Chapter 4: Time's Up
Az óratorony belseje néma gépek katedrálisa volt. Kocsikerekek méretű fogaskerekek dermedten lógtak a poros levegőben, fogaik örök vitában összefonódtak. A kőpadlót galambürülék és az idő porosította. Kate a tér közepén állt, sziluettje kivágódott az óra óriási, törött számlapjához képest, amelyen keresztül beszűrődött a város beteges fénye. Korán érkezett. Szándékosan. A ruha ma este kevésbé tűnt páncélnak, inkább egy túl szorosra feszített második bőrnek. Minden mozdulat arra a mély, fantomfájdalomra emlékeztette, amely két napja ott motoszkált benne – a sértés makacs visszhangja, amely nem akart elmúlni. Nem csak a visszhangért jött. A forrásért jött.
„Pontosság.” A szó a legfelső karzatról hasított be, hangszalagként kúszva a mozdulatlan fogaskerekek között. „A mélyen aggódók erénye.”
Natalia lement egy csigalépcsőn, alakja a mélyebb árnyékokból bukkant elő. Egyszerű, sötét, testhez simuló ruhát viselt, amely mintha elnyelte volna a halvány fényt. A bőre sápadtabb volt, mint amire Kate emlékezett, szinte világított.
– Eljöttél – mondta Natalia, és pár lépésnyire megállt. Illata, jázmin és valami fémes, áthatolt a poron.
„Tudtad, hogy megteszem.”
– Reméltem. – Mosoly játszott az ajkán, de nem érte el a szemét, amely furcsa, üres intenzitással szegeződött Kate-re. – Úgy tűnik, a kényszer kölcsönös.
– Ez nem kényszer – mondta Kate kifejezéstelen hangon. – Ez vallatás.
Natalia rövid, száraz nevetésben tört ki. – Így hívjuk? Rendben. Tedd fel a kérdéseidet, Bat. Amíg még van hozzájuk elég energiád.
De Kate nem kérdezett semmit. Előrelépett, csökkentve a távolságot. Ezúttal ő kezdeményezte az érintést. Kesztyűs keze felemelkedett, nem azért, hogy megüsse, hanem hogy megsimogassa Natalia állkapcsát, hüvelykujjával végigsimítva arccsontja kiemelkedő ívét. Érezte a finom remegést a hűvös bőr alatt.
– Gyengébb vagy – jelentette ki Kate kérdés nélkül. – A hosszabb éjszakák. Azt mondtad, azok tartanak fenn téged. Ez hazugság volt. Csak lassítják a lefolyást.
Natalia szeme elkerekedett, őszinte meglepetés villant át rajta, mielőtt a falak visszaomlottak. Megpróbált elhúzódni, de Kate szorítása erős volt.
– A kis fellépésed a tűzlépcsőn – folytatta Kate halkan. – Nem csak arról szólt, hogy uralkodj rajtam. Hanem egy etetésről, ugye?
Csend telepedett közéjük, sűrűbb, mint a por. A levegőben lévő éhes zümmögés élesebbnek tűnt.
– Amit elfogadok – suttogta Natalia, lehelete melegen simogatta Kate hüvelykujját –, azt felajánlják. A sokk, a szégyen, a megadás… van benne valami. Egyfajta töltés. Lakomát adtál nekem. – A nő a gyengéd érintésébe hajolt, perverz módon utánozva a szeretetet. – És te csak néhány másodpercre visszatértél. Akkor ettől mi vagy?
Kate ezúttal valóban megcsókolta. Semmi sem volt olyan, mint azelőtt. Lassú, megfontolt és teljesen kontrollált volt. Egy követelés. Érezte, ahogy Natalia kezdeti ellenállása kétségbeesett, éhes válaszsá olvad. Natalia kezei felemelkedtek, karmai Kate hátának páncéljába vájtak, próbálva támaszt találni.
Kate megszakította a csókot, és határozottan hátratolta Natáliát, amíg a dereka egy hatalmas, felfordított fogaskerékház széléhez nem ért. Hideg és hajthatatlan volt. – Nem – mondta Kate. – Nem úgy, mint legutóbb. Ma este nem te szabhatod meg a feltételeket.
Kigombolta a köpenyét, és hagyta, hogy a mocskos padlón tócsába hulljon. Kezei a csípőjénél lévő ruhafóliákhoz nyúltak. A nyomás felengedésének szisszenésével az alsó rész meglazult. Natalia figyelte, mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, minden eleganciát látszólag eltűnt, helyét egy nyers, vágyakozó tekintet vette át.
– Akarsz vádat? – kérdezte Kate rekedtes hangon. – Akkor érdemeld ki.
Kilépett a ruha alsó részéből, és deréktól lefelé meztelenül állt a jeges levegőben. A sebezhetőség fegyver volt. Látta a hatását Natálián – a kéjvágy mögött felvillanó félelem.
„A burkolaton. Most.”
Natalia megmozdult, felkapaszkodott a sima, ívelt fémre. Hideg volt a csupasz combján, ahol a ruhája felcsúszott. Kate csatlakozott hozzá, pozíciójuk tükrözte egymást, térdük behajlítva, testük egy vonalban. Ez más volt. Szemtől szemben. Szemtől szemben.
Kate megfogta Natalia lábát, a saját csípőjére akasztotta, és kínzó közelségbe húzta a két lábukat. Ugyanezt tette a másikkal is. Összepréselték őket, nem a behatolás erőszakosságával, hanem a súrlódás bensőséges, csúszó ígéretével. Natalia harisnyájának durva varrása Kate combjának belső felét súrolta.
– Ezt akarod? – lehelte Kate, miközben előredörzsölte a csípőjét, és duzzadt, nedves bőre forró, csúszós csúszássá csúszott rajta.
Natalia feje hátrabillent a fogaskeréknek, és egy fojtott sikoly tört fel belőle. „Igen.”
„Mondd ki.”
„Basszd meg!”
Kate felnevetett, halk, veszélyes hangon. Megigazította a szögét, lefelé tartott, növelte a nyomást. Az érintkezés elektromos volt, egy közvetlen, olvadt áramkör. Natalia már átázott, a heve éles ellentétben állt alattuk a hideg fémmel. Kate minden redőt, minden remegést érzett a csúszós csatlakozáson keresztül.
– Kibaszott parazita vagy! – morgott Kate, miközben lassan, őrlően körbe-körbe járkált a csípőjével. – Káoszból táplálkozol. Törött dolgokból.
– És te összetörtél – lihegte Natalia, miközben csípője megemelkedett, hogy elviselje a nyomást, és többet akart. – Olyan gyönyörűen összetörtél, Kate Kane. Az a sok igazságos acél… és legbelül csak egy átkozott seb vagy.
A szavak célba találtak. A harag helyett valami sötétebbet, vágyakozóbbat gyújtottak fel. Kate ritmusa kevésbé kontrollálttá, sürgetőbbé vált. Keményen nyomta a csiklóját Natalia csiklójához, az idegcsomó egy büntető, ragyogó súrlódási dalt énekelt. Testük sikamlós, mocskos együttműködésének hangja betöltötte a csendes óratornyot.
– Érzed ezt? – sziszegte Kate, homloka Natalia vállára hanyatlott. – Ez nem megadás. Ez boncolás.
Natalia kezei mindenhol ott voltak – Kate hátát karmolták, beletúrtak rövidre nyírt vörös hajába, és egyre közelebb húzták magukhoz. Remegett, nem az önuralom erejétől, hanem a vágy őrjöngésében. Elegáns nyugalma cafatokban volt. „Ne hagyd abba! Kérlek, a francba, ne hagyd abba!”
A „kérlek” volt a kulcs. Valamit megnyitott Kate-ben. A tiszta, hajtó éhség zsilipjét. Karjait Natalia combja alá akasztotta, szorosabban rántva a testét, megszüntetve a felesleges teret. Mozdulataik őrült, szinkopált csapódássá, a hő és az izmok kétségbeesett ollózásává váltak. Kate világa leszűkült testük síkos, lüktető találkozására, Natalia szaggatott lélegzetvételére, és a saját belsejében lévő vakító, tekergő nyomásra.
Natalia érkezett először. Egy éles, megtört sikoly szakadt fel belőle, teste hevesen ívbe csapódott a fémnek, háta meggörnyedt, mint egy megfeszített íjhúr. Puncsa a semmi köré fonódott, nedves, forró hullámok áradtak közöttük. Kétségbeesésének, önuralmának elvesztésének íze tapintható volt a levegőben – ózon, só és valami létfontosságú.
Ez volt a kiváltó ok. Kate saját orgazmusa következett, egy szeizmikus robbanás, amely csendes, pusztító erővel hasított belé. Nem gyönyör volt, hanem a megsemmisítés. Három másodpercig nem volt Gotham, nem volt Bat, nem volt múlt. Csak egy fehéren izzó űr és a remegő test alatta.
Előrebukott, testsúlyát a kezébe kapaszkodva, testük még mindig összeforrt, mindketten levegő után kapkodtak a hirtelen, csengő csendben. A hatalmas, halott fogaskerekek mintha ítélkezni kezdtek volna felettük.
Kate lassan feltápászkodott. Lenézett Natáliára, aki kimerülten, csukott szemmel feküdt, az elkenődött szempillaspirál nyomai úgy néztek ki, mint a porcelán repedései. Fiatalabbnak tűnt. Beesettnek.
Kate kiszabadította magát a zakóból, a hideg levegő sokkolta nedves bőrét. Elkezdte visszahúzni a kosztümjét, a mozdulatok klinikaiak voltak.
– A lefolyó – mondta Kate remegőbb hangon, mint amilyennek érezte magát. – Mi történik, ha üres?
Natalia nem nyitotta ki a szemét. Egyetlen könnycsepp gördült ki, átvágva a halántékán lévő koszt. „Láttad, mit veszek el. Amire szükségem van. Anélkül…” Végül Kate-re nézett, lila szemeiből hiányzott a szokásos ravaszság, csak feneketlen rettegés tükröződött. „Nem fakulok el. Én… megfagyok. A bennem lévő dolog, az éhség, nem múlik el. Csak megeszi, ami maradt.”
Kate felcsavarta az utolsó pecsétet, a páncélzat véglegesen a helyére kattanva rögzült. A fogaskeréken ülő összetört nőről az óra számlapján keresztül a szétesett városra nézett. Két romos rendszer. Felvette a köpenyét.
– Holnap – mondta Kate, és nem fordult hátra. – Ugyanekkor. Találunk másik utat.
Beleolvadt a lépcső árnyékába, magára hagyva Natáliát a megállt idő katedrálisában, ahol a szex és a félelem illatát lassan elnyomta a rozsda és a végtelen rothadás szaga.