Chapter 5: Blood Communion
A kripta levegőjében nedves kő és kialudt imák íze érződött. Kate csizmái némán koptak a kopott lépcsőkön, köpenye a falakat súrolta, amelyek állandó, lassú hideget árasztottak. Nem vitt magával zseblámpát; az utat egy hétnyi titkos látogatás emlékei térképezték fel. Az utolsó kanyarban felbukkant a központi terem, egy boltozatos tér, ahol a fekete márvány elnyelte a hangokat. Több tucat vastag, viaszba fojtott gyertya pislákolt, fényük az elfeledett szentek szem nélküli arcain csillogott, amelyeket fülkékbe véstek. Középen, egy kőszarkofág tetején Natalia várt.
Sápadtság és árnyék szobra volt. Nem az óratoronyból ismert praktikus ruhát viselte, hanem egy egyszerű, hosszú, szénszürke selyemruhát, amelynek szegélye a poros padlón lógott. Haja laza volt, sötét folyóként omlott a rideg anyagba. Kísértetiesnek, gyönyörűnek és hihetetlenül törékenynek tűnt. Az élénk, manipulatív vonzerő eltűnt, lecsupaszították. Ami maradt, az egy nyers, rémisztő vágy volt.
– Visszajöttél – mondta Natalia. Hangja fürge volt.
– Tudtad, hogy megteszem – felelte Kate, és nem mozdult el a boltívtől.
„Reméltem. De a remény egy olyan valuta, amivel már régen felhagytam.” Natalia ujjai végigsimítottak a szarkofág fedelének szélén, ahol egy vigyorgó koponya volt vésve. „Azt mondtad, találsz egy másik utat. Ez” – gyengén intett a gyertyák, az előkészített tér felé – „az egyetlen igazi út. Nem csere. Egy kötés.”
Kate belépett a fénykörbe. Itt más volt a hideg. Nem csípett, inkább átszivárgott. „Rosszabbul vagy.”
„Felgyorsul. Minél kevesebbem van, annál többet akar. Nem csak éhség, Kate. Ez egy… üresség.” Végre Kate szemébe nézett. „Amit adtál nekem a toronyban, napokat vettem. Eltűnt.”
„Tehát ez egy transzfúzió.”
– Ez egy szövetség. – Natalia felült, mozdulatai megfontoltak, de erőltetettek voltak. – Az állapotom… nem pusztán fizikai. A kapcsolathoz kötődik. Az intimitáshoz. Egy szemlélődő félelmének felszínes csapása olyan, mint egy csepp víz a sivatagban. Amit tettünk… – Elhallgatott, kereste a szavakat. – Az egy mély, tiszta forrás volt. De dühből ragadtam magammal. Konfliktusból. Gyorsan elég. Hogy tartós legyen, hogy megragadjon… adni kell. Nem elvenni. És… meg kell szentelni.
Kate felnevetett, a hang recsegett a márványon. – Felszentelve. Egy kriptában. Házasságot akarsz játszani?
– Élni akarok – sziszegte Natalia, és összeszedte magát. A gyertyalángok kiapadtak. – És te… téged a szélére vonz ez a helyzet, Bat. A saját fájdalmadat, a saját összeomlásodat kergeted. Azt hiszed, nem érzem? Úgy érzed. Ez ad értelmet ennek az összeomlásnak. Ez távol tart egy szörnyeteget az utcáidtól. Egy haldokló nőnek ad még néhány hónapnyi felezési időt. És neked… – Megdöntötte a fejét. – Mit ad ez neked, Kate? Még egy sebet, amit el kell látni?
A kérdés ott lebegett a tömjéntől sűrű levegőben. Kate-nek nem volt válasza. Vagy túl sok volt, mindegyik rút és igaz. A toronyban történt találkozás semmit sem elégített ki; hasadékot nyitott. Egy helyet, ahol a fegyelme kivérzett, ahol a küldetés nemes tüze valami személyessé, függőséget okozóvá és sötétté hűlt le.
Addig sétált, amíg közvetlenül Natalia elé nem ért. A ruha selyme vékony volt. Torka tövében látta a pulzus kétségbeesett dobogását. Félelem szagát érezte, de mögötte egy szörnyű, édes várakozást.
– Nincs hazugság – mondta Kate halkan. – Nincs maszk. Mutasd meg, mi ez. Az egész.
Natalia bólintott, és lassan, komolyan lehajtotta az állát. Hűvös, enyhén remegő kezei Kate arcát keretezték. A csók nem szenvedélyes, hanem megpecsételő volt. Keserű egyesülés. Natalia ajkai kiszáradtak. Kate ajkai kemény vonallá préselték. Egy sós, néma beleegyezés volt ez.
Aztán Natalia kezei leengedték magukat, és Kate páncéljának kapcsaira tévedtek. Mozdulatai rituálisak és áhítatosak voltak. Minden egyes lekerülő darabot – a mellvértet, a kesztyűket, a lábszárvédőt – szépen elhelyeztek a kőpadlón. Kate ott állt, hagyta, bőre feszült a nedves hidegben. Hamarosan már csak az alsóruhájában volt, egy szűk, fekete alsóruhában. Natalia ruhája suttogva csúszott le a válláról, és tócsába gyűlt a lábánál. Márványból és árnyékból állt, bordái túl jól látszottak, kulcscsontjainál mélyek voltak a bemélyedések.
– Lefelé – suttogta Natalia, miközben mindkettőjüket térdre vezette a kemény padlón, egymással szemben a fénykör közepén. – Itt, ezeknek az elfeledett isteneknek a szeme láttára. Mi mondjuk ki a szavakat.
„Milyen szavakkal?”
„Csak az számít. Az igazság.” Natalia megfogta Kate kezét. Szorítása hideg volt, kétségbeesett. „Én, Natalia, a sötétséghez kötözve, átadom magam ennek a köteléknek. Elfogadom. Szükségem lesz rá. Nem fogom megtörni ezt a bizalmat.”
Kate torka kiszáradt. A szavak kőként ragadtak a szájába. „Én, Kate, a kötelesség rabjaként, átadom magam ennek a köteléknek. Én… gondoskodni fogok róla. Kitartok. Nem fogom feladni ezt a bizalmat.”
Kész volt. A kriptában mintha megállt volna a levegő, a gyertyalángok hirtelen egyenesen és magasan égtek.
Natalia önuralmának vége szakadt. Egy zokogás, nyers és csúnya, felszakadt belőle. Előreugrott, de nem egy csókra, hanem egy kétségbeesett, karmos ölelésbe, szája Kate nyakára tapadt, nem azért, hogy elcsábítsa, hanem hogy felfalja. Fogai súrolták a bőrt, teste kipirult, meleget keresett, életet keresett. Rettenetes vágy volt benne.
Kate megragadta, és a hideg kövön fordította a hátára. Nem érzett gyengédséget, csak egy dühös, válaszul követelőző szót. Natalia csuklóit a feje fölé szorította, térdével Natalia combjai közé nyomta őket, szétválasztva őket. A márvány hidege alattuk éles ellentétben állt a testük találkozásánál kitörő hőséggel.
– Erre van szükséged? – kérdezte Kate, csípője lefelé nyomódott, alsóruhája durva anyaga brutálisan súrlódott Natalia csupasz bőréhez. – Erre a megszentelésre?
– Igen – nyögte ki Natalia, és a teste fölé hajolt. – Istenem, igen. Csak ne hagyd abba!
Kate elengedte az egyik csuklóját, keze végigsiklott Natalia remegő hasán, át a durva hajszálakon, ki a lenti átázott, kétségbeesett hőségbe. Natalia felkiáltott, éles, törött hangon, amely visszhangzott a zokogó szentek hangján. Már sikamlós volt, feldagadt, teste a peremén remegett. Kate két ujját mélyen és hajthatatlanul bedugta.
– Nem elég elviselni – vicsorgott Kate, száját Natalia füléhez szorítva. Ujjai könyörtelenül dolgoztak, begörbítették, büntető pontossággal simogatták azt az érdes, intim pontot belül. – Érezned kell. El kell fogadnod.
„Elfogadom! Mindent elfogadok, te rohadt élet…” – Kate átka egy zihálásba olvadt, miközben hüvelykujja a csiklójára csapott, és szoros, dühös köröket dörzsölt rajta.
Kate az arcát figyelte. Nézte, ahogy az eksztázis gyötrelme levetkőzteti. Látta, ahogy a szemében tátongó kísérteties üresség egy pillanatra érzéssel, jelenléttel telítve meg. Ez volt a vérátömlesztés. Nem véré, hanem nyers, szűretlen érzésé. Kate saját erőszak-, kötelesség- és eltemetett fájdalmának tomboló viharáé, amelyet ez a brutális, intim aktus közvetített.
Natalia orgazmusként érte. Teste meggörnyedt a kőről, néma sikoly feszítette meg ajkait. Puncsa őrült, lüktető lüktetések sorozatában szorította Kate ujjait, eláztatva a kezét. A gyertyák vadul pislákoltak, az árnyékok riadt lényekként ugráltak.
Ahogy a hullámok lecsillapodtak, Kate nem engedett. Visszahúzta átázott ujjait, megragadta Natalia csípőjét, és az oldalára rántotta. Saját alsóruhája kapcsával küzdött, éppen annyira széttépve, hogy kiszabadítsa magát. Magához húzta Nataliát, mellkasa a gerincéhez simult, farkát keményen és fájva, hátulról csúsztatta Natalia sima combjai közé.
– Azt akarod, hogy sokáig tartson? – lihegte Kate, miközben karjával Natalia dereka köré fonódott, és szorosan magához ölelte. – Azt akarod, hogy sokáig maradjon? Akkor engem is el fogsz venni.
Nem magába, hanem a combjai közé dugott, feszes, forró lábai közé egy satuval a hímtagja köré fonódott. A csúszás mocskos, intim volt, a szex sötét utánzata. Natalia feje hátrahanyatlott Kate vállára, egy nyögés szakadt fel a torkából. Hátranyúlt, és a kezével Kate hajába túrt, összefonva őket.
Kate így kefélte, egy őrült, komor cél vezérelte. A hang obszcén volt a szent térben – bőr a bőrön, szaggatott légzés, minden lökés nedves csattanása. Megharapta Natalia vállát, megjelölve a sápadt bőrt. Szavakat kántálva dúdolta a nyakának, nem becézéseket, hanem ígéreteket. „Enyém. Ez a fájdalom az enyém. Ez a szükséglet az enyém. Enyém vagy, hogy tápláljalak.”
Birtoklás volt. Megváltás. Kárhozat.
Natalia ismét közeledett, erősebben, teste összeszorult, belső izmai a semmibe kapaszkodtak, kipréselve az érzést a szüntelen súrlódásból. Kiáltása ima volt a vigyorgó koponyákhoz. A kiáltás intenzitása, a puszta megadás, kitépte Kate utolsó pillanatait is az önuralomtól.
Kate saját orgazmusa egy csendes, belső csattanás volt. Egy fehér zaj robbanása, ami kitörölte a gondolatokat. Arcát Natalia hajába temette, csípője akadozva ürítette ki magát Natalia combjainak hátsó részére, a forró kiömlés végső, zsigeri pecsétként pecsételte meg istenkáromló fogadalmukat.
Sokáig feküdtek így a kripta padlóján, belegabalyodva az egyesülésük hűlő káoszába, a figyelő, közömbös szobrok alatt. Natalia légzése egyenletessé, mélyültté vált. Halvány, egészséges szín öntötte el az arcát. A szeme alatti bemélyedések kevésbé tűntek hangsúlyosnak.
Kate azonban kiürültnek érezte magát. Kifosztották. A vihar elvonult, és csak egy olyan csend maradt, ami túlságosan is a sivárságra emlékeztetett.
Natalia megmozdult, megfordult a karjaiban, míg szemtől szemben nem álltak. Most már tiszta és mély tekintete Kate-ét fürkészte. Felemelte a kezét, hüvelykujjával gyengéden letörölt egy könnycseppet Kate arcáról, amelyet Kate még csak meg sem érzett hullani.
– A kötelék megszilárdult – suttogta Natalia, hangja új, szörnyű erővel telt meg. – Kitart. Egy ideig.
Kate nem szólt semmit. Csak a boltozatos mennyezetet bámulta, érezte, ahogy a hideg kő kiszívja a meleget a csontjaiból, az imént tett ígéretek súlya pedig úgy nehezedett a mellkasára, mint egy koporsó fedele.
A csend megnyúlt, ritkább lett, mint az utolsó úrvacsorai bor. Natalia lélegzete most mély és egyenletes volt, dagályszerű hullámzás ott, ahol korábban csak felületes, kétségbeesett kortyok voltak. Alabástrom bőre színnel melegedett. Szeme alatti mélyedések ellágyultak.
Kate-et teljesen összetörte a gyomra. A márvány hidege a csontjaiig hatolt, egy határozott, az állandóságot ígérő borzongás. Az ígéretek, amiket kimondott, méregként lebegett a levegőben.
– Nézz rám! – suttogta Natalia. A hangja más volt. Nem törékeny, de zengő. Visszhangzott a vigyorgó koponyákon.
Kate elfordította a fejét. Natalia tekintete már nem a szükség gödre volt, hanem sötét, feneketlen és mindenttudó tavak. Hüvelykujjával végigsimított Kate könnyének útján, majd a saját ajkához emelte, és megízlelte. „Só és áldozat. A két dolog, ami fenntart.”
– Mit tettünk? – Kate hangja egy rozsdás zsanérhoz hasonló volt.
– Ami szükséges volt. – Natalia felült, mozdulatai ijesztő, újonnan talált kecsességgel könnyedek voltak. Lecsúszott a szarkofágról, meztelensége már nem sebezhető, hanem fenséges volt. A gyertyafény széléhez sétált, háttal Kate-nek, csigolyák és árnyékok halvány rajzolataként. – A kötelék megszilárdult. Érzem. Egy zsinór. Nem a fényé, hanem a… szándéké. Lüktet.
Kate remegő könyökökre támaszkodva feltápászkodott. A benne tátongó üresség egy hatalmas szakadékká változott. „Semmit sem érzek.”
– Úgyis megteszed. – Natalia megfordult. Birtokló tekintettel nézett rám. – Ez nem egy olyan érzés, amit élvezni fogsz. Ez az éhségem visszhangja a gyomrodban. A vágyam árnyéka az ereidben. A szavadat adtad, hogy fenntartsd. A test követi, amerre az akarat vezet.
Egy árnyékos fülkéből Natalia előhúzott egy csomagot. Nem az egyszerű szürke ingét, hanem egy mély, alvadó seb színű anyagot. Kirázta – egy ruhát. Elegáns, divatos, bíborvörös. Belelépett, és a selyem végigsuhant a lábán, csípőjén, derekán megbújva. Megfordult, és az anyag utolsó darabjait a mellkasához szorította. „Segítség?”
Nem kérés volt. Kate felállt, saját eldobott alsóruhája gyerekrongynak érződött. Elvette az anyagot. Bütykeivel Natalia gerincét súrolta, miközben becsatolta a rejtett kapcsokat. Az érintés elektromos volt, egy rázkódás, ami kevésbé volt élvezetes, inkább figyelmeztető, mint egy élő vezeték megérintése.
– Tessék – mormolta Kate kifejezéstelenül.
Natalia megfordult, immár teljes pompájában, pusztító bíborvörösben. Úgy nézett ki, mint egy mélységi menyasszony. Megfogta Kate arcát, érintése dermesztő volt. „Most te. Nem mehetsz vissza oda, hogy az én és a kripta szagát áraszd.”
„Nekem nincs…”
– De igen. Natalia egy másik mélyedésbe sétált, és egy ismerős csomaggal tért vissza: Kate tartalék páncéljával, feketével és szigorúan. Felé nyújtotta. – Elhozattam. Esküvői ajándéknak.
Az öltözködés a vetkőzés csendes, rituális megfordítása volt. Minden egyes Kevlar-darab, minden megerősített lemez nehezebbnek érződött, mint korábban. Miközben Kate felcsatolta a köpenyét, Natalia odalépett hozzá, keze nem a dereka köré, hanem a szerszámos övre csúszott. Ujjai ügyesen kinyitottak egy kis rekeszt, amelyből nem szerszámot, hanem egy vékony, mélyvörös folyadékkal teli fiolát húzott elő.
– Mi ez? – kérdezte Kate, miközben Natalia csuklójára csettintett.
– Biztosítás. – Natalia nem erőlködött. – A vérem. Egy elenyésző töredék, finomítva. Arra az esetre, ha… szakítás következik. Arra az esetre, ha a kötelék visszhangja nem elég, és emlékeztetőre van szükséged arra, hogy mihez vagy kötve. – Visszatette a fiolát az övre, és becsukta a rekeszt. Ujjai elidőztek. – Vagy arra az esetre, ha be kell bizonyítanod bárki másnak, hogy az enyém vagy.
Kate úgy hágott hátra, mintha megégett volna. „Ez egy paktum, nem tulajdonjog.”
– Van különbség? – Natalia mosolya kísérteties volt. – Te vagy a táplálékom. Én vagyok a célod. A címek jelentéktelenek. – Hátralépett, és végigmérte Kate-et, aki most már teljesen Denevérként viselkedett. – Jó. Most pedig kísérj haza.
„A torony?”
„Nem. Az otthonom. A hely, ahol a fajtám gyülekezik. Ahol meglátnak. Ahol tudni fogják, hogy megkötötték az üzletet.” Látta, hogy Kate ajkán tiltakozás kerekedik. „A szertartás egy dolog, koldusom. A beteljesülés egy másik. A látványosság minden. Látniuk kell a kezed a derekamon. Látniuk kell, ahogy vicsorgatod a fogad nekem. Tudniuk kell, hogy Batman tanítványa az én önkéntes pajzsom.”
Kate gyomra kővé dermedt. Ez volt az ár, leleplezve. Nemcsak a magánéletében történt megaláztatás a sötétben, hanem a nyilvános szereplése is. A hírneve, a hitelessége, pajzsként felajánlva egy parazita kezébe.
Natalia olvasott az arcán. Eltávolodott, a bíbor selyem susogott a kevlárhoz. Hideg kő és szex illata áradt belőle. „Megígérted, hogy kitartasz. Ez is fenntart. A jelenléted mellettem a félvilágban távol tartja a farkasokat az ajtómtól. Máshová vonzza a figyelmét. Így véded a városodat ma este. Nem azzal, hogy tolvajokat ütsz a sikátorokban, hanem azzal, hogy mellettem állsz egy másik hold fényében.”
Karját nyújtotta, nem úgy, mint egy hölgy, hanem mint egy kíséretre váró uralkodó.
Egy életnyi habozás után Kate elfogadta. A selyem csúszós volt kesztyűs ujjai alatt.
Felmentek a kriptából, maguk mögött hagyva a pislákoló gyertyákat és az éber szenteket. A katedrális előtti városi levegő benzin- és esőpermetként csapkodott. Natalia nem a nyomornegyedek felé vezette, hanem a régi pénzügyi negyedbe, egy deco stílusú felhőkarcolóba, amelynek legfelső emeletei örökké sötétek voltak.
Néma liftút. Az ajtók nem egy lakásba nyíltak, hanem egy hatalmas, elhagyatott előcsarnokba, amely az éjszakai fényűzés barlangjává változott. Alacsony kanapék, édes füstöt árasztó vízipipák, mély basszus moraja a rejtett hangszórókból. Alakok heverésztek az árnyékban – némelyik ember, némelyik nem. Mindannyian megfordultak, amikor a lift megszólalt.
A beszélgetés elhalt. Minden szem az ajtóban álló párosra szegeződött: a bíborvörös vámpírra és a feketébe öltözött denevérre.
Natalia ujjai megszorultak Kate karján, egy néma parancsként. Most.
Kate kiegyenesedett. Tekintete végigpásztázta a szobát, egy lassú, kihívó fekete lencseívként. Közelebb húzta magához Nataliát, keze határozottan a selyemmel borított hát derekán, gesztusa félreismerhetetlen volt. Halk morajlás futott végig a tömegen.
Egy túl éles fogú, bársonyzakós férfi mosolyogva kivált a csoportból. „Natalia. Hoztál egy… háziállatot. Milyen haladó szellem.”
Natalia nevetése ezüstös csengőként csengett. „Ne légy goromba, Karl. Ő a feleségem.”
A szó a füstös levegőben lebegett, nehezebben, mint bármilyen fegyver.
Kate meg sem rezzent. Addig meredt a mosolygó férfira, amíg annak vigyora el nem halványult. – Az én védelmem alatt áll – mondta Kate, miközben hangmodulátora kavicsot szórt a szavakra. – Ha oldalra nézel, nekem felelsz.
Egy rossz, Gotham-utánzatú gengszterfilmből idézett sor volt. De itt, ebben a szobában, a szájából egy parancs hangzott el. A férfi egy centiméternyit lehajtotta a fejét, és visszavonult.
Natalia előrehajolt, ajkai Kate csuklyájának a héját súrolták, ahol a füle lett volna. Suttogása mérgező diadal volt. „Látod? Elhiszik. Most add el!”
Kate szorításában megfordult, szembenézve vele, testük elég közel volt egymáshoz ahhoz, hogy a közönség elfelejtse a közöttük lévő páncélt. Szeme ragyogott, hívogató. Felemelte a kezét, és végigsimított Kate állkapcsán a maszkon keresztül. „Csókolj meg” – lehelte, a szavak csak Kate-nek szóltak, de az előadás mindenkié.
Ez volt a végső pecsét. A nyilvános beteljesülés. Kate elméje sikoltott. Teste, amelyet a kripta, a kötelék, az egész kibaszott merészség drótjai kötöttek össze, megmozdult.
Nem az alulról jövő kétségbeesett, harapós összecsapás volt. Ez egy lassú, követelőző nyomás volt. Kate lehajtotta a fejét, és a kezével megragadta Natalia száját, egy szándékos, félreérthetetlen birtoklási gesztussal. Natalia hozzáolvadt, tökéletes, hajlékony álarccal, egy halk sóhaj szökött ki Kate száján.
A terem halk tapsviharban, mindentudó nevetésben, poharak csörrenésében tört ki.
Amikor Kate végre elhúzódott, és megszakította a csókot, ami úgy tűnt, mintha megsebezte volna a lelkét, Natalia szemében valami több csillogott, mint pusztán győzelem. Éhségnek tűnt.
– Na – dorombolta Natalia elég hangosan ahhoz, hogy a legközelebbi vendégek is hallják, miközben ujjával végigsimított Kate mellkasán a denevéremblémán. – Vigyél az ágyba, drágám. A nászéjszakámat akarom.
És a szörnyű, gyomorforgató igazság az volt, hogy Kate egy része, az a rész, amely most a bíborvörös teremtményhez kötődött, engedelmeskedni akart.