Chapter 4: The Gala Gambit
A gála a Wayne-nevű filantrópia mesterkurzusa volt. Kristályok csillogtak a csillárok alatt, a levegőben drága parfümök és politikai ambíciók illata terjengett. Bruce automatikus kecsességgel mozgott a tömegben, mosolyával, ami nem érte el a szemét, határozott kézfogással, mormolt közhelyekkel. Minden nevetés a bar csendjének elárulásának tűnt. Folyamatosan érezte az üreges Batarang súlyát a Batmobile egyik rejtett rekeszében, a benne lévő hajszálak egy csendes, őrjítő irányítóként mutattak sehová és mindenhová.
Mondat közben elnézést kért egy szenátori kihallgatás előtt, a férfi szavai beleolvadtak a tömeg zümmögésébe. A tér, a steril, csendes levegő iránti igény hirtelen és letaglózó volt. Az ötvenedik emeleti vezetői fürdőszobában a hűvös márvány és a tompa világítás menedéke volt. Kezét a mosdókagylóra támaszkodva bámulta saját tükörképét a hatalmas tükörben. A szmoking páncél volt. Az arc maszk. Egyik sem érződött valóságosnak.
Az ajtó hangtalanul kinyílt mögötte. Mielőtt meghallotta volna, látta a lány tükörképét megjelenni az üvegben. Smaragdzöld selyemből készült oszlop, haja sötét vízesésként ereszkedett le a hátára. Lady Shiva úgy nézett ki, mint bármelyik másik gazdag vendég, leszámítva a szemét. Ugyanolyan nyugodtan, nyugodtan nézek rá, mint a barlangban.
Nem szólt semmit. Halk, határozott kattanással elfordította a reteszt. A hang visszhangzott a csempézett térben.
– Ez egy biztosított emelet – mondta halkan, de nem fordult meg.
„A biztonsági főnöködnek van egy szerencsejáték-adóssága. Egy kicsi. Nagyon segítőkész volt.” Közelebb lépett. A jázmin és valami fémes illat, mint egy ózon sztrájk után, áttörte a fürdőszoba tiszta aromáját. „Fáradtnak tűnsz, Bruce. Mindezek az emberek. Ezek a hazugságok. Biztosan kimerítik az energiát.”
Végül megfordult, és a mosogatónak támaszkodott, hideg porcelánból készült falat képezve maga előtt. – Mit akarsz?
„Még mindig elemzed.” Ez nem kérdés volt. Tekintete végigkövette az arcán a fáradtság ráncait, az állában lévő enyhe feszültséget, amit nem tudott teljesen elfojtani. „A felvétel. A biometrikus adatok. A pillanat. Szétszeded, keresed a hibát, a kudarc pontját. Nem fogod megtalálni.”
A nő leküzdötte a távolságot. A férfi nem hátrált meg. Felemelte a kezét, de nem azért, hogy megérintse az arcát, hanem hogy megigazítsa a csokornyakkendőjét, ujjai a torkát súrolták. Az intimitás gúnyolódása. „A hiba nem a technikádban volt. A testedben. Még mindig az.”
Másik kezével a ruhája alját fogta. A selyem susogott, ahogy felhúzta, felfedve telt combjait és csípője éles kivágását. Semmi fehérnemű. Semmi. A puncija fedetlen volt, csillogott a rideg fürdőszobai lámpák alatt, már megduzzadt, ajkai mély, vágyakozó rózsaszínre pirultak. Pézsmás, ősi illata azonnal megcsapta a férfit.
– Látod? – dorombolta, hangja zsigerileg vibrálóvá vált, ami a férfi csontjaiban vibrált. – A várakozás egy fiziológiai állapot. Fokozott véráramlás. Síkosodás. A testem tudta, hogy itt talállak. Készen állt. Egy döntetlen van?
Mielőtt elméje tagadhatta volna, a saját teste válaszol. Feszült, fájó lüktetés a sliccében, árulkodó véráram. Gyűlölte. Gyűlölte a nőt. Vágyott rá.
„Reakciót próbálsz kiváltani.”
– Tényt bizonyítok. – A lány keze lecsúszott a férfi nyakkendőjéről, lecsúszott a mellkasán, a ropogós ingen át a nadrágja elejére. Merev testével végigsimított az anyagon, érintse mindent sejtető és könyörtelen volt. – Az összes fegyelmed. Az összes irányítás. Itt él. – Megszorította, de a férfi nem tudta megállni a hirtelen felszisszenő levegővételben. – Egy darab hús és vér. És emlékszik rám.
Ügyes, türelmetlen rántásokkal széttárta a férfi sliccét. A férfi farka kiszabadult, keményen, vastagon és már szivárogva. A fürdőszoba hűvös levegője éles áll a lány perzselő forró kezével, ahogy az ujjait köré fonta, és egy lassú, pusztító csapással simogatta.
– Futtat le annyi szimulációt, amennyit csak akarsz – suttogta, hathatsz a férfi farkát a nedves bejáratához vezette. Csöpögött a víz, a forrósága a férfira sugárzott. – De sosem fogod rögzíteni, hogy mi történt valójában az adatokban. Nem tudod számszerűsíteni, milyen jól érzi magát a puncim. Nem tudod lemérni, hogyan feji ki belőled azt a híres Denevér-fegyelmet, pulzusról pulzusra.
Ráhullt.
Lassú, szándékos karószúrás volt, teste minden négyzetcentiméterét feszes, sima, tökéletes ellenállással fogadta. A férfi felnyögött, nyers, szakadt hangon, kezei a csípőjére repültek, ujjai a selyembe, a bőrébe mélyedtek. Hihetetlenül érezte magát. Mint egy forró, bársonyos satu. Teljesen leült, markolatig szorította a férfit, szeméremcsontja az övéhez dörzsölődött.
– Tessék – sóhajtott, és hátrahajtotta a fejét. – Az egyetlen igazság, ami számít.
Aztán mozogni kezdett. Nem a barlang őrült, dühös tempójával, hanem egy gördülő, hipnotikus ritmussal. A belső izmait használt, belső összeszorítások és elengedések sorozatát, amitől a férfi látása elhomályosult. Megpróbálta visszatartani a dühöt, a értést, de a szilánkokra hullott, elolvadt az érzések áradata alatt. Csípője felrándult, hogy fogadja a lefelé irányuló mozdulatokat, és egy olyan hajtótással vágott neki, ami darabokra zúzta a férfi önuralmát.
– Ennyi – zihálta, önuralmát megtörve. Körmei a szmokingon keresztül a férfi vállába vájtak. – Egy francba. Igen. Add ide. Csak ennyi vagy most. Csak ez. Csak nekem.
A tükör bepárásodott mellettük. Csak az egyesülésük sikamlós, mocskos zaját, a szaggatott lélegzetvételüket és testük puha ütést lehetett hallani. Az orgazmus nem hullámként, hanem mélyen a lényében feltörő robbanásként, egy kritikus rendszerhibaként érezte a közeledést. Szavakat motyogott a lány nyakába, ostobaságokat, könyörgéseket, átkokat.
„Én… egy francia…”
– Gyere. – a parancs torokhangon jött. A lány rácsapódott, erősen dörzsölgette a testet, belső izmai könyörtelenül fejték. „Gyere belém. Engedd el. Érezni akarom.”
Úgy hasított belé, mint egy golyó. Fehér izzású gyönyörroham, ami mindent kiürített az elméjéből – a küldetést, a barlangot, a két batarangot, a saját nevét. Hátravetette a fejét, fojtott kiáltás akadt a torkában, erőszakos, lüktető sugarakkal pumpálta a felszabaduló energiáját mélyen a lányba. Teste remegett, csak a lány szorítása és a hátába mélyedő mosogató tartotta egyenesen.
Végiglovagolta, a saját orgazmusa élesebb, csendesebb volt, intenzív, vibráló összehúzódások sorozata a mindig lüktető pénisz körül, amiből az utolsó cseppeket is kicsavarták belőle.
Egy hosszú pillanatig egymáshoz zárva maradtak, szinkronban lélegezve. Az ajtón kívüli világ – a gála, Gotham, az élete – fikciónak tűnt.
Lassan feltápászkodott róla. A szakítás fizikailag is megviselte, a hő és a nyomás elvesztését okozza. Lesimította a ruháját, amely most már gyűrött és helyenként nedves volt. A férfi esetlenül elbújt, babrált a sliccével, és teljesen szétesettnek érezte magát.
Érintetlenül a tükörhöz fordult, és végigfuttatta ujjait a haján, hogy rendet teremtsen. A tükörben találkozott a férfi tekintete. A tükörképe káosz volt – kócos haj, kipirult arc, egy olyan férfi döbbent tekintete, aki épp most veszített el egy létfontosságú darabot önmagából.
– Folyton a harcban keresed a tanulságot – mondta, hangja ismét nyugodt, társalgási lett. – A tanulság a megadásban rejlett. Még mindig nem tanultad meg.
Kinyitotta az ajtót. Mielőtt kinyitotta volna, hátrapillantott a férfira. „A férfi, akinek van adóssága? Most már tiszta. Kifizettem. Tekintsd az estére szánt adományomnak.”
Aztán eltűnt, magára hagyva őt a szex és a jázmin illatával, és a saját pusztító hallgatásával.
A csukott ajtóra meredt. Remegtek a kezei. Ökölbe szorította őket, de a remegés most már belülről fakadt, egy repedés az alapjaiban. Két fegyvere volt a barlangjában. Az egyik eltört. A másikat ajándékba kapta tőle.
Megnézte magát a tükörben, a tönkrement szmokingos férfit. A választás, mondta a nő.
De ahogy remegő kézzel igazgatta a nyakkendőjét, egy szörnyű, tisztázó igazság telepedett rá. Nem az eszközök között kellett választania. A férfi között, akit a tükörben látott, és aközött, akit a lány folyton kihúzott belőle. És már nem volt biztos benne, melyik az élesebb fegyver, vagy melyik vágja majd mélyebben belé a végén.
Kezet most a mosogatónál, a víz forrón lüktetett, súrolta, amíg a bőre égett. De nem törölte el az orrlyukaiból a lány illatát. Megigazította a nyakkendőjét, egy automata pontosságával a mozdulataiban, és visszasétált a gála üvöltésébe. A zaj fizikai falként hatott. Egy társasági hölgy megragadta a karját, szavai vékony zümmögésként hallatszottak. Bólintott, elmosolyodott, és csak a fürdőszobájának padlójának márványosságát látta.
A pezsgőszökőkútnál állt, kezében egy fuvolával, amiből nem ivott. Tekintete végigkövette a férfit a szobán. Egy ragadozó, amint észreveszi a sebesült prédaott ment járását. Egy mormolt bocsánatkéréssel elszakadt a matróna ölelésétől, és a terasz felé indult, mivel szüksége volt a szabad, hideg levegőre. A franciaajtók épphogy becsukódtak mögötte, amikor a hangja áthatolt a gothami éjszakán.
"A vizsgálat már kezdtem. Látom magam előtt." A kőkorlátnak támaszkodott, a város fénye kirajzolta az arcát. "A boncolás. Mi volt a taktikai hiba? A környezettudatosság hiánya?"
„Ön kompromittál egy biztonsági tisztet.” – A hangja kifejezéstelen volt, még önmagától is távolságtartó.
„Kifizettem egy adósságot. Kinyitottam egy ajtót. Te átsétáltál rajta.” Megfordult, és a könyökére támaszkodott. Ruhája nyakkivágása lekonyult. „Mindig átsétálsz azokon az ajtókon, amiket én nyitok ki, Bruce. Még akkor is, ha tudod, hogy csapda. A kíváncsiság a legszebb hibád.”
Nem szólt semmit. A szél átfújta a szmokingkabátját.
– Pontos adatokat akarsz? – Ellökte magát a korláttól, és bezárta a köztük lévő teret. Kezét a férfi mellkasára, a szegycsontjára nyomta. – Megemelkedett a pulzusod. Kitágultak a pupillláid. És árulkodó szorítás érződik az állkapcsodban, amikor egy kontrollálhatatlan fiziológiai választásl küzdesz. – Ujjai végigsiklottak a férfi övén. – Katalógozzuk a többit?
Itt, a teraszon száz ablakra nyíló kilátás nyílt. Bármelyik vendég kinézhetett. A kockázat csillagászatilag, hihetetlenül magas volt. A levegő felvillanyozta. Ujjaival kinyitotta az övcsatját, majd a sliccét. A hideg levegő a bőrébe csapott, majd a keze pusztító forrósága következett.
– Nem – lehelte. A szónak nem volt semmi ereje, csupán jelképes ellenállásnak tűnt.
– Hazug. Kínzó volt a szorítása. Teljes, fájdalmas keménységgel simogatta, hüvelykujjával végigsimítva a hegyen lévő nedvességcseppet. „A tested mindig igazat mond. Az elméd a kibaszott kóros hazudozó.”
Felhúzta a ruháját a dereka köré, és hátat fordított a városnak, szembenézve vele. A bejárathoz vezette, ahol már sima és meleg volt. Minden bevezetés nélkül ráhuppant, egyetlen folyékony, pusztító zuhanással átölelve őt teljes hosszában. Tökéletesen feszes volt, belső izmai az állandó nyomás hullámában megfeszültek. A férfi felnyögött, kezei a csípőjére repültek, ujjai a csontjába haraptak.
– Most pedig – suttogta, száját a férfi füléhez szorítva –, végezd el az elemzésedet.
Mozdulni kezdett. Egy kezdeti, lassú, őrlő forgás, amitől a férfi fehérséget látott a látótere szélén. Aztán a tempó felgyorsult. A lány a harcban eltöltött életének férfi lábaival a rontott. Minden egyes lefelé csapás egyfajta igénylés volt. Egyesülésük nedves, csapkodó hangjai obszcének voltak a szabad levegőn. Látta a válla fölött Gotham végtelen fényeinek rácsát, a közömbös ablakokat.
– Ennyi – morogta, lehelete forró és kapkodó volt. – Felejtsd el a kamerákat. Felejtsd el a felvételeket. Csak ezt. Csak a puncimat. Milyen tökéletesen illik rád.
Vesztes volt. Az a része, ami Batman volt, a stratéga, az irányító, a feledés homályába merült. Csípője felfelé rádult, hogy találkozzon a nővel, egyre mélyebbre fúródva, egy nyers, gravitációs vágy hajtotta. Só ízt érzett a nyakán. A világa beszűkült az érzésekké: a lány vad szorítása a farkára, a körmei vájása az ingébe, az állatias hangok, ezért mindkettőjük torkából felszakadtak.
KEMÉNYEBBEN LOVAGL.
Brutális, végső eszkaláció volt. Semmi művészet, csak vadság. Combjai az övébe csapódtak, könyörtelen, hajtó ritmus, ami elvette a lélegzetet. Fejét hátravetette, nyakában szalagok fonódtak össze, arca a könyörtelen üldözés maszkjává vált. Minden ütés végigsöpört a gerincén, összeolvasztva izzadságtól csatakos testüket. A saját célját kergette, őt használta fel, hogy elérje célját, és ennek puszta instrumentális vadsága megtörte utolsó tartalékait is.
„Én… istenem, Shiva, én meg fogom…”
– Gyere. – A parancs torokhangon jött, saját légszomja törte meg. – Tölts fel! Érezni akarom. Azt akarom, hogy pontosan emlékezz, hová tartozik.
Átszakította, egy görcsös, kimerítő kitörésként. Borzongott, most a lány csípőjét a sajátjához szorította, mélyen benne lüktetett, egy forró, áradó felszabadulásként, ami inkább tűnt gyönyörnek, inkább egy létfontosságú rendszer meghibásodásának. A lány végiglovagolta őt rajta, saját ritmusa egy végső, satuszerű összehúzódás-sorozatba torkollott, ami kiszárította a férfit. Nekidőlt, homlokát a vállára fektette, mindketten lihegve a másik tarkójának hajlatába fúródtak.
Egy teljes percig csak szakadozott lélegzettük hangja hallatszott, ahogy a hideg levegő elpárolog. Lassan felemelkedett róla. A szakítás brutális volt, a hő és a kapcsolat hirtelen elvesztése. A férfi nekidőlt a hideg kőnek, teljesen kimerülten, védtelenül.
Lesimította a ruháját, a visszanyert nyugalom mintaképeként. Belenyúlt egy apró kis zsebkendőbe, amit a férfi nem vett észre, és előhúzott egyetlen vékony adathordozót. A férfi ernyedt kezébe nyomta. A férfi ujjai ösztönösen összefonódtak a hűvös fémlemezen.
– A fájl megfejtési kulcsa, amit itt hagytam neked – mondta, hangja már visszanyerte távolságtartó nyugalmát. – A nyers, sértetlen felvétel a barlangból. Hibák és vágások nélkül. – Közelebb hajolt, ajkai a férfi füléhez értek. – Figyeld meg. Nézd az arcodat. Aztán kérdezd meg magadtól, melyik fegyver élesebb – az, amit a barlangodban kovácsolsz, vagy az, amelyikről az előbb bebizonyítottam, hogy még mindig a lábad között hordod.
Megfordult és visszasétált a fénylő gála felé, otthagyva őt a teraszon kezében az adatmeghajtóval és a hátborzongató bizonyossággal, hogy ismét fegyverré tette mindazt, ami ő volt.