Chapter 8: Joyride
Izzadságának fanyar és éles szaga keveredett a drága bőr és a forró elektronika illatával. Betöltötte a légmentesen záródó kabint, a hódítás fojtogató illataként. Shiva egy dugattyú kérlelhetetlen pontosságával lovagolt rajta, belső izmai ádáz, lüktető összehúzódásokkal szorították a férfi farkát, amelyek célja a koncentráció megtörése volt. A bőr tiltakozva nyögött alattuk, ellenpontként a lány nedves, ritmikus combjaihoz csapódásához.
„A mikrofonrendszer elég érzékeny ahhoz, hogy ötven méterről is felvegye egy egér szívverését” – sziszegte, miközben forró lehelete a motorháztető füléhez csapódott. „Képzeld el, mit vesz fel most. A légzésed elakadását. A nyavalyás ruhád reccsenését.” Még erősebben lenyomta a mikrofont, egyetlen brutális csapással a gyökeréig eltalálva. „A hangját, ahogy megbasszák, hülye.”
Bruce feje hátracsapódott a fejtámlának. Kezei, amelyek cafatokra tépték a kormánykerék borítását, most a csípőjét ragadták, ujjai a dereka kemény izmaiba mélyedtek. Nem ölelés volt. Horgony volt, kétségbeesett fókuszpont az érzelmek viharában, amit Bruce vezényelt. Minden idegszála élő vezeték volt. Elméjének hűvös, analitikus részét, a Batman-féle válaszfalat, a tisztán állati reakciók lüktető, vörös ködfoltja borította.
„Az Oracle minden naplót átnéz” – nyögte ki rekedtes hangon.
– Hadd tegye – nevetett Shiva halkan, rekedten, színtiszta rosszindulatúan. A lány megmozgatta a csípőjét, egy lassú, őrlő kört, amitől a férfi állkapcsa összeszorult. – Hadd hallja a madár, ahogy a denevér morgó állattá redukálódik. Hadd hallja, mi történik, amikor a legendás irányításod bepisil és meghal. – Előrehajolt, fogai a férfi torkának sebezhető vonalát súrolták a páncél felett. – Belejöttél abba a párnázott falba Arkhamben. Újra belém fogsz jönni. A tested az enyém. Őszintébb, mint valaha voltál.
Szavai éppoly pontosak voltak, mint amilyen pontos ütéseket mért, a lelket célozták. Az elmegyógyintézet emléke – az őrült nevetés visszhangja, a széttépett Kevlar érzése, a sokkoló, tagadhatatlan tetőpont, amit kitépett belőle – visszaözönlött. Ez a területe, a mítosza elleni megsértés volt. Ez a szentélyének megsértése volt.
Felfelé lendült, egy nyers, önkéntelen döféssel. Egy taktikai nyögés hagyta el a száját.
– Ott van – dorombolta diadalmasan. Megmozdult, egyik kezét a fejtámlára támasztotta, a másikat a testük közé csúsztatta. Ujjai megtalálták az illesztési pontot, hüvelykujja durván, obszcén köröket írt le a saját csiklóján, miközben felnyársalta magát a férfinak. A látvány lesújtó volt. A világ legveszélyesebb nője, félig lehunyt szemekkel, testies tekintettel, nyilvánosan szétszedi őt a legprivátabb terében. – Csak egy férfi. Egy gazdag fiú, akinek merev a farkát nyomasztja. Az összes edzés… az összes fájdalom… csak egy kicsit tovább bírja. Nem arra késztet, hogy nemet mondj.
Szabálytalanná, kétségbeesetté vált a léptei. Most már a saját célját üldözte, a férfi testét eszközként használva. A Batmobile központi holografikus kijelzője vibrált, statikus elektromosság söpört végig a várostérképen, miközben egy különösen erős remegés rázta meg a testét. A riasztások halkan, tehetetlenül csilingeltek.
– A francba! – köpte, a szó egy torokhangú ütésként csengett. – A francba, igen. – Belső izmai brutális görcsök sorozatában összeszorultak, egy tejelő, sürgető nyomás, amelynek célja, hogy kiváltsa a megfelelő választ. Feje lehanyatlott, homloka a férfi vállára sújtott, ahogy egy nyers, remegő sikoly szakadt fel a torkából. Nem öröm volt. Győzelmi sikoly volt.
Az orgazmus érzése, a körülötte lévő erőszakos, intim lüktetés volt a végső robbanás. Bruce látása elhalványult. Egy állati hang, mélyebbről, mint a barlang, mélyebbről, mint a járdán lévő gyöngyök emléke, szakadt fel a torkából, ahogy belétört. Megadás volt ez, egy szörnyű, tekergő feszültség feloldása, aminek semmi köze nem volt a szexhez, és annál inkább egy életre szóló, lélegzet-visszafojtott sztoicizmushoz. Öt végtelen másodpercig nem Batman volt. Nem más, mint érzés.
Csend telepedett, amit csak az alapjáraton járó motor zúgása és a szakadozott, vegyes lélegzetük tört meg. A kabin levegője sűrű, kimerült volt.
Shiva lassan feltápászkodott, és puha, nedves hanggal elszakadt tőle. Lenézett a köztük lévő rendetlenségre, a szakadt öltöny fényére, egy szobrász hűvös pillantásával, aki egy kész művet vizsgál. Nyúlt át, és nyugtalanító ismerősséggel húzott elő egy fekete mikroszálas kendőt az egyik rekeszből.
Először hatékony, zavartalan mozdulatokkal megmosakodott, majd a kendőt a férfi mellkasára dobta. Az egy nedves, vádló pofonnal csapódott be.
„A felvétel tizenhárom percre fogja időbélyegezni az éberségben való kihagyásodat” – mondta, hangja visszatért dermesztő, nyugodt, normális jegyeihez. Megigazította a ruháját, minden mozdulatát gazdaságosan végezve. „A titkosítás jó. Nem tökéletes. Egy elszánt elme a megfelelő eszközökkel dekódolhatná a hanganyagot. Kinyerhetné belőle a… életrajzi adatokat.”
Bruce nem mozdult. A mellkasára nehezedő ruha súlya sírkőnek tűnt. Az orgazmus utórezgései már hideg, éles rettegéssé kristályosodtak a gyomrában.
„Mit akarsz?” – A hangja üres volt, a csuklya modulátora nem tudta elfedni a kimerültséget.
– Már megvan. – Kinyitotta az utasoldali ajtót. Gotham nyirkos, savas éjszakai levegője beáradt, áttörve az autó szagát. Megállt, egyik lábával az aszfalton. – Megerősítettem, hogy a legenda ki van párnázva. Akárcsak Joker cellájának falai. Alatta csak egy ember van, akit fel lehet törni. – Hátrapillantott, szeme csillogott a félhomályban. – A játék sosem arról szólt, hogy megölj, Bruce. Hanem arról, hogy bebizonyítsd, életben vagy. A legrosszabb, legemberibb módon.
Az ajtó halk, végső puffanással csukódott be.
Sokáig ült csendben. Felvette a rongyot, és bámulta. Aztán robotszerűen bekapcsolta az autó rendszereit. A fő számítógép képernyőjén felvillant egy diagnosztikai üzenet. Egy alprogram valóban aktív volt, egy felvételi napló, amelyhez egy titkosított, szokatlanul nagyméretű hangfájl tartozott.
Az ujja a törlés parancs fölé húzódott.
Nem nyomta meg.
Ehelyett biztonságos vonalat nyitott. Az első hangjelzésre felvették.
"Jóslat."
„Van egy problémánk.” Saját hangja idegenül csengett számára. „Egy rendszerszintű kompromisszum.”
Barbara Gordon hangja komoly volt, de hallotta a tenor finom változását. „Helyszín. Természet.”
„A Batmobil. Audiovizuális. Siva.” Nem tudott többet mondani. Nem tudta kimondani a szavakat.
Hosszú csend telepedett a vonalra, melyet csak Gotham éjszakai frekvenciaforgalmának zümmögése töltött be. Amikor újra megszólalt, Oracle hangja a leghalálosabb, elemző hangnemre keményedett.
„Értettem. Zárd be. Ne nyúlj semmihez. Megyek hozzád.” A vonal süket lett.
Bruce Wayne a szélvédőn keresztül bámulta városa csillogó látképét. A motorháztető börtönnek érződött. Az átázott és szakadt ruha hazugságnak tűnt. Semmit sem fogadott el, amiért visszaszerezhette volna. Arra kényszerítette, hogy lássa, mi hiányzik. És otthagyta a bizonyítékot, ami örökre a küldetése fülébe súghatott.
Beindította a motort. Az autó turbinájának mély zúgása volt az egyetlen vigasz, ami megmaradt. Nem a kúria felé hajtott, hanem egyre mélyebbre a város omladozó szívébe, egy olyan árnyékot kergetve, amelyet már nem tudott meghatározni.