Chapter 13: Submission Hold
A barlang steril hidege mit sem csillapította a vérében égő tüzet.
Hetvenkét óra telt el. A hamisított adrenalint kiűzték a szervezetéből, a szív terhelését gondosan enyhítették bőr alatti béta-blokkolók és négy óra közvetített transzállapot a gyógyszertárban. A teste klinikailag stabil volt. Az elméje nem.
Úgy mozgott az edzőszőnyegeken, mint aki szellemet üldöz, túl gyorsak voltak a csapásai, egyenetlenül lélegzett. Minden ökölcsapás a bőrtáskán visszhangzott a téglán csapódó nedves hús csattanásában. Az emlék filmrétegként borította be a látását. Saját bőrén érezte a sikátor illatát, akárhányszor súrolta is. Belső hevének szelleme mintha az ágyékában lebegett volna, mint egy fantomnyom.
Megszegte a protokollt. Elbocsátotta Alfredet. Kapcsolja ki a nem létfontosságú monitorokat. A barlang az árnyékok és a csend katedrálisa volt, saját kemény nadrágja az egyetlen imádság.
Egy vibrálás a periférián, torzulás a levegőben a T. Rex közelében.
Nem fordult meg. Vad ívben hátravágta a könyökét. Elakadt, a csuklója megremegett, a lendületet felhasználva megpörgette. Könyökkel lendült előre, a lábfeje tetején forgott, másik öklével pedig egy lebegő bordát célzott meg dugattyúként.
Úgy folyt körülötte, mint a fekete víz. Saját csapása, egy tenyeres-sarkas ütés a szegycsontjára, nem a sérülését akarta. Üdvözlés volt. Elvette a levegőt, és két lépést hátrált a szőnyegekre.
Shiva a fénygyűrűn kívül állt, egyszerű fekete edzőruhában. Haja kibontva volt. Úgy nézett rá, mintha egy példányt vizsgálna.
– Kicsúszott a ritmusod a helyedből – mondta hűvös, klinikai hangon. – A bal oldali védőpofádban a tétovázás három milliszekundummal hosszabb, mint az alapállapot. Maradó szisztémás gyulladás. Lenyűgöző.
Nem szólt semmit. Lélegzett a mellkasában érzett fájdalom, a szíve hirtelen, vadul kalapáló hangja ellenére. Ez nem a tervezett összecsapás volt. Ez egy behatolás.
– Neurotoxikus vegyületet adott be – jelentette ki rekedtes hangon.
– Egy pedagógiai eszköz – javította ki. – Megtanultad a saját halandóságod súlyát, amit az öltöny nem szűrt le. Most félsz tőle. Látom a vállad feszességén.
„Nem félek tőled.”
„Nem mondtam, hogy az vagy.”
A szőnyegre lépett. Semmi bevezető. Semmi meghajlás. Az első rúgása elmosódott volt, nem a fejét, hanem az elülső térdét célozta, egy destabilizáló ütés. A férfi hárított, az ütés megremegtette a sípcsontját. A második ütés a másik oldalról érkezett, egy próbaként mért döfés a veséjére. Hárított, elkapta a csuklóját, és megpróbált kartámasznak csavarni.
Ezt akarta. Ahogy a férfi nyomást gyakorolt, a nő a férfi erejét használta, teste emelőként működött. Hátragurult, kibillentve az egyensúlyából, lábai a törzse körül fonódtak. Összecsapódtak a szőnyegen, mint egy feszült végtagok kuszasága. A férfi felül volt, és jelentős súlyával a nő egyik karját szorongatta.
Felmosolygott rá. Nem barátságos mosoly volt. Egy lakatos mosolya, aki épp most hallotta a zár kattanását.
Szabad keze kígyózott a testük között. Érezte, ahogy ujjai a tréningnadrágja zárjába kapaszkodnak. Ez nem csábítás volt. Ez egy behatolás. A sebezhetőség precíz, taktikai manipulációja.
– Ne! – vicsorgott, és a csípője hátrarándult.
– Miért? – lehelte, tekintete a férfira tapadt. – Már mindenhol máshol beengedtél. – Ujjai kitartóak és okosak voltak. Az anyag engedett. – Az elméd. A szent bánatod. A keringési rendszered. – A férfit találta félig mereven az adrenalintól és a brutális, intim küzdelemtől. Saját biológiája árulta el, a benne lévő hőemelkedés, aminek semmi köze nem volt a beleegyezéshez. – Ez csak egy újabb terület.
Morgott, és áthelyezte a testsúlyát, hogy megfogja a lány kezét. Rossz mozdulat volt. A tenyere hozzányomódott, egy durva, izgató súrlódás, amitől a férfi élesen felsóhajtott. A lány kihasználta a lehetőséget. Törzsi ereje obszcén volt. Csípőjének heves csavarásával megfordította a helyzetüket.
Most ráült, térdei a bicepszét a szőnyeghez szorították, testsúlya a hasára nehezedett. Öklébe fogta a férfi farkát, határozott, birtokló szorítással. A férfi most már teljesen megkeményedett, mint egy feszült húsból készült, fogoly rúd, amely felé nyúlt.
„Minden védekező mozdulat” – lihegte, nem az erőlködéstől, hanem a koncentrációtól – „csak jobb szöget ad.”
Felhúzta a csípőjét, elhelyezkedett. Köpés nélkül, előkészületek nélkül. Már vizes volt. A férfi érezte a melegét a vékony rövidnadrágján keresztül. Az egyik kezével továbbra is szorítva a férfit, a bejárathoz vezette. A másikkal félrehúzta a rövidnadrágja anyagát.
Leült.
Lassú, kérlelhetetlen hódítás volt. A pinája egy feszes, forró, izmos és követelőző ingujj volt, amely egyetlen könyörtelen csúszással nyúlt, hogy az egészet átölelje. Felkiáltott, egy nyers, gyomorszájon lüktető hang elveszett a hatalmas barlangban. Háta ívbe feszült, csípője önkéntelenül megfeszült, mélyebb menedéket keresve egy ellenséges erődítményben.
A lány a férfi gyökeréig hatolt, feneke a combjára ereszkedett. Egy sóhaj hagyta el a száját, részben elemző, részben elégedett hangon. „Teljes behatolás. Anatómiailag optimális.”
Aztán mozogni kezdett. Ez nem lovaglás volt. Ez egy harcművészeti kata volt, amit a férfi testén adtak elő. Büntető pontossággal használta comb- és hasizmait, szinte teljesen felemelkedett róla, mielőtt visszacsapódott volna, minden egyes ütés egy mély, belső pofon volt, ami kiszorította a levegőt a tüdejéből. Alattuk a szőnyegek csúszósak lettek a testükről csöpögő izzadságtól, az egyesülésük által keltett bőséges nedvességtől.
Csapdába esett. Fizikailag, a lány szorítása miatt. Mentálisan, a mindent elsöprő érzékszervi bombázás miatt. A gumi és a szex szaga. A látványa, ahogy az arca az intenzív koncentráció maszkjaként húzódik, a mellei minden egyes brutális csípőmozdulattal megmozdulnak a felsője alatt. Belső falainak tapintása, nem puha, de erőteljesen hullámzó, minden egyes ereszkedéssel fejve őt.
„Megpróbálsz kiszabadulni a szorításból” – mesélte nyugodt hangon, miközben elakadt a lélegzete. A puncija felfelé irányuló mozdulattal sűrűn szorította a férfit. „Csípőddel told felfelé.” Lecsapott, alul dörzsölődve, rövidnadrágja durva varrása a férfi medencéjét súrolta. „Ezzel csak mélyebbre vihetlek. Ott… kurva… ott.”
Megtalálta a prosztatáját. Egy nemkívánatos, bénító gyönyörűség villámcsapása hasított belé. Egy torokhangú nyögés szakadt fel belőle. Ujjai ökölbe szorultak, körmei a tenyerébe vájtak.
– Látod? – sziszegte, vad diadallal a szemében. Megváltoztatta a ritmust, most már sekélyesebben, egy gyors, brutális ütéssel, ami azt az egyetlen, pusztító pontot döngette. – A tested nem templom. Ez egy térkép. Ismerem az összes nyomáspontot. – Lökés. – A kiütő gombok. – Lökés. – Azok, amiktől sikítasz. – Lökés. – És az, amitől jönni kezdesz.
Vesztes volt. Az élvezet olyan volt, mint egy dagály, ami magával ragadta. Összeolvadt a szégyennel, a dühvel, az orrában lévő téglapor szellemével. Minden egyes ütése a férfi önuralmának gúnyolódása, a fegyelmének megaláztatása volt. Csípője az övével egy ütemre kezdett rángatózni, nem azért, hogy eltaszítsa magától, hanem hogy találkozzon vele, hogy még jobban belehajtsa magát a zaklató, tökéletes forróságba.
– Ennyi – gügyögte, előrehajolva, kezeit a férfi mellkasára téve, hogy erőt merítsen. Léptei őrült, állatiassá váltak. A nedves, csapkodó hangok visszhangoztak a barlang falairól, mocskos, ritmikus ellenpontként a szakadozott lélegzésükhöz. – Add ide nekem. Pumpáld belém a kibaszott örökségedet itt az erődítményedben. Csináld meg!
A parancsa volt az utolsó ravasz. Az orgazmus felrobbant a férfi erszényében, egy szeizmikus hasogatás, aminek semmi köze nem volt a megszabaduláshoz, hanem inkább a megadáshoz. Felüvöltött, a teljes pusztítás hangjaként, miközben pénisze hevesen lüktetett benne. Forró, kétségbeesett sugarakban ürítette ki magát, teste megragadta alatta, a látás szélei elhomályosultak.
Végiglovagolt rajta, szorította és ellazította a kezét, minden utolsó csepp erejét kiszívva belőle, míg végül teljesen ki nem merült, üres roncsként remegett a szőnyegeken.
Egy utolsó, megvető csikorgással felemelkedett róla. A férfi megpuhult pénisze, melyen folyadékok keveredtek, a gyomrának feküdt. Felállt, megigazította a ruháját, és egy kísérletet befejező tudós szenvtelen arcával nézett le rá.
– A kétségbeesésed erősebb, mint az adrenalin – jegyezte meg. Belenyúlt az övén lévő kis tasakba. A férfi csak nézni tudta, ólomszínű végtagokkal, perzselt lélekkel. Elővett egy kis fiolát és egy hipojetet.
– Egy konszolidáló szer – magyarázta, miközben letérdelt mellé. A sugarat a nyaka oldalához nyomta. Sziszegés hallatszott. Új, hideg tűz áradt az ereiben. – A pszichológiai élményt a sejtmemóriához köti. A tanulság megmarad.
Ott állt, a Batcomputer, a trófeák sorai, a barlang örök, figyelő csendje felé nézve.
– Amikor ma este járőrözöl – mondta, az árnyék felé sétálva –, minden lépésnél érezni fogod a puncim sajgását a farkadon. Emlékezni fogsz, hová tartozol valójában. Nem a város fölé. – Megállt, ismét egy sziluettként.
„De a sarka alatt. Pont mint mindenki más.”