Chapter 3: Possession
A sikoly felszakadt Kate torkából, egy nyers, állatias hang, amit nem ismert fel. Elnyelte a nyöszörgő szél és a távoli, közömbös szirénák. Csontfehérre festette a bütykeit, ahogy a rozsdamarta korlátba kapaszkodott, egész teste íjhúrként feszült a tolakodó, nyúló teltségnek.
Natalia nem hagyta, hogy megszokja. Tenyerét Kate sebhelyes hátának közepére helyezte, felsőtestét a lenti sikátor mélysége fölé szorítva. A másik keze könyörtelenül dolgozott, mint egy lassú, brutális dugattyú. A nyál csak a könnyedség kegyetlen gúnyolódását nyújtotta.
– Látod? – Natalia hangja halk zümmögésként súrolta Kate fülét, az intimitás perverz paródiájaként. – Mindez a páncél. Ez az egész fegyelem. És legbelül csak ez. Egy szoros, forró szorítás körülötte, amit csak adni akarok neked.
Kate megpróbált beszélni, káromkodni, de a lélegzete egy elfojtott nyögésbe torkollott, ahogy Natalia begörbítette az ujjait. Az érzés egy villámcsapás volt, egy perzselő erőszak, amely idegeit szégyenletes, sokkoló öröm ösvényeivé alakította. Csípője akarata ellenére hátrarándult, még több szörnyű súrlódást keresve.
– Tetszik ez neked, ugye, hős? – lehelte Natalia, ajkaival végigsimítva Kate nedves állkapcsán. – Tetszik, ahogy éget. Tetszik, ahogy lealacsonyít. Csak ettől érzed magad igazán valóságosnak, nem igaz? A ruhán kívül. A küldetésen kívül.
– A francba! – zihálta Kate, a szavak üresek, levegőtlenek voltak.
Natalia sötét, gazdag nevetésben tört ki. Hozzáadta a hüvelykujját, könyörtelenül nyomva a lüktető, ellenálló izomgyűrűt az ujjpercei mellett. A nyújtás égető, lehetetlen fájdalommá változott. Kate szeme előtt elszabadult a látvány, csillagok robbantak fel a koszos tégla és neonfény hátterében. Egy forró, dühös könnycsepp gördült végig az arcán lévő koszon.
– Túl sok? – gúnyolódott Natalia, és megállt, hagyta, hogy a szörnyű, teljes nyomás ránehezedjen. – Mondd ki! Mondd, hogy túl sok.
Kate megrázta a fejét, egy kétségbeesett, apró mozdulattal. Széthasadt, a legmélyéig fedetlenül. A teste, egy fegyver, amelyet oly bensőségesen ismert, alattomos, kolduló dologgá változott. A szégyen hányingerként hatott a gyomrában, de alatta, egyre forróbban tekergőzve, olyan mély vágy lakott, hogy úgy érezte, mintha meghalna.
– Nem gondoltam – mormolta Natália.
Újra mozogni kezdett, most már gyorsabb, keményebb ritmusban. A sikamlós, mocskos hang obszcénul hangos volt a fém ülőhelyükön. Minden lökés előrerántotta Kate-et, a korlát a bordáiba harapott. A város terült el alatta, a kudarcok és bűnök áramköreként, és itt volt ő, Gotham szelleme, akit egy tűzlépcsőn darabokra szedett a sötétség, amivel harcolt.
Natalia szabad keze vándorolt, érdesen és mindentudóan. Átsiklott Kate csípőjén, hasának remegőin, majd elölről a lábai közé csúszott. Kate felkiáltott, amikor bőrkeményedéses ujjai megtalálták a csiklóját, amely már korábban is feldagadt és sajgott. A kettős támadás elviselhetetlen volt. Minden fronton ostrom volt, minden utolsó védelmet lerombolva.
– Gyere értem! – parancsolta Natalia, hangja elvesztette incselkedő csengését, torokhangon, abszolút módon csengett. – Gyere a kezemre, amíg ebben a tökéletes, feszes seggben vagyok. Mutasd meg, mennyire akarod.
A parancs volt az utolsó ok. Kate önuralmának, a merev fegyelemnek, ami egyben tartotta a pszichéjét, vége szakadt. Egy orgazmus tört rá, erőszakos és görcsös. Nem élvezet volt, hanem katasztrofális rendszerhiba. Teste megrándult, háta veszélyesen ívbe dőlt a zuhanás felett, egy néma sikoly akadt a torkában, miközben intenzív, megrázó érzés hullámai áramütést zúdítottak rá mindkét pontról. Önkéntelenül is megszorította a testét, a mélyen belé temetett ujjakat simogatva, pinája a semmi körül lüktetett, miközben Natalia kegyetlen, tökéletes precizitással dolgoztatta a csiklóját.
Natalia végiglovagolt rajta, ujjai meg sem nyugodtak, a tetőpontot egy fájdalmas, gyönyörű örökkévalóságba vonszolva. Amikor a remegés végre elkezdett alábbhagyni, remegős utórengésekké, lassan, gyötrelmesen visszahúzódott.
Kate a korlátnak rogyott, teljesen kimerülten, kiürülve. A hideg fém áldásként hatott lázas bőrére. Érezte a ragacsos érzést a combján, a mély, lüktető fájdalmat benne, a teljes roncsságát.
Natalia megfordította, de nem gyengéden. Kate lábai majdnem összecsuklottak. Natalia elkapta, és az épület téglafalához szorította, a tetőtéri fülkéből nézve fordított helyzetben voltak. Egy „Üresedés” tábla pokoli vörös fényében Kate meglátta Natalia arcát. Pupillái tágak voltak, elnyelték íriszeinek ibolyaszínűségét, arckifejezése nyers, éhes diadalt tükrözött. Csillogó ujjait a saját szájához emelte, tekintete Kate-ére szegeződött, és tisztára szippantotta.
– A győzelem íze – mondta rekedtes hangon.
Aztán a kezei Kate övén voltak, és a taktikai nadrágja csatjával babrált. Kate saját kezei is gyengén emelkedtek fel, hogy Natalia csuklóját nyomják meg. „Nem…”
– Ne hazudj – mondta Natalia egyszerűen, és úgy legyintett a kezével, mintha semmi sem lenne. – Üres vagy. Azt akarom, hogy beteljek. Ennyivel tartozol nekem.
Épp csak annyira húzta le a nadrágot és az alsóneműt. A saját ruhái csak kellemetlenséget okoztak; félrelökte az anyagot. Kate látta kemény, sima vonalait, ahogy csillogott a saját izgalmától. Nem volt benne gyengédség, nem volt bevezető. Natalia felemelte Kate egyik lábát, a saját csípőjére akasztotta, és kiegyenesedett.
Egyetlen könyörtelen, mély csapással benyomult.
Kate feje a téglának csapódott. Másfajta teltség volt, nyers és követelőző. Natalia könyörtelen volt, olyan iramot diktált, ami minden vágyat hajtott, csípője dübörgött előre, Kate testét használva felszabadításul. Minden lökés a kérlelhetetlen falnak csapta Kate-et. A fogai összekoccantak.
– Nézz rám! – követelte Natalia, miközben rövid, éles lélegzetvételekkel szedte a levegőt.
Kate erőlködve kinyitotta a szemét. Natalia arca a vad koncentráció maszkja volt, szépsége ragadozóvá élesedett. A saját célját kergette, és Kate-et használta fel ehhez. A valóságnak, a puszta, brutális hasznosságnak kellett volna lennie a végső borzalomnak. Ehelyett úgy tűnt, hogy ez az egyetlen őszinte dolog, ami Gothamben megmaradt.
Natalia ritmusa megakadt, kiszámíthatatlanná vált. Egy halk, törött hang szökött ki a torkán – nem egy név, nem egy szó, csak egy szaggatott örömvallomás. Arcát Kate nyakába temette, teste megmerevedett, ahogy közeledett. Kate érezte a kétségbeesett lüktetést mélyen magában, a forró kitörést, az egész testét átjáró remegést, ami mintha kiszívta volna Natalia félelmetes erejének utolsó maradványait is.
Egy hosszú pillanatig így maradtak, a gravitáció és az eloltott vágy összeszorította őket. Újra elkezdett esni az eső, finom, hideg köd gyöngyözött a bőrükön és a hajukon.
Natalia mozdult meg először. Lassan elhúzódott, arckifejezése már változott, bezárkózott. Megigazította a ruháját, mozdulatai hatékonyak, szinte klinikaiak voltak. Kate-re nézett, aki még mindig félig ruhában volt, és a falnak támaszkodott, és valami megfejthetetlen villant a szemében.
„Holnap ugyanekkor, Batwoman?” – kérdezte, a régi gúny visszatért a hangjába, de most már vékonyabbnak, feszültebbnek tűnt.
Nem várt választ. Egy suttogó mozdulattal eltűnt, lement a tűzlépcsőn a nyelődő félhomályba, Kate-et magára hagyva a szex és az eső illatával, a testében érzett mély, kínzó fájdalommal és a Denevérjel távoli, rendíthetetlen tekintetével, amely áthatolt az éjszakán.
Kate lecsúszott a falon, mígnem a hideg, nedves rácson ült, fejét a kezébe temette. A fénysugár a szállingó esőt hulló fényszilánkokká változtatta. Nem maradtak imái. Csak egy sikoly visszhangja, és a biztos, üres tudat, hogy holnap újra itt lesz, és vár.