Chapter 2: Bludhaven Hotel Room
A Hotel Miramar egy dicsőséges, lepukkant ház volt, ahonnan kilátás nyílt a méreggel teli dokkokra, homlokzata egy megrepedt szilva színében pompázott. A 407-es szoba állott cigaretta, olcsó virágos fertőtlenítő és ezernyi átutazó lakó leselkedő szellemének szagát árasztotta. Selina az ablaknál állt, sziluettje a neon „Üres állás” tábla előtt zümmögött, mint egy dühös rovar az utca túloldalán. Az eső szitálásra szelídült, kígyózó csíkokat húzva az üvegen. Bepakolt utazótáskája – egy sima, fekete, érzelmektől mentes valami – a kosztümje melletti megereszkedett matracon hevert, frissen tisztítva és feltekerve. Az adatmeghajtó, amit Kate-nél hagyott, fantomvégtagnak érződött, egy furcsa, üreges fájdalomnak, amit nem volt hajlandó megnevezni.
A kopogás az ajtón nem volt része a tervnek.
Nem egy szobalány halk kopogása volt. Három határozott, szándékos puffanás vibrált az olcsó rétegelt lemezen. Selina megdermedt, keze a csípőjén lévő ostoron siklott. Nem rendelt szobaszervizt. Senki sem tudta, hogy itt van.
Lassan bekukucskált a kukucskálón, melynek halszemoptikája zöldes alagúttá torzította a folyosót. Egy alak állt ott, egyenruhája nélkül, átázva. Sötét farmernadrág tapadt erős combjaira, bőrdzsekije esőcseppeket szórt. Vörös haja, melyet a nedvesség mélyvörösre sötétített, keretezte az éles szögekből és izzó dühből álló arcot.
Kate.
Selina kinyitotta az ajtót, és résnyire kinyitotta, a biztonsági lánc feszült. – Eltévedtél, katona?
Kate tenyere laposan az ajtónak csapódott, és erősen meglökte. A lánc szánalmas reccsenéssel pattant el, ahogy a fa szilánkokra szakadt. Váll nélkül berontott a házba, csuromvizesen a foltos szőnyegen, magával hozva a nedves éjszakai hideget.
– Azt hiszed, egyszerűen csak elmehetsz? – morgott Kate, és határozott puffanással becsukta az ajtót. Kék szemei gyújtófegyverekként világítottak a félhomályos szobában. – Dobd el a kis bombázódat, a… a kibaszott vigaszdíjadat, és tűnj el?
Selina magához tért, hátradőlt a komódon, és keresztbe fonta a karját. „Nem vigaszdíj volt. Ez fizetség. A tetőn nyújtott szolgáltatásokért. Korrektnek tűnt.”
– Ne – lépett egyet közelebb Kate, csizmájánál tócsába gyűlt a víz. – Ne ócsárold le a péncet. Ne velem.
– Miért? – vágott vissza Selina, saját haragja, egy törékeny, védekező dolog, feltámadt, hogy találkozzon Kate-ével. – Mert mit, éreztél valamit? Az nem érzés volt, Kate. Az nyomáskioldás. Két lezárt doboz csapódott egymásnak, míg a rugók ki nem pattantak. Baszás volt. Semmi több.
– Hazudsz. – Kate hangja elhalkult, veszélyesen. – Láttam az arcodat. Nem csak úgy keféltél.
A szavak közöttük lebegett, túl igazak, túl leleplezőek. Selina utálta. Előrevetette magát, és Kate mellkasába lökte. „Tűnj el innen!”
Kate meg sem moccant. Vasmarokkal ragadta Selina csuklóját. – Nem.
A harc más volt páncél nélkül. Hús húson, forróság a hőn. A düh brutális, esetlen tangója és valami sokkal kétségbeesettebb. Selina egyik térdét Kate gyomrába vágta; Kate megcsavarodott, a csípőjére fogadta az ütést, és a lendületet kihasználva mindkettőjüket megpörgette. Az ágyra zuhantak, a rugói tiltakozva sikoltoztak.
Selina a tetejére ért földet, adrenalin lüktetett az ereiben. Kiszabadította a kezét, és megragadta Kate átázott sisakjának alját. Egy nyers anyagszakadással feltépte, a gombok lepattantak a falról. Kate mellkasa megfeszült egy egyszerű fekete sportmelltartó alatt. Selina szája a nyakán volt, harapdálta, szopogatta, a bőrt követve Kate dobogó pulzusa felett.
– Követtél engem – vicsorgott Selina az állkapcsához szorítva, miközben Kate övére túrt. – Mint egy elveszett kiskutya. Most megfizetsz érte.
Az öv engedett. Selina egyetlen durva mozdulattal lerántotta magáról a farmert és az alsóneműt, kiteve Kate-et a hűvös, állott levegőnek. Kate lerúgta az anyagot, és egy kapkodó lélegzetvétellel kiszökött a szájából. Selina nem habozott. Megragadta Kate csuklóit, és egyik erős kezével a feje fölé szorította őket, testsúlyával ott tartva őket. Térdével széttárta Kate lábait, teljesen kinyitva a lányt.
Selina lenézett, zöld szemei izzottak a neonfényben. Kate alatta feküdt, kipirult, dühös, sebezhető, pinája már csillogott. A látvány Selina gyomrába csapott, rémisztő és felpezsdítő volt.
– Akarod ezt? – suttogta Selina rekedten. – Azt akarod, hogy a számat halljam, miután megmondtam, hogy semmit sem jelent?
– Dugj bele! – zihálta Kate, miközben csípője néma, tagadhatatlan könyörgésként felemelkedett a matracról.
Selina lement.
A nyelve nem volt gyengéd. Egy lapos, követelőző simítás volt a feszült, remegő bejárattól egészen a csiklója merev, duzzadt csúcsáig. Kate megrándult, egy éles sikoly szakadt fel a torkából. Selina újra megtette, erősebben, nyalogatva a gyülekező nedvességet, Kate íze – pézsmás, sós, egyedülállóan az övé – szétrobbant a nyelvén. Belefújt a nyögésen, a rezgéstől Kate combjai remegtek.
Aztán Selina megdugta a nyelvével. Mélyen benyomta, belefúrva abba a feszes, szorító forróságba, utánozva a tetőről áradó nyers, dühös ritmust. Orrát a rézvörös fürtökbe temette, világa összeszűkült erre az illatra, erre a hangra, erre az ízre. Hátrahúzódott, hogy erősen szopja Kate csiklóját, majd vissza is hatolt, nyelve könyörtelenül dolgozott.
„Istenem… Selina… a francba!” – Kate szavai szilánkokra törtek. Nehezen szorította Selinát, háta ívbe feszült, izmai megfeszültek. „Ne állj meg… úristen, ott, ott!”
Selina könyörtelen volt. Hozzáadta az ujjait, kettőt becsúsztatott a nyelve mellé, begörbítette őket, keresgélt. Megtalálta a durva, szivacsos pontot benne, és megnyomta, mély, dugattyúszerű döfésekkel dugva be. Szája Kate csiklóján ragadt, mocskos, szakértői precizitással szopogatta és pöckölte.
Az orgazmus úgy érte Kate-et, mint egy roham. Az egész teste megfeszült, egy hosszú, lélegzetvisszafojtott sikoly az arcán. Aztán megtört, és Kate egy nyers, torokhangú kiáltással tört elő, vadul Selina szájának csapódva, puncija lüktetett és verdesett a behatoló ujjak körül. Selina lenyelte, és addig űzte el a heves remegést, amíg Kate kimerülten és remegve a matracba nem rogyott.
Selina lassan elengedte a csuklóját, felállt, és kézfejével megtörölte a száját. Kicsapongónak, diadalmasnak és teljesen üresnek tűnt.
Kate ott feküdt, zihálva, csukott szemmel. Egyetlen könnycsepp gördült ki a halántékát érő verejtékcseppeken keresztül.
Selina lemászott az ágyról. Felvette a táskáját. Nem nézett hátra, miközben az ajtóhoz sétált, mozdulatai pontosak és határozottak voltak.
– Még egyszer – mondta Selina üres, távolságtartó hangon, visszhangozva a saját ígéretét a szinopszisból, de most már minden szenvedélytől megfosztottan –, mielőtt elmegyek.
Kinyitotta az ajtót, és belépett a folyosóra, résnyire nyitva. Mögötte, a csendes szobában Kate végre a súrlódó párnába fúrta az arcát, a teljes vereség tompa hangját elnyelte az anyag. Az utca neonfénye beszűrődött, mindent beteges, forgó vörösbe festve, olyan üresen és végtelenül, mint alatta a kikötő vize.