Chapter 5: The silk sheets tear under Shiva's grip as she impales herself violently, her perfect tits bouncing with each downward stroke. Bruce's hands leave bruises on her hips as he fights between pushing her away and pulling her deeper, his teeth bared in a feral snarl of pleasure-pain.
A meghajtó nehezebb volt, mint bármelyik batarang. A Barlang főkonzoljának közepén állt, egy apró, csiszolt fémdarab, amely a monitorok hideg fényében világított. Bruce órákkal ezelőtt, a gáláról való visszatérése óta hozzá sem nyúlt. Leszállt, levette a tönkrement szmokingot, és kevlárba és memóriahabos páncélba töltötte magát. A ruha egy héj volt. Nem illett rá.
Alfred egy kanna kávét hagyott a munkaállomás mellett, immár jéghidegül. Semmi üzenet. Az öregember hallgatása önmagában is boncolási jegyzőkönyvnek tűnt.
Bruce bütykei sajogtak. Azzal töltötte az idejét, hogy a Barlang összes berendezését szétszerelte és kitisztította, mozdulatai túl pontosak, túl erőszakosak voltak. Most már nem volt mit tisztítania. A hajtóerő lüktetett a perifériás látása alatt. Hibák és vágások nélkül. Hibák és vágások nélkül.
Remekül fogta fel a kezét. A csatlakozóbahelyezése halk, határozott kattanással történt. Megjelent egy dekódoló ablak. Beírta a tizennégy karakterből álló alfanumerikus kulcsot, amit a lány a tenyerébe súgott a teraszon. Ez volt a dátum, egy meghatározott formátumban, az első, a gothami dokkokban vívott harcuk dátuma. Persze, hogy a lány tudni fogja, hogy a férfi emlékezni fog rá.
A fájl betöltődött. Nyers felvétel a barlangban viselt ruhájának sisakkamerájáról. Abból, amit a nő szétszerelt.
Megnyomta a lejátszás gombot.
Rosszabb volt, mint képzelte. A felvétel makulátlan, nagy egyesű felbontás volt, minden morgást, a kavics minden elmozdulását a lába alatt rögzítette. Figyelte, ahogy saját alakja taktikai hatékonysággal mozog, a Denevér egy folyékony árnyékként. Aztán belépett a képbe. A harc az erőszakos perzselő, hatvanhárom másodperces remekműve volt. Látta a rést, az enyhe túlzásba esését. De nem ez volt a hangsúly.
A hang kristálytiszta volt. Hallotta a saját, szabályozott légzést a modulátoron keresztül. Hallotta az övét is. Egyenletes, nyugodt. Szinte unott. Aztán, ahogy a lány lefegyverezte azzal a kegyetlen csuklószorítással, a hang felvette a halk, torokhangot, amit a férfi adott ki. Nem egy fájdalmas morgás. Valami sötétebb, nyers, lecsupaszított hang. Egy felismerés hangja.
A sisakjából a kamera szöge centiméterekre mutatta a lány arcát az övétől. A lány ajkai mozogtak. A felerősített hangfelvételt elnyelte a suttogást. „Tessék, itt vagy.”
A képernyőn Batman feje megrándult. Hiba. Érzelmi reakció. Arra használta, hogy meglökje a lábát.
Bruce hidegen nézte a többit. A behódolás pillanata. Abban a pillanatban, amikor a csuklya integritásra figyelmeztető jelzése felvillant. A lány keze a csat után nyúlt. Gyorsan előretekerte a szöveget. aztán megáll.
Látta a saját arcát, feltárulva a sziklás padlón. Nem Bruce Wayne. Nem Batman. Valami más. Tágra nyílt szemek, nem félelemtől, hanem rémisztő, éhes dühtől. És a düh alatt a vágy megdöbbentő, félreérthetetlen megnyilvánulása.
Nem tudta. Nem árulta el magának.
Öklével a konzolra csapott. A monitorok vibrálni kezdtek. Saját szétszaggatott arcának képe megdermedt, pixelessé vált.
Olyan levegőre volt szüksége, amelyet nem a Barlang szűrői újrahasznosítottak. Szüksége volt a Kúria csendjére, történelmének hamis békéjére. Felment a dolgozószoba liftjével, a fogaskerekek egy ismerős gyászdalt zümmögtek. A nagyapaóra becsukódott mögötte.
A kúria egy otthonnak öltözött sírbolt volt. Szigorú Wayne-ősök portréi figyelték, ahogy átszeli a márvány előcsarnokot. Szemük mintha követte volna, ítélkezve a gallérján csöpögő izzadságon, a mélyen a szívében érzett remegésen. Két lépésben vette a lépcsőfokot, mint egy rémálom után a szobájába menekülő gyerek.
A hálószobája egy boltozatos trezor volt. Nehéz függönyök, sötét fa, a kolosszális baldachinos ágy, amely az apjáé volt, és az őelőtte élő apjáé is. Emlékmű a leszármazásnak. Nem kapcsolta fel a főlámpákat. Az olvasófotelen álló egyetlen lámpa borostyánszínű tócsát vetett a perzsa szőnyegre.
Két ujjnyi whiskyt töltött egy dekanterből, a kristály megtörte a fényt. Nem itta meg. Csak a poharat tartotta a kezében, és nézte, ahogy a folyadék remeg.
„Sosem tűnnek kényelmesnek, ugye?”
A hang az ágy felől jött. A lepelbe burkolt bársony árnyékából.
Bruce nem ugrott fel. Teljesen mozdulatlanná dermedt, egy ragadozóé, aki végre megérezte maga mögött a vadászt. Lassan megfordult.
Könyökére támaszkodva dőlt a párnák hegyének. Átöltözött. Fekete, szabott nadrág, egyszerű selyem trikó. Mezítláb volt. A haja ki volt engedve. Úgy nézett ki, mintha oda tartozna. Az apja ágyába. Egy kis keretet tartott a kezében – egy ezüstkeretes fényképet Thomasról és Martha Wayne-ről, fiatalokról, amint a kertben nevetgélnek.
„Annyi várakozás tükröződik a mosolyukban” – tűnődött, anélkül, hogy ránézett volna. „Annyi jövő. Mindez a potenciál, egyetlen, törékeny vérvonalba sűrítve.” Gyengéden letette a keretet az éjjeliszekrényre, képpel lefelé. „Kegyetlen örökség ez.”
„Tűnj el innen!” A szavak színtelenek, élettelenek voltak.
– Vagy mi? – Végül ránézett. Szeme feketének tűnt a félhomályban. – Hívod a biztonságiakat? Össze fogsz verekedni velem? Itt? – Mosoly suhant át az ajkán. – A sok törött ereklye között?
Megmozdult, lelendítette a lábát az ágyról. A mozdulat folyékony, ragadozó volt. Felé indult, nem a Barlang lopakodásával, hanem egy hitves birtoklásával. Megállt a férfi személyes terében. Illata – jázmin és az ózon élessége – kitöltötte a köztük lévő űrt.
– Láttad – jelentette ki a nő.
Nem szólt semmit.
„Láttad az arcodat. Az igazságot, amit a tested tud, még akkor is, ha az elméd az ellenkezőjét súgja.” Kinyújtotta a kezét, és elvette a whiskyspoharat a férfi megbénult kezéből. Kortyolt egyet, tekintete a perem fölött a férfira tapadt. „Megalázó, nem igaz? Ennyire… olvashatónak lenni.”
„Mit akarsz?” – A kérdés morgás volt, mély kimerültségből fakadóan.
– Befejezni akarom a leckét. – Letette a poharat, a kattanás hangos volt a csendes szobában. – A fürdőszoba a fiziológiáról szólt. A terasz a kitettségről. Ez… – A szoba felé intett, a portrék felé, a generációk súlya a fában és a kövön. – Ez a kontextusról szól.
Kezei a trikója aljára vándoroltak. Egyetlen sima mozdulattal áthúzta a fején, majd leengedte. Nem viselt melltartót. Mellei teltnek tűntek, sápadtak a lámpafényben, mellbimbói már feszültek. Ujjai a nadrágja és bugyija derekába akadtak, egyetlen mozdulattal lenyomva azokat a csípőjén. Kilépett a csomós anyagból, meztelenül és teljesen közönyösen.
„A te ágyad, Bruce. Az őseid ágya. Ahol a következő Wayne-örökösnek fogantatnia kellene.” Előrelépett, teste sápadt pengeként világított meg a sötétben. „Ahol egyedül fekszel, éjszakáról éjszakára, és küzdesz a késztetéssel, hogy egyszerűen csak érezz valamit.”
Kemény volt. Utálta magát ezért, az azonnali, áruló válaszért. A nadrágja megfeszült. A lány látta. Mosolya szélesebbre húzódott, egy ragadozó vigyorára.
„Nincsenek itt felvételek. Nincsenek elemzendő adatok. Csak a valóság.” A nő a férfi mellkasára tette a kezét, és meglökte. A férfi nem ellenkezett. Hátratántorodott, amíg a vádlija az ágy szélének nem ütközött. Zsibbadtan leült.
Felmászott az ölébe, ráült, térdei a drága paplanba süppedtek. Kezei keretezték az arcát, arra kényszerítve, hogy ránézzen. „Nézz rám. Ne a Denevérre. Ne a Milliárdosra. Nézd a nőt, aki tönkretett téged.”
Szája az övére csapódott. Nem csók volt, hanem igény. Vad, mély, a saját whiskyjének ízével. Nyelve átnyomult az ajkán, és egy gát tört át benne. Egy nyers, vicsorgó hang tört elő a torkából, és a kezei felemelkedtek, nem azért, hogy eltolja magától, hanem hogy megragadja a csípőjét, ujjai olyan erősen vájtak a húsba, hogy zúzódást okoztak.
A durva gyapjúnadrágjához dörzsölte magát, nedvessége azonnal átitatta. A súrlódás őrjítő volt. A férfi az öve, a slicce után kotorászott, kétségbeesetten mozgott. A nő eltakarta a kezét.
„Nem. Hadd mondjam.”
Ügyes kezei voltak, nem zavarta őket a férfi remegése. Széthúzta a nadrágját, kiszabadítva a farkát. Az vastagon és dühösen állt közöttük. Nem irányította. Egyszerűen felállt térdre, elhelyezkedett, és leült.
Felkiáltott. A lány forró volt, hihetetlenül szoros, és egyetlen könyörtelen, lassú mozdulattal ereszkedett le, amíg teljesen be nem burkolózt, medencéje pedig erősen hozzá nem nyomódott. A lány belső izmai lassú, fodrozódó hullámként megfeszültek, és a férfi csillagokat látott.
– Nézd! – parancsolta rekedtes suttogással.
A lány elfordította a fejét, és a férfi követte a tekintetét. A szoba túlsó felén egy díszes, egész alakos antik tükör állt az egyik sarokban, visszatükrözve a jelenetet. Az impozáns ágyat. Nagyapja portréját a fenti falon. És középen ő – kócos, combján nadrággal –, ölében egy meztelen bérgyilkossal.
– Ez a te örökséged – morogta, és mozogni kezdett. Csípője mély, csikorgó kört formált. – Generációknyi gazdagság. Hatalom. Befolyás. – Majdnem teljesen felemelkedett róla, majd visszacsapódott. Az ütés megrázta a gerincét. – Erre redukálódtam.
Brutális tempót diktált. Minden lefelé simítás egy írásjel volt. „Csak egy kemény farok.” Csapás. „Beletemetve…” Csapás. "Bérgyilkos picsa." Csapás.
Kezdte elveszíteni az eszét. A látvány túl sok volt neki. A nő hibátlan, mozgó testének obszcén kontrasztja az ő örökségének komoly hátterével. Egyesülésük nedves, csúszós hangjai. A nő kemény nadrágja a fülében. Saját nyögései. Nem tudta levenni a tekintetét a tükörről. Nézte, ahogy nagy, két beesett kezei a hátára vándorolnak, a fenekébe kapaszkodnak, és még erősebben rántják magára. Nézte, ahogy a férfi feje hátrahanyatlik, tátott szájjal egy néma ordításban.
– Te a saját erődítményeidet – sziszegte, ismét dugattyúszerű hatékonysággal lovagolta meg. – A barlangjaidat, a vállalataidat, az erkölcsi kódexeidet. Falakat, hogy kizárd a világot. – Előrehajolt, mellei a férfi ingéhez csapódtak, ajkai a füléhez értek. – De elég nedves, készséges lyuk, hogy az egész porrá zúzódjon. Hogy bebizonyítsd, csak egy állat vagy a romokban.
Szavai tűzként égtek a vérében. Felfelé szökkent, tiszta dühből fakadó erővel dobálva őket. Az ágy megremegett. Most feküdt, haja szétterjedt a párnára hímzett családi címeren. Lábai a dereka köré fonódtak, sarkú cipői a háta aljába vájtak.
– Igen – lehelte, és a szeme lángolt. – Mutasd meg nekem. Mutasd meg nekik. – A tükör felé bökött a fejével.
Nekihajtott. Technika, önuralom nélkül. Csak egy nyers, lüktető vágyat érzett, hogy eltörölje az érzést, a szavait, a saját tükörképét. Hogy a semmibe vegye magát. Az ágy fejtámlája egyenletes, ritmikus koppanásként kezdett a falnak csapódni. Egy portré zörgött.
Körmei végigsiklottak a hátán, széttépve az inget. "Ennyi! Bassza meg az örökségét! Bassza meg a küldetését! Itt minden véget ér! Azzal, hogy a magját az ellenségbe pumpálja!"
Szavai a szakadék szélére taszították. Egy erőszakos és katasztrofális tetőpont söpört végig rajta,