Chapter 10: Sacrilegious Chimes
A katedrális kövei hidegek és szemcsések voltak Bruce térdén. A felettük lévő hatalmas bronzharang minden rezgése végighaladt a torony gerincén, fel a fa emelvényen keresztül, egészen a csontjai velejéig. Mély, fémes szívverés volt, amely tizenöt másodpercenként megremegtette a világot, apró porfelhőket és ősi galambtollakat kavarva fel. Kezeit egy műanyag zsinórral kötötte össze a háta mögött, a szélei minden önkéntelen mozdulattal a csuklójába vágtak.
Shiva fölötte állt, a város kénes fénye beszűrődött a lamellákon. A tiszta, ragadozó szándék sziluettje volt. Ujjai a férfi hajába gabalyodtak, nem markolászták, hanem tekergőztek, mint a megcsavart drótok.
– Nyisd ki – mondta.
A szó nem parancs volt. Előrejelzés. Összeszorította a száját, tekintetét a csizmák között lévő kőre szegezte. A fegyvertárból áradó megaláztatás élő vezetékként szúrta ki a mellkasát, de itt, egy olyan város ítélkező tekintete alatt, amelynek védelmére esküdött, valami hidegebbé olvadt. Egy adatponttá.
Másik kezével lesújtott, hüvelykujjával az állkapcsa alatti idegcsomóra bukkant. Éles, elektromos fájdalom hasított az arcába. A férfi szája tátva maradt egy zihálástól. A hajába kapaszkodva előrevezette a fejét, arcát pedig a durva farmernadrágjába nyomta. Az anyag nedves volt.
Fel volt készülve erre.
– Azt hiszed, ez megint a szégyenről szól? – mormolta, hangja szinte elveszett a következő monumentális BONG alatt, ami remegve végigsöpört a tornyon. Még a levegő is sűrűsödött a hangtól. – A méretekről van szó. A kudarcod visszhangzott egy privát szobában. Lássuk, hogyan hangzik egy szentélyben.
Szabad kezével kigombolta a sliccét, a farmer surrogása hangos volt a két dal közötti szünetben. Épp annyira tolta le az anyagot, hogy rémisztő gyakorlatiassággal dőljön a férfira. Nem volt bevezetés, nem volt lassú megadás. Forró, duzzadt teste találkozott a férfi ajkaival, nyelvével, ellenállásával.
Megpróbálta elfordítani a fejét. A hajába markolt szorítás mozdulatlanná vált, mint egy satu. A lány az arcához nyomta magát, egy lassú, szándékos forgás, ami nedvességével bekente a száját és az orrlyukait. Az illat pézsmás volt, agresszívan organikus, éles ellentétben állt a halott kővel és az öreg bronzzal.
– Ízleld meg! – sziszegte, miközben csípője felszínes, kérlelhetetlen ritmusba kezdett. – Ez az egyetlen megmaradt igazság. Nem a küldetésed. Nem a kódod. Ez. Egy nő íze, aki legyőzött téged. Aki birtokol egy darabot belőled, ami most a saját városod digitális szemétterében lebeg.
Szavait a csengő kongatta. Minden egyes BONG mintha a lány csípőjének mélyebb, tolakodóbb lökését jelezte volna. Nem kapott az orrán keresztül levegőt. Kénytelen volt a száján keresztül beszívni a levegőt, és vele együtt a lány sűrű, sós illatát is. Olyan teljes meggyaláztatás volt ez, hogy egyfajta steril horrorrá vált. Úgy érezte, disszociál, az a része, ami Batmanként távolról figyelte: műanyag nyakkendő, gyártói minőségű, szakítószilárdságú; harang, körülbelül tizenkét tonna, negyven fokos lengési ívvel; a lány egyensúlyozó lába, enyhén behajlított térd, az Achilles-ín feszes és sebezhető…
De az állatias része, a teste, teljes mértékben jelen volt. Öklendezett. Erőlködött. Reagált.
Előrehajolt, föléje hajolt, hasa a feje búbjának nyomódott. A testtartás ívbe állította a hátát, megváltoztatta a szöget. Még jobban a férfi szájához simult, egyfajta súrlódási pontot keresve. Egy halk, remegő sóhaj hagyta el a száját, nem színjátékos, hanem őszinte – a tiszta fizikai kényeztetés repedése az önuralma páncélján.
– Tessék – lehelte. – Csak ott. Használd a nyelved. Mintha megpróbálnál megoldani az ügyemet. Nyalogasd a kudarcod, Bruce.
A férfi visszautasította. Mozdulatlanul feküdt, mintha eszközként használták volna. A nő azzal jutalmazta a dacot, hogy másik kezével megragadta a tarkóját, és olyan erősen rántotta előre, hogy az orra a combja tetején lévő durva szőrzetbe fúródott. A férfi fuldokolt, könnyek szöktek a szemébe.
– Vagy ne tedd – zihálta, miközben a saját ritmusa egyre sürgetőbbé, egyre önzőbbé vált. A csengő megkezdte lengésének előjátékát, a hatalmas vaskerék nyikorgott felettük. – Nem számít. Te csak a meleg, élő dolog vagy, amivel leszállok. Egy emberi dildó az arcomon. A célod az, hogy itt legyél. Hogy érezd ezt.
A combjai remegni kezdtek, keretezve a férfi fejét. Az illat, az íz, az elsöprő, vibráló fizikalitás mindennek érzékszervi zápora volt, amelynek célja, hogy megtörje elméje visszavonulását. Működött. A benne lévő elemző megremegett, elnyomta az ősi jelenet: a nő, a harang, az alatta zúgó város, a nyers, kibaszott intimitás, ahogy a nő orgazmusa a férfi bőréhez simul.
Éles, torokhangú kiáltással érkezett, ami megtörte a csengők közötti szünetet. Nyers, kegyetlen hang volt, a felszabadulás borzongása, ami megfeszítette hasának minden izmát, és arra késztette, hogy mentőövként kapaszkodjon a fejébe. Érezte heves lüktetését, a sima vizet mozdulatlan nyelvén, ahogy belső izmai remegtek és a semmibe kapaszkodtak.
Egy hosszú pillanatig csak a lány szakadozott légzését és a csengő elhalkuló zümmögését lehetett hallani.
Lassan kiegyenesedett. Halk, nedves hanggal húzta el magát az arcától. Az éjszakai levegő jegesnek érződött a nyomán hagyott rendetlenségen. Bruce térden állva maradt, fejét lehajtotta, nyálcsíkok folytak az álláról a poros padlóra.
Gondosan felhúzta a nadrágját, és begombolta a gombot. A aktus családias volt, végleges. Előhúzott egy kis kést a csizmájából, és elvágta a műanyag nyakkendőt a férfi háta mögött. A csuklójában hirtelen érzett szabadság önmagában is sokkoló volt.
"Feláll."
Izmai tiltakoztak, merevek és hidegek voltak. Felállt, a világ kissé megdőlt. A szája idegennek, szétszaggatottnak érződött.
A torony szélén állt, és a lamellákon keresztül nézett ki. – Hallani a város rojtosodását – mondta nyugodt, ismét visszatért hangon. – Mintha szakadna az anyag. Családi vita három háztömbnyire keletre. Lövések a dokkok közelében. Patkányok repülnek szét egy sikátorban egy kudarcba fulladt üzlet után. Egy olyan rendszer hangja, amit nem tudsz fenntartani. Mert kompromittálva vagy.
Végre megtalálta a hangját, bár az már tépett volt. „A felvétel.”
– Ez egy tünet – mondta, és megfordult. Szeme fekete tócsákká változott a félhomályban. – A betegség a kétség. Minden alkalommal, amikor felteszed a csuklyát, azon tűnődsz majd. Vajon ez az a pillanat, amikor szivárog? Vajon a mai este győzelem lesz a holnapi poén? Minden szövetséget, minden csapást megkérdőjelezel. Lassúvá válsz. Aztán halott leszel.
Újra közelebb lépett, de anélkül, hogy megérintette volna. Közömbös érdeklődéssel tanulmányozta az arcát, a rendetlenséget, amit maga okozott. „A fegyvertárban lévő csapdát a te dolgod volt felfedezni. Ezt a csapdát” – intett bizonytalanul a torony, a város, a saját teste felé – „már te állítottad. Most benne élsz.”
Ezzel eltűnt. Nem drámaian, hanem egyszerűen – az egyik pillanatban még jelen volt, a következőben már csak egy suttogó mozgás volt lefelé a csigalépcsőn, elnyelte a sötétség.
Bruce egyedül állt a harangtoronyban. A város zaja felszűrődött. A harang elnémult. Felemelte a kezét, és a zakója ujjába törölte a száját. Az anyag foltos lett.
Odament a széléhez, és a hideg kőpárkányra helyezte a tenyerét. Gotham előtte hevert, egy fényből és árnyékból álló áramköri lap, vérzett és lélegzett. Ebből a magasságból úgy tűnt, mintha valami meg tudná javítani. Egy gép, amit be kell hangolni.
De a szájában érzett íz, mélyen a nyelve pórusaiban, mást árult el. Egy megrepedt alap ízét. A küldetés nem változott. De a misszionárius most már élesen, visszavonhatatlanul tudatában volt saját emberi szennyeződésének. Ő is része volt annak a problémának, amelyet megpróbált megoldani. Shiva nemcsak megerőszakolta; beoltotta a küldetést saját, makacs, gyengülő önmagával.
Elfordult a kilátástól. Hosszú volt az ereszkedés, és minden lépés visszhangzott az üreges toronyban, halkabb, személyesebb kopogásként.