Chapter 9: Drowning Ecstasy
A víz nemcsak hideg volt; egy fekete, sebészeti sokkhatás volt. Abban a pillanatban, ahogy Kate combjai mellett végigáradt, kiütötte a levegőt, és a rozsdás tartóoszlopoknak csapódott, olyan hanggal, mint egy elhaló lélegzetvétel. Az alagút mennyezetére csavarozott vészjelző szalagok lázas, zöldes fényt vetettek, amely táncolt a kavargó felületen, és a világot egy billegető, émelyítő rémálommá változtatta.
Natalia felnyögött mellette, éles, reszelős hangon. Sápadt arca, melyet már megviselt az omladozó labirintusban való navigálás órákon át tartó erőlködése, viaszszínűre változott. – Korán van – sziszegte, miközben egy csövet kapargatott, hogy talpon maradjon. – A tervek szerint a kamra még húsz percig kitart.
– Egy kalóz műholdas térképeket áruló fickó tervei – vágott vissza Kate, miközben a víz lecsöpögött páncélozott mellvértjéről. Csizmái a nyálkás padlón kapálóztak. A víz súlya óriási volt, egy jeges kéz szorította a bordáit. – Mozgás! A kivonási pont harminc méterre van előtte.
„Nem látom!” – Natalia hangja a pánik felé fordult. A víz most már a derekáig ért, felemelte, bizonytalanná téve a helyzetét. Állapota, gyengesége ólomsúlyként volt mindkettőjükhöz kötve.
Kate megragadta Talia adatmeghajtóját tartalmazó vízálló hátizsák pántját. „Kövesd a nyomomat! Rúgj! Most!”
Kétségbeesett, esetlen balettként küzdötték magukat előre. Minden lépés egy küzdelem volt az érkező árral, a víz most a kikötő rothadó csontszagát hozta magával. A zöld fény pislákolt, egy, két, három szívverésnyi időre szinte teljes sötétségbe borítva őket, mielőtt sercegve újra életre keltek. Ebben a feketeségben a víz morajlása betöltötte az univerzumot.
Éles, súrlódó remegés futott végig az alagúton. Felettük repedések hálózata hasított szét a betonmennyezeten, mint egy pókháló. Por és törmelékdarabok záporoztak alá.
– A strukturális kompromisszum felgyorsul! – kiáltotta Natalia a lárma túloldalán, klinikai hangneme megtört.
Kate nem válaszolt. Látta – a szervizlétrát, ami egy csatornafedélhez vezetett, a kijáratukhoz, ott volt előttük. Alig négy méter. Akár egy mérföld is lehetett volna. A víz most már a szegycsontjáig ért, minden mozdulatára húzódott.
Aztán a fő tartógerenda, melyet évtizedekig só és elhanyagoltság tett tönkre, a fém recsegésének hangjával megtört.
Nem összeomlás volt, hanem átirányítás. Egy vízfal, amit a hulló törmelékek eltérítettek, csapódott nekik. Kiszakította Kate szorítását Natalia hátizsákjából, és oldalra repítette. Kate feje egy betonoszlopnak csapódott. Csillagok robbantak fel a szeme mögött, és a világ elnémult, a hangok távolivá, könnyessé váltak.
Fulladozva küzdötte fel magát a felszínre, miközben sisakja rendszere hibaüzeneteket villogtatott a kijelzőjén. Nem látta Natáliát.
„Lovag!” – ordította, és sós mocskot köpött ki magából.
Egy csapkodó kéz tört fel a víz felszínére balra tőle. Kate előrelendült, megragadta a csuklóját, és kirántotta. Natalia előbukkant, hevesen köhögött, szemei tágra nyíltak az állati rémülettől. Az áramlat mindkettőjüket ahhoz az oszlophoz szorította, amelynek Kate eltalált, viszonylagos örvényt alkotva, de mégis csapdát képezve. A víz még mindig emelkedett. A létra most egy kavargó törmeléktölcsér mögött volt.
Natalia túlélési ösztöne rémisztő látvány volt. Az elegáns doktor eltűnt, helyét egy tiszta szükségből fakadó teremtmény vette át. Kate szorításában megcsavarodott, nem azért, hogy elmeneküljön, hanem hogy lehorgonyozza magát. Kate-et az oszlophoz nyomta, saját testével védve magát az áramlat erejétől. Arcuk centiméterekre volt egymástól, a zöld fény a félelmet Natalia vonásaira véste.
– Nem fogjuk megcsinálni! – köpte Natalia, lehelete forró és kétségbeesett volt Kate arcán.
„Fogd be a szád, és mássz fel! A vállamra.”
„A létra eltűnt! Nézd csak!” Natalia szabad keze Kate páncéljába túrt, nem szenvedélyesen, hanem teljes kétségbeeséssel. Saját halálának intellektuális bizonyossága, egy olyan fogalom, amivel évekig játszott, azonnali, fizikai valósággá vált. És ez összetörte.
Másik keze lesiklott, szorosan egymáshoz simuló testük között, a kavargó vízbe. Kate combjánál találta meg a páncél varrását. Kate, aki még mindig kábultan hallgatott az ütéstől, fél másodperccel túl későn érkezett.
Natalia erős és kétségbeesett ujjai áttörték az utat a megerősített szöveten, az alatta lévő sebezhető rétegbe. Az intimitás erőszakos volt, brutális behatolás. Kate meghátrált, de Natalia lefogta, a víz segített neki, egyetlen küzdő masszává téve őket.
– Azt akarod, hogy itt haljak meg a sötétben? – Natalia szavai durván súrolták Kate fülét. Fogai Kate alsó ajkára haraptak, és erősen beleharaptak. A vér rézíze elöntötte Kate száját, keveredve az állott vízzel. – Végignézed, ahogy elhalványulok? Mindezek után?
Ujjai egyre mélyebbre hatoltak, könyörtelen, mindenttudó nyomásként. Nem volt benne élvezet, csak dühös, közös dac a körülöttük növekvő ürességgel szemben. Perverz földelés volt. Egy módja annak, hogy élőnek érezzék magukat, miközben a halál nyalogatja az állukat.
– Eljössz értem, miközben mi megfulladunk – morogta Natalia torokhangon, minden színleléstől mentesen. Parancs volt, átok, megosztott szentség a fagyos, mocskos sötétségben.
És a kínzó, lehetetlen igazság az volt, hogy a Kate szinapszisain keresztül áramló jel, melyet elmosott az agyrázkódás, az adrenalin és a helyzetük őrült fizikája, válaszolt. Teste, árulóan, horgonyként kapaszkodva az érzésekbe, a betonhoz feszült. Egy hang szakadt ki belőle, elveszett az alagút nyögdécseléseiben és a víz zubogásában. Nem extázis volt. Nyers, fizikai megadás volt magának az életerőnek, éles, mint egy üvegszilánk.
Ahogy a szégyenteljes és heves hullámok visszahúzódtak, Natalia pedig reszketve homlokát Kate homlokára hajtotta, zokogásban tört ki a lélegzete. A víz a torkukig ért.
A pillanat lebegett, fel volt függesztve.
Aztán Kate edzése, a trauma és a zűrzavar alatt megbúvó acélmag újra erőt vett magán. Elmozdult. Nem el, hanem tovább. Megragadta Natalia vándorló csuklóját, és kirántotta a vízből, kettejük közül. Nem engedte el.
– Igazad van – mondta Kate halk, de határozott hangon, mint amilyennek érezte magát. – Nem fogom végignézni, ahogy meghalsz.
Izmain túlról fakadó erővel megfordult, az oszlopot használva támaszpontként. Natalia kezét, amelyikkel az előbb megsértette a testét és hozzáért, a vízvonal feletti nyálkás betonra helyezte. „Érzed? A csővezetéket. Egyenesen felvezet az utcára. Masszív.”
Natalia zavartan bámult, lila szemei tágra nyíltak.
Kate a szerszámos övéhez nyúlt, ujjai elzsibbadtak, de pontosak voltak. Előhúzott egy kompakt, mágneses markolópisztolyt, a sajátjának egy kisebb változatát. Natalia másik kezébe nyomta. „Célozd meg az aknafedelet. A magnéziumvégek bele fognak harapni a vasba. A ravasz az oldalán lévő gomb. Elbírja a testsúlyodat.”
„Nem tehetem…”
– Úgy lesz. – Kate találkozott a tekintetével. A víz megérintette az állát. – Fel fogsz jönni a felszínre. Megnyitod a csatornát a kocsifelhajtón. Talia csapata ki fog húzni. Megkapod a gyógymódot.
„És te?” A kérdés alig volt suttogás.
Kate nem válaszolt. Ehelyett összefonta az ujjait, és egy lépést tett a vízbe. „Most. Gyerünk!”
Natalia a csáklyapisztolyról Kate rögtönzött lépteire nézett, majd a felszálló vízre, ami elnyelte Kate száját, orrát. Szemében a számítás azonnali, abszolút volt. Túlélés, letisztult. Csizmát adott Kate kezébe, felemelte a csáklyát, és lőtt.
A mágneses sikoly tiszta és éles volt. A vonal megfeszült.
Natáliát kihúzták a vízből, rúgkapált, sápadt alakként emelkedett a zöldes homályon át a csatornafedél halvány köre felé. Nem nézett hátra.
Kate vett egy mély, utolsó lélegzetet, ahogy a víz összezárult a feje felett. Azonnali csend lett, mint egy nyirkos hideg takarója. A sötétben, saját lassuló szívverésének hangjával a fülében, ismét az övéért nyúlt. Az utolsó tölténye. Nem csáklya. Egy formázott töltény.
Az oszlop tövéhez rögzítette, pont a vízvonalnál. A látása kezdett elhomályosulni. Beállította az időzítőt.
Öt másodperc.
Elrúgta magát az oszloptól, le az alagút sötétebb mélységeibe, el a robbanástól, el a fénytől, úszva a feketeségben, csupán egy íz – vér, só és valami megbocsáthatatlanul élő – emlékével a nyelvén.