdett, a fehér fal vékonyodni kezdett, és lágyan zuhant.
Thor az obeliszknek rogyott, és zsibbadt, ügyetlen ujjaival próbálta bekötni a nadrágját. Nem tudott ránézni a lányra.
Amora elnézett mellette, a völgyfalban lévő repedésre, amelyet most feltárt a lecsendesedő vihar. Belőle egyenletes, lüktető, betegesen zöld fény áradt. A meleg, rothadó szag forrása.
– Az összefolyás – mondta éles, céltudatos hangon, ismét komolyan. – Hagyd abba a duzzogást, és kelj fel. Az igazi munka most kezdődik.
A hasadék felé indult anélkül, hogy hátrapillantott volna, otthagyva a férfit a jégnek dőlve, saját szégyenének és veresége gyorsan dermedő bizonyítékának nyomai között. A vihar sikolya elhalt, de egy új, mélyebb zümmögés váltotta fel – a szivárgó, ősi erő hangja, amely előrehívta őket. Ellökte magát az obeliszktől, teste egyszerre nyersnek és nehéznek érződött, és követte a zöld fényt és az abban eltűnő alakot, hideg bizonyossággal tudva, amely mélyebb volt, mint Jötunheim tele, hogy bárhová követni fogja.