Chapter 4: Celestial Blackmail
Fémes és pézsmás íze napokig ott lebegett Thor szájában. Beborította a nyelvét, mint egy fantommaradvány, amit semmilyen mennyiségű sör vagy ima nem tudott eltüntetni. Még rosszabb volt saját teste árulásának emléke, vágyának merev, fájó bizonyítéka, amely dacolt a szégyenével. Kerülte a kerteket. Kerülte a lakomákat. Azon kapta magát, hogy az egyetlen hely felé tart, ahová kevesen merészkedtek: a Bifrost Obszervatórium felé.
Itt, mindennek a peremén, remélte, hogy teljes lesz a csend.
A pavilon a birodalmak közötti ürességben lebegett, áttetsző falai nem üvegből, hanem megszilárdult ködből álltak. Szivárványszínűek, magából a Bifrostból leváló folyadékok, lassú, kozmikus örvényekben kavarogtak. Az egyetlen hang a lappangó dimenzionális energia halk zümmögése volt, egy olyan mély hang, hogy rezgett a zápfogaiban. Középen, egy csiszolt obszidián talapzaton pihent a Kvaser-kötet. Lapjai, vastagabbak a bőrnél, fakó arany szegélyeztek, és nyugtalanul mozogtak, mintha élnének, titkokat suttogva egy olyan nyelven, ami csípte a bőrt.
Nem azért állt előtte, hogy olvasson, hanem hogy érezze a kozmosz végtelenségét. Hogy saját megaláztatását jelentéktelen porszemmé zsugorítsa.
„Most halott dolgoktól keresel bölcsességet, Mennydörgő? Vagy csak bujkálsz?”
Hangja visszhangzott a hatalmas, zengő térben, körülvéve a zümmögést. Nem kellett megfordulnia. Látta a tükörképét az obszidián talapzaton, smaragdzöld és arany torzulást az örvénylő színek között.
– Hagyd el ezt a helyet, Varázslónő! – morogta, háttal a lánynak. – A játékaid nem szívesen látottak itt.
– Játékok? – Léptei hangtalanok voltak az éteri padlón. – Amit a kertben mutattam neked, az nem játék volt. Ez egy lecke volt. Olyan, amit úgy tűnik, elhatároztad, hogy elfelejtesz.
Ekkor megfordult. Közelebb volt, mint várta, nem csábító páncélban, hanem egy egyszerű, sötétszürke utazóköntösben, hátrahúzott kapucnival. Az egyszerűség hazugság volt; csak kiemelte arcának könyörtelen vonalait, szemében a ragadozó intelligenciát. Úgy nézett ki, mint egy tudós. Egy dögevő.
– Emlékszem egy boszorkányra, akinek ősi indákra volt szüksége, hogy megtartsa az istenét – mondta, és a sértés még számára is üresen hangzott.
Vékony, éles mosoly fogadta. – És emlékszem egy istenre, aki térdnadrágban jött, miközben egy fához volt kötözve. Mindketten tudjuk, mennyit ér ez az emlék.
Forróság öntötte el a nyakát. Lépett egyet a nő felé, a szobában egyre hangosabb lett a zümmögés. „Miért vagy itt?”
– A Kötet – mondta, tekintete elsiklott a férfi mellett az ősi könyvre. – Együttállásokról suttog. Egy együttállásról a Jotunheim spektrális sávjaiban. Látnom kell.
„Tilos.”
„Talán neked. Odin fél attól, amit te megtudhatsz. Nekem nincsenek ilyen félelmeim.” Elindult, hogy elsétáljon mellette.
Kinyújtotta a kezét, és megragadta a karját. Az érintés elektromos volt, egy lökés egyenesen a gyomrába hasított. A köpenyen keresztül a teste meleg és hajthatatlan volt. „Nem nyúlhatsz hozzá.”
Nem próbált elhúzódni. Ehelyett a férfi szorításába dőlt, hangja összeesküvőszerű mormolássá halkult. „Még mindig a kezeiddel oldasz meg problémákat. Még mindig ilyen… közvetlen.” Szabad keze felemelkedett, de nem azért, hogy lesújtson, hanem hogy a férfi mellkasának közepéhez nyomódjon. „A szíved úgy kalapál, mint egy harci dob. Dühöngsz? Vagy a puncim emléke a nyelveden?”
Hirtelen, heves mozdulattal hátralökte. A lány megbotlott, a köntös tátongó volt, és az obszidián talapzatnak ütközött. A kötet lapjai dühösen verdestek. A düh helyett egy halk, őszinte nevetés tört fel belőle.
– Ott van – dorombolta. – Teljesen dühöng és viharzik. Mondd, itt is tombol a vihar? – Tekintete nyomatékosan a férfi ágyékára siklott.
Újra megkeményedett. Már a szavaitól is, az általuk felidézett emléktől, a kibaszott szemtelenségétől is. A köntös egyszerű anyaga mit sem rejtett a hirtelen kidudorodásra. Látta, hogy a lány észreveszi, mosolya macskaszerűvé válik.
– Utálsz – jegyezte meg, miközben eltolta magát az emelvénytől, és átlépte a férfi által teremtett távolságot. – Utálod, hogy akarsz engem. Utálod, hogy letérdeltettelek. De mindenekelőtt – suttogta, most már egy tenyérnyire a férfi arcától –, azt utálod, hogy tetszett neked.
– Hazug – lehelte, a szó elfojtottan.
„Bizonyítsd be.” A kihívás köztük lebegett, nyersen és tagadhatatlanul. „Menj el. Térj vissza apád csarnokaiba. Bizonyítsd be, hogy az akaratod erősebb, mint a farkad.”
Nem tudott mozdulni. Az örvénylő ködfalak változó színekben festették be a lányt. A kinti üresség mintha figyelte volna. Teste áruló volt, lüktetve a vágytól, amit a szégyen csak fokozott.
Látta a bénultságát, a belső harcát. Ez volt minden válasz, amire szüksége volt.
Szándékos lassúsággal térdre rogyott előtte. A szürke köntös körülötte úszott. Felnézett, smaragdzöld szemei a férfi szemébe néztek, miközben kezei a nadrágja kapcsához nyúltak. A férfi nem állította meg. Ökölbe szorította a kezét, de nem állította meg.
Kiszabadította, a férfi pénisze kiugrott, már teljesen kiegyenesedett, vastag és feszült. Egy halk hang hagyta el a száját, a tiszta elismerés hangja. „Csodálatos” – mormolta, nem neki, hanem a férfinak. „Valóban fegyver. A leghatalmasabb minden birodalomban. És az enyém.”
Aztán a szájába vette.
Nem volt gyengéd. Ez egy követelés volt. Ajkai szélesre nyúltak a férfi dereka körül, nyelve a lüktető érhez simult alatta. Mélyen magához vette, míg a nyelv feje a torka hátsó részéhez nem ért, és a férfi felnyögött a hirtelen, nedves, emésztő hőtől. Ott tartotta, könnyes szemmel, tekintete a férfira tapadt, mielőtt egy sikamlós, mocskos hanggal elhúzódott.
– Látod? – zihálta, lehelete forró volt a férfi nedves bőrén. – Nincs varázslat. Nincsenek indák. Csak te. Meg én. És ez.
Visszavetette magát, könyörtelen léptekkel. Vad ügyességgel dolgoztatott rajta, egyik kezével a tövét szorította, a másikkal a nehéz heréit dörzsölte. Szája sima, követelőző dörzsölésként hatott, nyelve a fej körül kavarogott, mielőtt ismét lecsapott volna, a markolatáig eltalálva. Melodramatikusan öklendezett egyet, és a rezgéstől majdnem megbicsaklottak a térdei.
– A francba! – mordult fel, és hátrahajtotta a fejét. A kozmikus zümmögés mostanra ennek a nyers, lealacsonyító tettnek a zenéjévé vált. Nézte a szivárványszínű köd kavargását, érezte az üresség hideg közönyét, és felemésztette a szája kohója.
Elhúzta a száját, egy nyálcsík gördült végig ajkai között a férfi fényes hegyén. – Dühízű vagy – vigyorgott, majd végighúzta a nyelvét a férfi hosszán, elkapva a benne felgyülemlett előérzet cseppjét. – És a szégyenét is. Ízletes.
A keze keményen és gyorsan pumpálni kezdte, miközben szája újra kínozni kezdte a fejét, vadul szopogatva, fogai az érzékeny koronát súrolták. A kettős érzés elsöprő volt, összehangolt támadás. A férfi csípője önkéntelenül is nyomni kezdett, belemélyedve ökölbe szorított szorításába, szája falánk forróságába.
– Ennyi – biztatta rekedtes hangon. – Használj engem! Baszd meg az arcomat, ahogy a dacosságomat akartad. Mutasd meg az erődet, Villám Isten. Mutasd meg, hogy ez minden, amid van.
Szavai voltak az utolsó lökés. Egy üvöltés gyűlt össze a mellkasában, részben fájdalom, részben vad megkönnyebbülés. Két marokkal megragadta aranyszőke haját, nem azért, hogy vezesse, hanem hogy megkapaszkodjon, miközben a világ nyers, vakító érzéssé olvadt szét. Belefújt a szájába, egyszer, kétszer, harmadszor is brutálisan, majd egy elfojtott kiáltással válaszolt.
A férfi erőszakos volt, mélyen lüktetett a torkában. Teljesen befogadta, könyörtelenül nyelte, míg végül a férfi ki nem fáradt, remegett, és a férfi szorítása a hajába enyhült.
Lassan hátrébb húzódott, és kézfejével megtörölte a száját – ez a gesztus furcsán nyers és rendkívül bensőséges volt. Felnézett rá, ajkai duzzadtak, szemei diadalmasak voltak.
– Tessék – mondta halkan, és könnyedén, kecsesen felállt. Újra becsatolta a nadrágját, és birtoklóan megpaskolta. – Nincs szükség kötözésre.
A Kvaser-kötethez lapozott, melynek lapjai most is mozdulatlanok voltak. Kezét a borítóra helyezte, ami készségesen kinyílt, az ősi suttogások pedig lelkes kórussá erősödtek.
Thor üres tekintettel állt, levegőért kapkodva a csillagokkal borított levegőben. Saját megadásának íze hamuként telt meg a szájában.
Amora átfutott egy oldalt, ujja egy halványzölden izzó rúnát rajzolt. „Az együttállás közelebb van, mint féltem” – mondta, mintha az időjárásra intené a megjegyzést. Visszapillantott rá, a férfi szégyene kézzelfogható dolog volt közöttük. „Pihenj, Thor. Szükséged lesz az erődre. Utat kell tennünk Jötunheimbe.”
Becsukta a kötetet – a hang olyan volt, mint egy kriptaajtó bezáródása –, majd elsétált mellette a kijárat felé, magára hagyva a suttogó ürességgel és a győzelme hosszan tartó, bénító hevével.