Chapter 12: Shiva transforms Bruce's sacred place of grief into a profane altar of pleasure, her perfect ass slapping against his pelvic armor as she takes him deep. The stench of garbage and sex mixes with gunpowder residue as she forces orgasm after orgasm from his tormented body against the bloodstained pavement.
Az eső finom, jeges páraként szitált, átitatva a köpenyt és összegyűlve a mellvért varrásaiban, de Bruce ezt nem érezte. Ő maga is a sikátor szoborszerű darabja volt, az egyenetlen tégla előtt állva, ahol a habarcs kissé más színű volt, egy réges-régi javítás. Egy soha be nem gyógyult bűntett helyszínének néma emlékműve. Kezében két tökéletes gyöngy, hűvösen és simán simogatva a kesztyűjét. Az éves rituálé. Az elviselhetetlen fájdalom.
A mögötte bekövetkező légnyomásváltozás volt az egyetlen figyelmeztetés.
Elejtette a gyöngyöket, és megpördült, könyöke hátracsapódott az üres térbe, ahol egy nyaknak kellett volna lennie. A nő már a védőpajzsán belül volt. Tenyere a szegycsontját találta, nem azért, hogy megsebesítse, hanem hogy lökje. Hátraesve a falnak zuhant, az ütés éles, émelyítő visszhangjaként verte ki a levegőt a tüdejéből, mint egy hosszú, elveszett lövés.
Kezei elmosódtak. Egy, a férfi övéből származó, saját fejlesztésű szerszámot tartott a markában – egy módosított, monomolekuláris élű batarangot. Sziszegett a levegőben, nem a torkán, hanem egy gyors, oldalirányú vágást végezve a mellkasán lévő szimbólumon. A megerősített kevlár és grafén bevonat úgy vált szét, mint a selyempapír. Egy második függőleges vágás követte, majd egy harmadik. Egy brutális csavarral úgy húzta szét a páncélt, mint egy konzervdobozt, felfedve a fekete alsóruhát és az alatta lévő húst.
– Itt állsz – mondta a nő, hangja alig hallható volt a csepegő eső és a férfi zihálása felett –, és rituálévá teszed azt a pillanatot, amikor elvették tőled őket. A batarang csörömpölve hullott a nedves macskakövekre. Ujjai beleakadtak a szakadt alsóruhába, és lefelé tépték, az anyag a férfi köldökéig szétrepedt. A hideg sikátor levegője belemart a bőrébe. – Azt hiszed, ez a fájdalom csak a tiéd. Szent seb.
Egyik térdét a bordái felé nyomta. A lány a combjához kapta, elnyelve az erőt, miközben a másik keze is lefelé kúszott a roncsos ruha alatt. Ujjai átölelték a férfit a nadrágja anyagán keresztül. A férfi puha volt, érzéketlen, egy mélyebb traumába zárva, mint az izgalom.
– Ma este nem – sziszegte.
Kínzó volt a szorítása. Simogatni kezdte, egy durva, követelőző mozdulattal, amiből semmi élvezet nem származott, az idegrendszerének erőszakos felülírásaként. Másik kezével leoldotta a saját nadrágját, és a csípője alá tolta. Nem viselt alatta semmit. Fenék sápadt íve megcsillant egy távoli utcai lámpa szórt fényében.
– Nézd a falat! – parancsolta, és akkorát szorított hozzá, hogy a férfi lélegzetét visszafojtva várta. – Nézd azt a kibaszott téglát!
A férfi visszautasította, tekintete a nő arcára tapadt, komor dacos álarcként. A nő elmosolyodott, vékony, kegyetlen vonásként. A tenyerébe köpött egy sűrű nyálcsíkot, és lenyalta vele a férfit, a súrlódás brutálissá és nedvessé vált. Egyetlen erőteljes rántással félrerántotta az útjából az ágyékát, kiszabadítva a farkát. A férfi megkeményedett a gépi kínzás alatt, ami egy áruló biológiai válasz volt.
– Azért jössz ide, hogy üresnek érezd magad – suttogta, és közelebb hajolt, lehelete forró volt a férfi füléhez. – Ma este valami mással foglak feltölteni.
Egyetlen folyékony, erőteljes mozdulattal felhúzta magát, a lábait a csípője köré akasztotta, és ráesett.
Feszes és hihetetlenül forró volt, egy kegyetlen, szorító burok, amely egyetlen csapással magába zárta a gyökeréig. Felkiáltott, a fojtott hangot elnyelte a sikátor. Feje a téglának csapódott. A fizikai behatolás teljes volt, erőszakos megszállottság.
– Tessék – lihegte, nem szenvedélytől, hanem erőfeszítéstől. Mozdulni kezdett, kemény, könyörtelen mozdulattal, a falat emelőként használva, hogy újra és újra rányomja magát a férfira. – Érzed ezt? Ez most van. Ez valóság. Ez nem emlék. A puncim tesz tönkre téged.
Testük nedves, ritmikus csapkodása összeolvadt az eső kopogásával. Minden egyes ereszkedés meztelen hátát a durva, könyörtelen téglához súrolta, felkaparva a bőrét. A fájdalom élénk és tisztító volt, ellenpontja a gyomrában tekergő mély, szégyenteljes forróságnak. Dühös, analitikus pontossággal lovagolt rajta, apránként állítva a szöget, amíg meg nem találta azt a pontot, amitől remegtek a lábai.
– Úgy kalapál a szíved – morogta, körmeit a férfi vállába vájva. – Bánat? Vagy azért, mert a farkadat fejem azon az egyetlen helyen, amit szentnek hittél?
Megpróbálta elmozdítani, ellökni magától, de a pozíciója veszélybe került, a befolyása elveszett. Minden mozdulat csak egyre mélyebbre hajtotta. Az élvezet lavinaként gyűlt össze benne abból a megszentségtelenített helyből, amit a lány először a barlangban nyitott meg. Nem öröm volt. Katasztrofális megadás.
– El fogsz jönni – jelentette ki, mintha a férfi remegő tagjaiban lévő biometrikus adatokat olvasná le. – Itt fogod kiüríteni magad. A megszentelt földön. És mindig emlékezni fogsz rá, hogy eljöttél.
Küzdött, fogcsikorgatta a fogát, nyakában egy ín úgy állt ki, mint egy kábel. Látta a földön heverő gyöngyöket, ahogy egy mocskos víz pocsolyájában pihennek. Látta egy elszakadó húr szellemét. Érezte az elviselhetetlen, feszülő hullámot a heréiben.
Shiva előrehajolt, és olyan erősen harapta az alsó ajkát, hogy vérezni kezdett. „Most.”
Úgy hasított belé, mint egy robbanás. Az orgazmusa egy néma sikoly volt, egy erőszakos, lüktető kitörés, ami kevésbé tűnt felszabadulásnak, inkább olyannak, mintha a lelkét kaparnák ki a farkán keresztül. Görcsösen a falnak dőlt, látása elhomályosult, miközben forró, tehetetlen hullámokban pumpálta mélyen a lányba az erejét.
Továbbment, végigdugaszolta, az utolsó cseppig kipréselte magából, míg végül egy kiürült héjjá vált, amit csak a fal és a teste tartott a helyén, ami átszúrta.
Egy utolsó, megvető rándulással feltápászkodott róla. A férfi összeesett, csak a ruhája rongyos maradványai akadályozták meg abban, hogy teljesen összeessen. Felhúzta a nadrágját, mozdulatai hatékonyak és tiszták voltak.
Halk, fémes kattanást hallott. Felemelte a fejét. A nő egy apró, tollszerű eszközt tartott a kezében – egy bőr alatti injektort. Mielőtt reagálhatott volna, előrelépett, és a nyakához nyomta.
Sziszegés hallatszott. Éles, égető áradat öntötte el az ereit.
– Adrenalin – mondta, és elejtette az injektort. Az a gyöngyök felé gurult. – Hatalmas adag. A saját barlangod készleteiből loptad.
A hatás azonnali és szörnyű volt. A már amúgy is sebesült szíve őrült, kalapáló tachycardiában robbant szét, amitől úgy érezte, mintha bordáit ripityára törné. Mérgező és maró energia égette át a bénító utóhatást az orgazmusa után. Ez a barlangi behatolás ellentéte volt. Az boncolás volt. Ez egy brutális újraélesztés.
„Körülbelül tizenkét perced van, mielőtt az érszűkület szélütést okoz, vagy az aritmia szétszakítja a kamráidat” – mondta, és visszalépett az árnyékba. „A GCPD szkennerek egy súlyos szívinfarktust fognak észlelni ebben a sikátorban. Itt fognak megtalálni. Nem Batmanként. Hanem férfiként, félmeztelenül, a Bűnügyi Sikátorban. Tönkrementként.”
Eltűnt, elnyelte a sötétség.
Bruce ellökte magát a faltól, teste sikoltozott, szíve egy kétségbeesett madárként kalapált, hogy kiszabaduljon a ketrecéből. A világ túl éles, túl gyors volt. Lenézett a pocsolyában lévő gyöngyökre, saját fedetlen bőrére, a téglán éktelenkedő sötét vér- és koszcsíkra.
Mozdulnia kellett. El kellett jutnia a Batmobilhoz, az ellenszerekhez, az elszigetelési protokollokhoz. De ehhez szétrobbanni készülő szívvel kellett átrohannia Gotham háztetőin, éreznie kellett a lány illatát és a tégla tapintását a bőrébe vésve.
A rituálé véget ért. Egy új, még szörnyűbb kezdődött. Még egy utolsó, perzselő pillantást vetett a sikátorra – nem a gyász menedékeként, hanem saját mély beszennyezettségének színhelyeként –, és a semmibe vetette magát, a lány szelleme még mindig benne szorongott, az ereiben cikázó kémiai villám egy kétségbeesett, halandó fajt követelt.