Chapter 6: Mating Claim
A tetőtéri lakás ajtaja pneumatikus zsanérokon sziszegve becsapódott, elfojtva az alulról beszűrődő tompa fecsegést és basszust. Sűrű, várakozó csend telepedett rá. Ez nem a gótikus kripta vagy a neonfényben úszó társalgó volt. Ez Natalia belső szentélye volt.
Más volt itt a levegő. Nehéz volt az olvadt méhviasz és a mirha illatától, alatta pedig az öreg kövek rézillata érződött, mintha a torony alapjai beszivárogtak volna a szobába. Nem égett egyetlen villany sem. Több tucat gyertya, saját viaszukba ágyazva, mint az olvadt csigolyák, hevertek a vas falikarokban és az alacsony asztalokon. A falakat mélylila és fekete bársonyrétegek borították, elnyelve a hangokat. Az egész nyugati fal üvegből készült, Gotham szaggatott látképének vad panorámáját kínálva, a város saját kaotikus sziluettje volt az egyetlen másik fényforrás.
A szoba közepén egy ágy állt. Egy hatalmas, alacsony emelvény, fekete selyemmel letakarva. A fejtámlája faragott, sötét fából készült, gyökerekből és csontokból álló kuszaság volt, csontvázszerű formák, amelyek örök, gyötrelmes ölelésben fonódtak össze.
Natalia elengedte Kate karját, azzal a birtokló szorítással, amit azóta tartott, hogy a nappali végre enyhült. Besodródva lépett a szobába, bordó selyemruhája susogott a kőpadlón. Úgy nézett ki, mint egy vérfolt a sötétségben.
„Otthon” – mondta, de a szó se nem volt meleg, se nem ironikus. Tényt mondott.
Kate az ajtóban állt, a csuklya hirtelen fojtogató súllyá vált. A földszinten megnyilvánuló előadói magabiztosság szertefoszlott, maga mögött hagyva a paktum nyers áramköreit. Még mindig érezte Natalia szájának a maszkhoz való szorítását, annak a nyilvános, birtokló csóknak a szellemét. Saját engedelmessége hamuízű volt.
– Az a lenti bemutató – mondta Kate, miközben a modulátora elnyomta szavaiban a feszültséget, csak hideg dühöt hagyva maga után. – Ez volt az egész „szertartás” célja, nem igaz? Hogy pórázt eresszenek a Denevérre.
Natalia megfordult, a gyertyafény arannyal festette be kulcscsontjai bemélyedéseit. „A póráz azt jelenti, hogy vonszolnak. Te gyalogoltál, katona. Te visszacsókoltál.” Kioldott egy vékony zsinórt a csípőjén. A ruha felsóhajtott, lecsúszott a válláról, és a lábánál gyűlt össze. Meztelenül állt a pislákoló fényben, teste sápadt bőr és éles szögek térképe volt. A kriptában ellopott vitalitás nyilvánvaló volt; finom teltség az ajkán, kevésbé heves fény a szemében. „A paktumnak horgonyokra van szüksége. Fizikaira. Szociálisra. Pszichológiaira. Ti mindhárman vagytok.”
„Ne beszélj róla úgy, mintha valami kibaszott üzleti fúzió lenne.”
– De az. – Natalia közelebb lépett. – Olyan, amelyben a kölcsönösen biztosított megsemmisítés az elsődleges záradék. Láttak téged. Tudják. A megvesztegethetetlen igazságszolgáltatás szimbólumaként való hasznosságod… bonyolult most. Az ellenségeid kiszagolni fogják a gyengeségedet. A szövetségeseid megkérdőjelezik az ítélőképességedet. Az egyetlen szféra, ahol a tekintélyed megkérdőjelezhetetlen, itt van. Velem.
Igaza volt. Kate gyomrában kavargó hányinger megerősítette ezt. Szimbolikus hatalmának egy részét eladta… ezért. Az előtte álló nőért, akinek szüksége volt egy csendes, nyílt sebre a szobában.
– Vedd le! – suttogta Natalia, és a kosztümre mutatott. – Az előadásnak vége. Ez a tranzakció.
Kate idegein végigfutott a lázadás remegése. Meg akart fordulni, áttörni az üvegen, és eltűnni a város névtelen dühében. De a kötelék, az az új, förtelmes szerv benne lüktetett. Nem húzás volt. Visszhang volt. Érezte Natalia tartós éhségét, egy üres fájdalmat, amely tükrözte azt, ami a saját mellkasában volt, azt, ami már jóval a kripta előtt létezett. Az ürességet, amit egy elveszett nővér, egy apa csalódása, a város feneketlen szüksége hagyott maga után.
A kezei maguktól mozogtak. A köpenycsat. A kevlár bevonat. Az alsóruha. Minden egyes padlóra hulló darab a megadás jele volt. Végül csak a nadrágjában és egy szűk, izzadságtól átitatott trikóban állt fel, a hűvös levegőtől libabőrös lett a karja. Rémisztően védtelennek érezte magát.
Natalia figyelte, ahogy egy szobor leleplezését figyeli a kurátor. „Az egészet.”
Kate állkapcsa megfeszült. Hüvelykujjait a nadrágja derekába akasztotta, letolta őket, és kilépett belőle. A trikó is követte. A levegő hűvös volt meztelen bőrén. Éles ellentétben állt Natalia elegáns sápadtságával – csupa kemény izom, régi hegek és a dühös vörös vonalak, ahol a kosztüm bevágott.
– Most pedig – lehelte Natalia, tekintete fizikailag is megérintette a tekintetét –, egyensúlyozzuk ki a mérleget.
Közeledett Kate-hez, de nem azért, hogy megcsókolja. Felemelte a kezét Kate vállára, ujjaival a feszült izmokba mélyedt. Lenyomta. Nem erőszakosan, hanem kérlelhetetlenül. „A hátadon.”
Kate egy pillanatig ellenállt, harci ösztöne sikoltott. Aztán a selymes ágyra zuhant. Az anyag hideg és csúszós volt. Felnézett a fejtámlán faragott, csontfehér arcokra, néma sikolyaik visszhangozták saját belső káoszát.
Natalia nem csatlakozott hozzá azonnal. Felvett egy apró, díszes fiolát az éjjeliszekrényről, és sötét, sűrű olajat öntött a tenyerébe. Szantálfa és valami keserű, zúzott mákhoz hasonló illat töltötte be a köztük lévő teret.
– A nyilvános állítás egy dolog – mondta Natalia, miközben az ágy lábánál térdelt. Szeme csillogott a félhomályban. – Ez a magánjellegű megerősítés.
Sima kezét Kate combjának belső oldalára helyezte, és az érintése felvillanyozó volt. Nem gyengéd volt. Egyfajta követelés. Széttolta Kate lábait, egy tompa, szándékos nyomással, amitől Kate egy éles lélegzetet vett. Natalia hüvelykujjai végigsimítottak az ágyéka feszült vonalán, majd felfelé csúsztak a durva szőrzeten keresztül, hogy szétválasszák.
– Nézd csak magad! – mormolta Natalia rekedtes hangon. – Mindez a fegyelem. Ez a sok önuralom. Úgy terítesz ki nekem, mint egy lakoma. – Lehajolt, de nem használta a száját. Arcát Kate combjának belső oldalához dörzsölte, furcsán bensőséges, állatias mozdulattal. – Már most olyan nedves vagy. Gyűlölet, vagy a kötelék?
– A francba! – vicsorgott Kate, és hátát ívbe húzta, miközben Natalia hüvelykujja becsukta a lift ajtaját, elvágva az utolsó szálat is az alatta zümmögő barlanghoz. A beáramló csend sűrűbb, bensőségesebb, visszatartott lélegzetre emlékeztető volt. Natalia penthouse lakása nem otthon volt, hanem ereklyetartó. Bársonyfüggönyök, mély zúzódás színűek, elnyelték a falakat. Több tucat gyertya, mindegyik megfakult ezüst tartókban, olyan táncot jártak, hogy az árnyékok megcsavarodtak és ugráltak. Az ágy egy hatalmas, fekete lakkozott fából készült emelvény volt, fejtámlája tüskés indák és gyötrődő alakok faragott kuszasága, fa szájuk néma sikolyokra nyílt. Az illat nyomasztó volt: jázminfüstölő elfojtotta a nedves kő és valami réz, fémes illatát.
Natalia abban a pillanatban elengedte Kate karját, amint kettesben maradtak. A birtoklási vágy leomlott róla, mint egy eldobott köpeny. Odasétált egy tálalószekrényhez, és kétujjnyi vérsötét italt töltött egy kristálypohárba. Kate-nek nem kínált.
– Csodálatra méltóan teljesítettél – mondta hátat fordítva. A bíborvörös ruha csillogott a félhomályban. – Karl nem lesz probléma. Most már mind kétszer is meggondolják. Hajnalra mindenhol ott lesz a történet: Batwoman, Nocturna pórázán.
Kate mereven állt a szoba közepén, a csuklya már kevésbé páncélnak, inkább halotti lepelnek tűnt. Natalia szájának íze – édes bor és keserű éhség – még mindig ott motoszkált az ajkán. „Ez volt a lényeg, nem igaz? A műsor.”
– Persze. – Natalia megfordult, a tálalószekrénynek támaszkodva kortyolgatta az italát. Csillogott a szeme. – De a műsornak vége. Most jön a karbantartás.
„A transzfúzió.”
– Nyers szó rá. – Letette a poharat, a csörrenés természetellenesen hangos volt. – Amit a kriptában csináltunk, az egy őrült varrás volt. Ez… ez a gondos, folyamatos graft. Másfajta intimitást igényel. – Tekintete végigsiklott Kate páncélozott alakján, egy lassú, felmérő csíkon. – Vedd le.
A parancs a levegőben lógott. Ez nem a kripta kétségbeesett könyörgése, vagy a klub megrendezett követelése volt. Ez nyugodt, magabiztos uralom volt. Kate kezei egyszer remegtek meg az oldalánál. Még mindig akarta őket.