Chapter 14: System Override
A szerverszoba steril hűvöse mit sem enyhítette a lábai között érzett fantomhőt. Egy makacs, megalázó fájdalom. Egy élő emlék.
Három éjszakán át járőrözött. És a nőnek igaza volt. Minden egyes elsült csáklya, minden vízköpő-fordulat, minden néma zuhanás egy sikátorba mély, izmos visszhanggal volt kiemelve. Egy szelleme volt. Nem izgalom volt. Ez egy billegés volt.
A fő központi konzol előtt állt, egy sötétített üvegből és volfrámból készült monolitikus íven, és a GCPD-ből származó titkosított adatfolyamokat vizsgálta. A szerverek halk zümmögése fehér zaj volt, amit általában fókuszáltnak érzett. Ma este a saját idegrendszerének hangja volt, felerősítve.
Nem hallotta, hogy belépett. Érezte. A légnyomás szubszonikus változását, a fekete üveg tükörképeinek enyhe eltorzulását maga előtt. Teste megfeszült, egy ösztönös csavarodás, aminek semmi köze nem volt a Denevérhez, hanem a barlangban lévő állathoz.
– Profilt állítasz össze – jött a hangja az ajtóból, hűvösen, mint a szellőző levegőből. – Biometrikus maradványok a küzdőtéri szőnyegekről. Nyál. Hámsejtek. Megpróbálod fegyverré tenni az utóhatásokat.
Nem fordult meg. „Beszennyeztél egy ellenőrzött környezetet.”
„Feljavítottam. Adatokat gyűjtemény, mert nem tudod feldolgozni az eseményt. Tipikus.” Léptei hangtalanok voltak a perforált padlón. A konzol tükörképében követte nyomon a mozgást. Egyszerű fekete leggings-t és trikót viselt, haja erős kontyba volt fogva. Úgy tűnt, mintha ide tartozna, egy újabb kopár, hatékony hardverdarab.
„Miért vagy itt, Siva?”
„Hogy befejezd a leckét. A test megtanulta. Az elme ellenáll. Ez egy olyan disszonanciát kelt, ami miatt az utcán fogsz meghalni.” A nő most mellette állt, és a görgető kódot nézte, mintha verseket olvasna. „Integrálnod kell az élményt.”
„Én nem.”
– Úgy van. – A keze kinyúlt, de nem felé, hanem a konzol felé. Ujjai táncoltak a billentyűzeten, szaggatott parancssorokban. A képernyők elsötétültek, majd egy új, ismeretlen diagnosztikai felülettel újraindultak. Megjelent egy emberi test topográfiai térképe – az övé, a Barlang orvosi szkennereiből származó adatokkal. Felvillantak az életjelek. A stresszjelzők bíborvörösre váltottak.
– Látod? – mormolta. – Emelkedett kortizolszint. Szabálytalan pulzusszám-variabilitás. Pupillatágulat, ami tartós pszichológiai behatolással jár. Fertőzött vagy. Én vagyok a gyógymód.
Végül felé fordult. „A te „gyógymódod” a betegség.”
A mosolya olyan volt, mint egy késszúrás. „Ugyanaz.”
A támadása nem ütés volt. Ez egy átalakulás volt. Az egyik keze a tarkóját ragadta, ujjai az egyensúlyt szabályozó idegcsoportokba nyomódtak. A másik a szegycsontjának feszült. A férfi lendületét használta fel ellene, hátrafelé taszítva. Csípője a konzol szélének csapódott. A férfi ellenállt, izmai megfeszültek, de a nő nyomása kifogástalanul, neurológiailag pontos volt. Éles, erős fájdalom hasított a nyakából a gerincébe, és a lábai megroggyantak.
Hátradőlt, a konzol hideg, kemény üvege a lapockáinak nyomódott. Mielőtt feltápászkodhatott volna, a nő már rajta termett. Nem nézett szembe vele. Ráült a mellkasára, háttal az arcának. Súlyával ránehezedett, térdével a karjait szorítva. A világ a fekete anyagba burkolt combjainak sűrű, erős tájává, feneke domborulatává, gerince finom ívévé változott.
– Innen figyelte az egész várost – mondta halkan. Előrehajolt, kezeit a férfi feje fölötti konzolra támasztotta, és hozzápréselte magát. Még a rétegeken keresztül is megrendítő volt a teste heve. – Minden segélykiáltás. Minden rosszindulatú lüktetés.
A nő megrázta a csípőjét. Egy szándékos, gúnyos mozdulat volt. A férfi megpróbált ívbe nyúlni, hogy lerázza magáról, de elveszett az előnye. Arcát a nőbe temette. Az illata – tiszta izzadság, egy csipetnyi gyömbér, és valami alapvetően veszélyes nőies – elárasztotta érzékeit.
– De most – nyögte, akkor a hang végigvibrált a teszten és az övén –, az egyetlen adatfolyam számít… az, amiben éppen megfulladsz.
Egyetlen gördülékeny mozdulattal a leggings-e és alsóneműje övébe akasztotta hüvelykujjait, és lehúzta őket, pont annyira, amennyire kellett volna. Nem vetkőzött le teljesen. Egyszerűen csak felfedte magát. Bemutatta magát. Tökéletes, brutális hatékonysága elvette a lélegzetet.
Aztán leült.
Nem a farka. A szájára.
Nedves, duzzadt puncija a férfi összezárt ajkaihoz ért. Átázott. A sikamlós, forró bőr hozzákente. A férfi oldalra billentette a fejét, torkában egy tagadó hang szorult.
A lány ökölbe túrt a hajába, és hátrarántotta a fejét, hogy középre állítsa. „Nyisd ki.”
Összeszorította az állkapcsát.
Növelte a nyomást, egyre mélyebbre dörzsölte. Puncijának redői szétnyíltak a férfi szája előtt. A férfi érezte, ahogy a csiklója kemény dudorja végigsimít az ajka vonalán. „Elfojtlak vele, Bruce. Megvan a tüdőkapacitásom. Körülbelül nyolc másodpercig van, előbb a hipoxia engedelmessé tesz. Nyisd ki a szád.”
A szégyen luxus volt. A túlélés reflexből fakadt. Elfojtott sikolyra nyitotta ki a száját.
Lesüppedt, és egész száját, orrát beborította nemi szervének forró, pézsmás ölelésébe. Mindenhol ott volt. Az íze összetett volt, sós, túláradóan bensőséges. Saját vereségének, az ősi folyadékká desztillált íze volt.
Öklendezett, majd az ösztönei átvették az irányítást. Nyelve megmozdult, mint egy csapdába esett izom, amely kapaszkodót keresett. Megtalálta a lány nyílását, és belevágott.
– Igen – sziszegte, és hátrahajtotta a fejét. Ugyanazzal a kérlelhetetlen, taktikai pontossággal lovagolta meg az arcát, amit a szőnyegeken is használt. Fel és le, ringatta a csípőjét, a nyelvét oda irányítja, ahová akarta. – Ott. Használd a hegyét. Karikázd be. Erősebben.
Eszköz volt. Egy élő, lélegző dildó, amit a lány használhatott. A megaláztatás jobban égett, mint bármilyen méreg. De az égés alatt egy rémisztő, nyers érzésáradat kezdett áramlani. Combjai ereje a férfi feje körül. Mozdulatainak szégyentelen, őrlő vágya. A hangok, amiket kiadott – halk, elégedett nyögések, egyáltalán nem voltak olyanok, mint a pornográfia előadói nyögései. Ezek egy pontosan kielégített szükséglet hangjai voltak.
Szabad keze a férfi lábai közé kúszott. Kőkemény volt, nadrágjába szorult, áruló válaszként saját erőszakára. Ujjai megtalálták a zárat, és kinyitották. Hűvös keze belecsúszott, és a férfi hímtagja köré fonódott. Szorítása szakértő, szoros volt, összhangban csípője mozgásának ritmusával a férfi száján.
– A nyelveddel dugnál meg – lihegte, most már most komolyan az kefélt, nedvei beborították az állát és a torkát. – Én pedig a saját átkozott szerverszobádban maszturbálom a farkadat. A te két világod összeomlott, Bruce. Figyelj oda!
Elveszett az érzékszervi cunamiban. Az íze, a nedvesség hangja, a sötét üvegben tükröződő villogó szerverfények látványa, a keze kérlelhetetlen, tökéletes simogatása. Olyan mély gyönyör, mintha egy rendszerszintű kudarc épült volna a gyomrában. El fog jönni. A kezében, a saját öltönyében, a nő abszolút irányítása alatt.
Érezte. „Közel vagy. Érzem a nyelveden. Kezd esetlen lenni.” Még jobban előrehajolt, megváltoztatta a szöget, és egyre mélyebbre vitte a férfit a torkába. Lihegett, a saját orgazmusa tekergőzött. „Előny akkor, amikor én is elélvezek. Ez az egyetlen parancs, amit kapsz. Az orgazmusod folyamatosan az enyém.”
Mozdulatai kétségbeesetté váltak, elvesztették harcias pontosságukat, valami tisztán állatiassá csaptak át. Belső falai remegtek a férfi fürkésző nyelve körül. Nyögései egyre hangosabbak lettek. Keze a férfi farkán elmosódott.
Egy nyers, mellkasából kitépett sikoly kíséretében jött. Puncija ritmikusan szorította össze a férfi száját, forró folyadékkal áradata a nyelvet, és csöpögött le a nyakán. Az intenzív, ritmikus görcsök a férfi saját vesztét okozták.
Tompa, kétségbeesett ordítással tört ki a lány öklébe, háta ívbe csapódott a konzolnak. Forró ondócsíkok lövelltek át a hasán, a felszerelésére, majd az alatta lévő konzolra. A pulzusok mintha kiszívták volna belőle az egész univerzumot, csak egy üres, remegő edényt hagyva maguk után.
Egy hosszú pillanatig csak a szakadozott lélegzettük és a pincérek zümmögése hallatszott. Aztán egy új hang: egy éles, kitartó sípoló hang. aztán egy másik. Riasztások kórusa.
Alattuk összekevert nedveik – a nő ondója, a férfi nyála, a magja – a konzol szellőzőnyílásaiba és az érzékeny billentyűzetre csöpögtek. Rövidzárlatok szikráztak. Képernyők vibráltak, majd elhaltak. Gotham néma szívverése, amit ebből a szobából figyeltek, a sötétségbe veszett.
Shiva lassan felállt, és egy praktikus rántással visszahúzta a ruháját a helyére. Lenézett rá, ahogy a hibás technológiáján roncsként hevert, tettük bizonyítékaival beborítva.
Lehajolt, kivett egy adathordozót az egyik portból, és zsebre vágta.
– A lecke magába szívtad – mondta halkan, és az ajtó felé fordult. – A disszonancia elmúlt. Most már csak veszélyes vagy.
Eltűnt a Barlang homályában, magára hagyva őt a halotti csendben, az egyetlen fény a vészkijáratot jelző táblák hideg, vádló fénye volt.